iPon Cikkek

Furi – Tanulás, önfegyelem, reflexek

Dátum | 2016. 08. 05.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Gary Gygax és Dave Arneson szerepjátéka, az 1974-ben megjelent Dungeons & Dragons szélvésszerű gyorsasággal hódította meg az újdonságokra nyitott, élénk képzelőerővel bíró fiatalokat. A hobbinak szentelt klubokban pezsgett az élet, de az egyetemek kampuszain is mindennapossá vált a kockacsörgés jellegzetes hangja, a fantázia birodalmában átélt kalandok másokkal való megosztása pedig mindennél népszerűbb beszédtéma lett a rajongók körében. A Southern Illinois University-re járó Gary Whisenhunt és Ray Wood is szívesen töltötték az idejüket az új hobbival, ami annyira magával ragadta őket, hogy elhatározták, egy számítógépes játékkal tisztelegnek kedvencük előtt. A nem túl fantáziadúsan dnd-nek elnevezett, 1975-ben debütált programban a mindenre elszánt hősöknek a csak Gömbként emlegetett varázstárgyat kell megtalálniuk egy megannyi rémséges lény által őrzött labirintusban. A készítők azonban szerették volna különlegessé tenni az élményt és úgy döntöttek, egy végső kihívás elé állítják a kalandozókat. Ezért az ereklyét csakis egy elképesztő erejű, ősi aranysárkány legyőzésével lehet megszerezni. A duó ezzel a lépésével örökre beírta magát az ágazat történelmébe, mert a sokak életét megkeserítő pikkelyes fenevad lett a játékipar első főellensége. A korábban ismeretlen koncepció annyira elnyerte a játékosok tetszését, hogy a későbbi verziókban a lista egy vámpírral, illetve magával a Nagy Kaszással is kibővült. Manapság a legtöbb játékot elképzelni is nehéz az átlagos ellenfeleknél több fejtörést okozó főmuftik nélkül. Sőt, akadnak olyan címek, mint például a Shadow of the Colossus, vagy a Titan Souls, amikből teljesen hiányoznak a gonoszság seregeinek egyszerű talpasai és a végigjátszásunk során kizárólag főellenségekkel küzdhetünk meg. A Game Bakers legújabb műve, a Furi, aminek látványvilágáért az Afro Samurai alkotója, Takashi Okazaki felelt, is ezen kategória képviselői közé tartozik. Lássuk hát, hogy mit is tartogat számunkra!
A játékban egy gravitációra fittyet hányó hajkoronával bíró, név nélküli harcos bőrébe bújhatunk bele, aki egy gigászi börtönkomplexumban raboskodik, ám egy nap egy meglehetősen bizarr külsejű, nyúlmaskarát viselő férfinek hála, esélyt kap arra, hogy megszökhessen. Ehhez végig kell haladnia rabhelye valamennyi nagyobb állomásán és meg kell mérkőznie az adott szekciót őrző foglárral. Emberünk egyrészt hűséges pengéjével vetheti magát a küzdelmekbe, amivel vagy gyorsan csapkod, vagy pedig némi nekikészülés után alaposan odacsap, másfelől egy kifogyhatatlan tárral bíró lézerpisztolyt is használhat. Ez vagy kicsiny, de rendkívül gyorsan szálló gömböcskéket, vagy némi töltés után egyetlen, nagyot sebző energiagolyót lő ki magából. Ezen kívül ide-oda cikázással, vagy direkt hárítással védheti magát az ellenséges támadásoktól. Repertoárja tehát nem nevezhető túlságosan bőségesnek és ezen az sem sokat segít, hogy pisztolyunk nem csak támadásra, hanem az ellenfelek által előszeretettel kilőtt lövedékek egy részének semlegesítésére is használható. Az, hogy az alkotás ennek ellenére nem fullad tíz-húsz perc után unalomba, javarészt annak köszönhető, hogy fogvatartóink sokkal erősebbek mint mi, ezért folyamatosan résen kell lennünk ha nem akarunk fűbe harapni. A börtönőrök nem irgalmaznak, hanem minden erejükkel az elpusztításunkon vannak, éppen ezért hatalmas élmény, amikor több frusztráló vereség után végre le tudjuk őket gyűrni.
Már a legelső, lényegében bemelegítésnek szánt főellenségnél ízelítőt kapunk abból, hogy itt nem lehet csak úgy ész nélkül vagdalkozni és a szerencsénkben bízni, hanem figyelnünk és tanulnunk kell és ha nem igazítjuk hozzá a taktikánkat a legyőzendő smasszerhez, akkor bukásra vagyunk ítélve. A csaták több fázisra vannak bontva és többnyire mindegyik két fő részből áll. Az elsőnél szabadon futkoshatunk a pályán, ezért ilyenkor általában mi dönthetjük el, hogy táv- vagy közelharccal, esetleg ezek kombinációjával kíséreljük-e meg legyűrni ellenfelünket, a másodiknál viszont szabályos párviadalt kell vívnunk vele, de ez nincs kőbe vésve. Ha le tudjuk őket győzni, akkor visszagyógyulunk a maximális életerőnkre és jöhet a harc következő állomása, amennyiben viszont ők diadalmaskodnak, az adott szakasz első részétől kezdhetünk mindent újra, egészen addig, ameddig el nem fogy az összes próbálkozási lehetőségünk és kezdhetjük előröl a viadalt. A változatosságra egyébiránt nem lehet panaszunk, nincs két ugyanolyan őr és nem csak a külsejükben különböznek, hanem a harcmodorukban is. Inkább a védekezésre összpontosító, a saját erőnket ellenünk fordító vén időmanipulátor épp úgy akad köztük, mint tetőtől talpig páncélt viselő, a lövéseinket pajzzsal hárító lovag, láthatatlanná válással trükköző mesterlövész, vagy teljesen őrült, inkább fogolynak, mint őrnek tekinthető, főleg mindent letaroló lézernyalábokkal támadó pária. A színes ellenségkínálat és a menetekre osztott harcok nagy erénye, hogy harmonikusan váltakoznak a bullet hell és a beat 'em up részek, illetve hogy mivel minden ellenfél fordulóról fordulóra máshogy harcol, állandó éberségre és a képességeink fejlesztésére vagyunk kényszerítve. Nem megy a hárítás? Kellemetlen, mert ha tovább akarunk jutni, kénytelen leszünk megtanulni a pontos időzítés csínját-bínját. Tippünk sincs, mi lenne a legcélravezetőbb lépés? Majd rájövünk. Vagy nem. Nincs mellébeszélés, csak a harc és a mind és mind tökéletesebbre csiszolódó reflexek.
A játékélmény tehát biztosan ki fogja elégíteni a kihívásra vágyók igényeit. A jó reflexekkel bírók közepes nehézségi fokozaton 3-4 óra alatt eljuthatnak a fináléig, de az utána megnyíló, az ellenfeleknek új mozdulatokat adó mód végigvitele legalább kétszer ennyi időbe telik majd nekik is, a speedrun-opció pedig szintén nem kevés kihívást rejt magában. Egy átlagos képességekkel bíró játékos körülbelül 5-10 óra alatt győzhet le minden ellenfelét. Mivel a Furi egyértelműen az újrajátszásokról szól és arról, hogy mind és mind kevesebb galibával gyűrjük le a smasszereket, úgy vélem, a 25 eurós ár nagyjából-egészében elfogadható érte, mert a maximalisták akár 40-50 órát is eltölthetnek vele. Ezek után adná magát a konklúzió, hogy a játék kötelező vétel. Ez többé-kevésbé igaz is, mivel ha a furcsa grafika nem veszi el a kedvünk, páratlan élményben lehet részünk, de sajnálatos módon teljes egészében hiányzik belőle az a plusz, ami a kiválóan sikerült, évek múlva is bátran elővehető iparosmunkát elválasztja a múlhatatlan érdemekkel bíró, etalonstátuszba emelkedő remekműtől. A Dark Souls széria részei, a Bloodborne, vagy a PS2 korszak talán legjobb beat 'em upja, a God Hand sem csupán a nehézségük miatt lopták be magukat a játékosok szívébe, hanem mert a kiváló alapokon és az izzasztó harcokon túl megvolt bennük a klasszikussá váláshoz szükséges többlet a karakterfejlesztés és a történet terén. Azt, hogy az előbbi teljesen hiányzik a Furiból, egy részletesen kidolgozott világ, vagy egy érdekes történet még bőségesen kompenzálhatná, vagy akár feledtethetné is, de sajnálatos módon a Game Bakers csapata nem nagyon erőltette meg magát, sőt, láthatóan nyűgnek érezték, hogy valamivel össze kell kötni a harcokat.
A névtelen, személyiség nélküli főhősért egy percig sem lehet izgulni, és mivel semmiféle módon nem lehet hozzá kötődni, a legkevésbé sem érdekli az embert, hogy miért is zárták be. A két harc közötti séták pedig akkor is vontatottak, unalmasak és sterilek lennének, ha nem kellene alattuk a nyúlember fecsegését hallgatnunk. A koronát az egészre a minden határon túlmenően ostoba befejezés teszi fel, ami ugyan választ ad arra, hogy kik is vagyunk, de őszintén azt fogjuk kívánni, hogy bárcsak inkább homályban maradt volna minden. Megkockáztatom: az utóbbi 5-6 év legerőltetettebb „nagy fordulatát” kapjuk, amire bár történnek kisebb-nagyobb utalások, mégis olyan hatást kelt, mintha a Sebhelyesarcú végén kiderülne, hogy Tony Montana igazából hat, egymás vállán álló koalamedve akik közül négyen túlélték a sörétes puskás merénylő támadását és fénykardpárbajban legyőznék Sosát a Loch Ness-i szörny aktív közreműködésével. Összességében, a Furi egy keveset vállaló de azt maradéktalanul, sőt, elsőrangúan teljesítő alkotás, ami ha csak egy paraszthajszálnyival is, de lecsúszik a halhatatlanságról. Ha csak az a fontos számunkra, hogy a végsőkig fejlesszük a képességeinket és egy olyan játékkal tegyük magunkat próbára, ami garantáltan alaposan megizzaszt, akkor egyetlen percig se keresgéljünk tovább. Ellenkező esetben viszont körültekintően fontoljuk meg, hogy beruházunk-e egy digitális kópiába, mert ha más szempontok is lényegesek számunkra, netán restek vagyunk tanulni, vagy a könnyed szórakozást többre becsüljük a véres verítékkel kivívott diadalnál, akkor a játék nem nekünk való.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. masko
2016.08.05. 08:13
PS4-en egyik hónapban ingyen volt, így volt alkalmam játszani vele. Nem köt le túlságosan, de egy-egy este legyőzni egy ellenfelet jó azért. Szeretem a bossfightokat de a Bloodborne és Dark Souls széria túlságosan visszább dob, ha meghalok, így félek azokat nem bírnám idegekkel. A látványvilágot elsőre emészteni kell, viszont a harcok közti séta tényleg nagyon frusztráló tud lenni.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. macman507
2016.08.09. 18:20
Furi ez a játék, de tetszik
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!