iPon Cikkek

A félelem, mint ökoszisztémákat formáló erő

Dátum | 2013. 06. 23.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

1995 januárjában, nagyjából hetven évvel az után, hogy a túlzásba vitt vadászat kipusztította a Yellowstone Nemzeti Park farkaspopulációját, megkezdődött a szürke farkasok visszatelepítése a területre. A következő két tél során 31 példányt fogtak be Kanadában, majd rádiós nyakörvekkel látták el őket, és szabadon engedték a parkban. A nyakörvek segítségével a parkőrök és a kutatók folyamatosan követni tudták az állatok mozgását. Nem minden szakértő koncentrált azonban pusztán a farkasokra az új környezethez való alkalmazkodás vizsgálata során: John Laundre, a New York-i Állami Egyetem ökológusa például a ragadozók egyik fő zsákmányára összpontosított. A vapitik a szarvasfélék családjába tartoznak, és a farkasmentes évek alatt jelentősen elszaporodtak, komoly károkat okozva a park fáiban. Laundre arra volt kíváncsi, hogy milyen változásokat hoz a szarvasok életében az ősi ellenség újbóli felbukkanása. Már a vizsgálat második évére világos kép rajzolódott ki a helyzet alakulásáról: a Yellowstone azon régióiban, ahová még nem értek el a farkasok, a vapitik békében élték megszokott életüket. Olyan volt, mint egy mesefilmben: a tehenek békésen legelésztek a réteken, borjaik pedig körülöttük szaladgáltak, mondja Laundre. A farkasok által kolonizált területeken viszont gyökeresen más volt a kép: a borjak legelés közben egy pillanatra sem mozdultak el anyjuk mellől, aki evés alatt is folyamatosan figyelte környezetét, a ragadozók támadására várva. Laundre ekkor döbbent rá, hogy milyen jelentős változásoknak lehet tanúja: az újonnan betelepített farkasok nem egyszerűen levadásszák az állomány egy részét az általuk uralt területeken, de alapvetően megváltoztatják a szarvasok mindennapos viselkedését is, jóval nagyobb térségben, mint ahol ténylegesen zsákmányt ejtenek. Már a farkasok puszta jelenlétének (felbukkanó nyomaik, szaguk) hatására is alapvetően átrajzolódott a vapitik által nagy kockázattal járó, vagy éppen biztonságosnak ítélt területek mentális térképe.

A koncepció első pillantásra egyszerűnek és logikusnak tűnhet, pedig nagyon is forradalmi elgondolást vezet be az ökológiába. Mindeddig ugyanis az a nézet volt az uralkodó, hogy a ragadozók kizárólag a zsákmány elejtése révén gyakorolnak hatást a táplálékul szolgáló fajokra. Laundre megfigyelései megkérdőjelezik továbbá azt az elgondolást is, miszerint kizárólag a főemlősök képesek hosszabb távon félni valamilyen fenyegetéstől, és az állatvilág más tagjai csak rövid időszakokra, a tényleges üldözés ideje alatt tapasztalják meg a pánikot. Más szavakkal élve, a hagyományos ökológiai felfogás szerint a ragadozók és zsákmányaik olyanok, mint az üveggolyók: csak akkor és addig hatnak egymásra, amikor az egyik fizikailag érintkezik a másikkal. Az esetleges pszichológiai komponenseket, vagyis például azt, hogy a zsákmány akkor is félhet a ragadozótól, ha az éppen nem vadászik rá, ez az elgondolás teljesen figyelmen kívül hagyta. Az idők azonban változnak: Laundre felfedezése óta többen tanulmányozták a különféle állatok „félelmi térképét”. Jelenleg úgy tűnik, hogy a ragadozók legjelentősebb hatása nem a konkrét ölésekben, hanem a zsákmányul szolgáló populáció megfélemlítésében áll. Jelenlétük befolyással van arra,hogy hogyan, mikor és hol táplálkozik, szaporodik és neveli utódait a zsákmány, a nagyobb összefüggéseket vizsgálva pedig kiderül, hogy a félelem hatásai az egész ökoszisztémát érintik, hiszen hatással vannak például a növénytakaró alakulására is, egyrészt a legelőterületek, másrészt a talajba jutó tápanyagok eloszlásának megváltozása révén. Ilyen módon egy-egy ragadozó faj pusztán a megfélemlítés ereje révén képes fizikailag is átrajzolni a tájat. Laundre kutatása előtt is akadtak olyan munkák, amelyek előre jelezték, hogy a félelemnek komolyabb ökológiai szerepe lehet. Több esetben megfigyelték, hogy a ragadozóktól való aggodalom hatására a zsákmány rosszabb minőségű, de biztonságosabb legelőket választott, és azt is észrevették, hogy egyes zsákmánycsoportok olyan szintig fokozták a folyamatos készenlétet, hogy nem maradt idejük kielégítően táplálkozni. A legtöbb ilyen kutatás azonban kisméretű, elszigetelt populációk viselkedését vizsgálta, és azt is csak rövid távon. A Yellowstone Nemzeti Park szarvasainak esete volt az első, amelynél minden kétséget kizáróan láthatóvá vált, hogy a ragadozók komoly következményekkel járó pszichológiai hatást gyakorolnak zsákmányukra.

A farkasok tényleges betelepítése előtt a szakértők felvázolták, hogy milyen hatással lesz a vapitik számának alakulására a ragadozók jelenléte. Utólag kiderült azonban, hogy jelentősen alábecsülték a következményeket, ugyanis pusztán azzal számoltak, hogyan fog gyarapodni a farkasok létszáma, és ezek évente hány szarvast ejtenek el vadászat közben. Scott Creel, a Montanai Állami Egyetem kutatója 2002−2006 között vizsgálta a vapitik viselkedését, és megfigyelte, hogy farkasok vadászterületein élő szarvasok több mint kétszer annyi időt töltenek őrködéssel, mint biztonságban élő társaik. Ezen kívül az állatok a füves mezőkről egyre inkább a fás legelők felé húzódnak, ahol könnyebb elrejtőzni, viszont kevesebb élelem akadt. Mindezen életmódbeli változások a borjak számának drámai csökkenéséhez vezettek. Creel 1500 olyan szarvastehén hormonszintjét vizsgálta meg, amelyek nem is a farkasok által legtöbbet látogatott vadászterületen, hanem annak szomszédságában éltek. Kiderült, hogy az állatok jelentős része a rossz táplálkozás miatt olyan rossz állapotba került, hogy fizikailag képtelenné vált a szaporodásra. A vapitik létszáma az elmúlt 18 év alatt 19 ezerről 6000-re esett vissza, ami a nemzeti park egész területén észlelhető változásokat vont maga után. A nyár- és fűzfák egészségesebbek és magasabbra nőnek, mint valaha, és egyre több fiatal példány ered meg, mivel a szarvasok nem legelik le az éppen kibújt csemetéket. Az idősebb fák magassága is jelentősen megugrott, mivel a vapitik kevésbé eszik meg az alsó ágak friss hajtásait. A korábbinál jelentősen nagyobb mennyiségű faanyag több építőanyagot szolgáltat a hódoknak, amelyek 1996-ben még csak egyetlen, ma viszont már egy tucat kolóniával képviseltetik magukat a régióban. A patakok és folyócskák hódvárakkal történő felduzzasztásával pedig újfajta, számos madár-, kétéltű- és halfaj számára kedvező élőhelyek jönnek létre, így a Yellowstone arculata várhatóan még tovább fog változni az elkövetkezendő években. A farkasok visszatelepítése tehát események egész sorát indította be. A hasonló kaszkádeffektusok a hagyományos ökológiai felfogásnak is részét képezték, korábban azonban úgy vélték, hogy egy adott populáció vadászat következtében lecsökkenő létszáma indítja be ezeket. A Yellowstone szarvasainak esetében ennél biztosan többről van szó, azonban többen vitatják, hogy valóban pusztán a ragadozóktól érzett félelem okozta a vapitik számának visszaesését. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a nemzeti park területén történtekben komoly szerepet játszik a globális klímaváltozás is, ami könnyen megeshet, ugyanakkor a félelem ökoszisztémákat formáló erejére is egyre több bizonyíték gyűlik össze.
A nyugat-ausztráliai Cápa-öböl óriási víz alatti „legelői” is a ragadozóknak köszönhetik létezésüket. A tengeri tehenek közé tartozó dugongok ugyanis egészen a gyökerükig legelik le ezeket a tengeri füveket, jelentős pusztítást okozva a dús növénytakaróban. Szeptember és május között azonban a tigriscápák veszik át az uralmat a terület fölött, a dugongok pedig visszahúzódnak a mélyebb vizekbe. Időnként bemerészkednek ugyan a legelők szélére, de folyamatosan környezetüket figyelik, és csak a növények legfelsőbb leveleiből csipegetnek, időt adva a növényvilágnak, hogy magához térjen. Az ehhez hasonló példák meggyőzően igazolják a félelem szerepét az ökoszisztémák formálódásában, a jelenség alaposabb kivizsgálására azonban kísérleti vizsgálatokra volt szükség. Olyan szituációt kellett teremteni, amelyben a ragadozóktól való félelem tényleges zsákmányejtés nélkül tanulmányozható. A kanadai Liana Zanette pontosan ezt tette: rendkívül alapos kutatómunkával minden olyan ragadozót dokumentált, amely veszélyt jelent az énekes verébsármányok fiókáira, majd védelmi rendszert épített ki a fészkek körül. A mosómedvéket elektromos kerítéssel, a ragadozó madarakat pedig nagylyukú hálókkal tartotta távol, amelynek résein a verébsármány-szülők probléma nélkül átfértek. Ezt követően Zanette a védelembe helyezett fészkek felénél hangszórókat szerelt fel, és ezeken keresztül időről időre támadó ragadozók hangját játszotta le. A kísérlet döbbenetes eredményeit 2011-ben publikálta a szerző. A rendszeresen támadások hangjait halló madarak évi bontásban 40 százalékkal kevesebb fiókát neveltek fel, mint nyugalomban hagyott társaik. Jóval kevesebb tojást raktak, és ezek is kisebbek, könnyebbek voltak, így gyakrabban előfordult, hogy nem kelt ki belőlük élő fióka. A zaklatott madarak jelentősen kevesebb időt töltöttek a tojások költésével, ami szintén csökkentette az egészséges fiókák számát. A hangszóróval ellátott fészkekben mindennek ellenére kikelt kicsinyek felnövés közben aztán jóval kevesebb táplálékot kaptak szüleiktől, mint nyugalomban hagyott társaik. A kísérlet minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy milyen jelentős hatásai lehetnek a ragadozóktól való félelemnek.

A következő évben Dror Hawlena és Oswald Schmitz, a Yale kutatói mutatták meg, hogy a megfélemlítés még kiterjedtebb következményekkel járhat. Szöcskéket neveltek kültéri ketrecekben, és a ketrecek felébe pókokat eresztettek be. A pókok nem voltak képesek kárt tenni a szöcskékben, mivel a kutatók beragasztották szájszervüket, a szöcskék azonban ezt nem tudhatták. A pókokkal összezárt példányok anyagcseréje 40 százalékkal felgyorsult, ami miatt az állatok fokozott tápanyagbevitelre szorultak. Ezt úgy oldották meg, hogy változtattak étkezési szokásaikon, és fehérjékben gazdag füvek helyett inkább a szénhidrátokban bővelkedő aranyvessző leveleit kezdték fogyasztani. A megváltozott táplálkozás eredményeként a szöcskék kisebbek maradtak és kevesebb utódot produkáltak. Testük kémiai összetétele is módosult, megnövekedett benne a szén mennyisége, a nitrogéné pedig csökkent, így miután elpusztultak, kevésbé voltak képesek a talajt táplálni, fokozatosan rontva annak minőségét. A kutatók ugyan régóta hangsúlyozzák a tápláléklánc különböző szintjeinek egymásra kifejtett szabályozó szerepét, a félelem ökológiája egy újabb csavarral bővíti ezt az összetett rendszert. A hagyományos szemléletmód szerint, ha a szarvasok vagy a verébsármányok kevesebb utódot hoznak a világra, annak két oka lehet: vagy a ragadozók szaporodtak el, vagy pedig kevés az élelem. A félelem mint meghatározó faktor figyelembe vétele azonban tovább bonyolítja a képet. A ragadozók puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy a potenciális zsákmány viselkedése alapvetően megváltozzon. Ez a változás pedig elsődlegesen a túlélésben és az utódok számában érezteti hatását. A korábbi magyarázatok szerint a növényevők azért nem legelik le túlzott mértékben az egyes területeket, mert a ragadozók ellenőrzés alatt tartják létszámukat. A félelem térképének elmélete értelmében azonban a ragadozóktól való rettegés az, ami bizonyos területekről távol tartja a növényevőket, illetve korlátozza az adott legelőhöz való hozzáférésük idejét, így a növénytakarónak lehetősége nyílik a gyarapodásra. Laundre szavaival élve a világ a félelem révén maradhat zöld.

A félelem tájképe tehát egészen új szemléletmódot hozott az ökológiába, és egyes kutatók szerint a természetes élőhelyek megőrzésének eszközeként is szolgálhat. A hópárducokat például rendkívül nehéz természetes környezetükben megfigyelni, ezért Joel Brown, az Illinois-i Egyetem kutatója nem is próbálkozott ezzel, hanem az állatok fő zsákmányainak viselkedése alapján próbált meg következtetéseket levonni a ragadozók populációjának állapotáról. A sörényes tahr (vadkecske) és a bharal (kék juh) ugyanis a nagymacskákkal ellentétben könnyedén nyomon követhető, és persze sokkal hatékonyabb a közeledő hópárduc észlelésében, mint a legtöbb ökológus. Ha az állatok ragadozót érzékelnek a közelben, nagy csoportokba verődnek, és folyamatosan körbe nézegetnek. Az ilyen eseteket tanulmányozva Brown és kutatócsoportja képes volt megbecsülni a hópárducok létszámát és eloszlását, amelyet később konkrét zsákmányejtések, illetve lábnyomok is igazoltak. Mi vagyunk az első olyan hópárducokat vizsgáló csoport, akik meg sem próbálták fellelni kutatásuk tárgyát, mondja Brown. Hasonló módszerekkel más veszélyeztetett állatcsoportok létszáma és viselkedése is vizsgálható. Egy izraeli kutatócsoport például a núbiai kőszáli kecskék emberektől való félelmét vizsgálta az Ein Avdat Nemzeti Parkban. A kecskék látszólag állandó útvonalakon közlekednek a kanyonokon keresztül, Burt Kotler és kollégái megfigyelései alapján azonban hétvégenként jóval több élelem marad egyes etetőhelyeken, mint a turistáktól mentes hétköznapokon. A szakértők ezen egyszerű indikátor alapján fel tudták vázolni a kőszáli kecske félelmének térképét, amelyből többek közt az is kiderült, hogy az állatokat a legjobban az zavarja, ha az emberi látogatók egy föléjük magasodó emelkedőn jelennek meg, elvágva előlük a menekülés útját. Ezek a felmérések segítséget nyújthatnak abban, hogy a veszélyeztetett állatok számára biztonságosabb környezetet teremtsenek a szakértők, növelve a túlélés esélyeit. Bár a félelem térképét pusztán pszichológiai faktorok formálják, következményei nagyon is kézzel foghatóak. Az állatok minden lépésüket és döntésüket ennek a mentális térképnek rendelik alá, mérlegelve az aktuálisan felmerülő kockázatok nagyságát. Ennek mélyebb megértése révén az ökoszisztémák összetett működéséről is többet tudhatunk meg. Laundre szerint a metafizikai térkép megfelelő alakítása révén kiegyensúlyozott ragadozó- és zsákmánypopulációk hozhatók létre, ami egyes fajok megőrzésében rendkívül fontos lehet.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

7. mtrx220
2013.06.23. 08:43
nem is értem mi a meglepő ezekben a dolgokban.
az ökoszisztéma egy tökéletes rendszer. nem kell se hozzáadni, se elvenni belőle.
ha az ember nem nyúl hozzá, csak megvan vele együtt szépen, akkor nem borítja fel.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
6. tk36
2013.06.23. 10:43
"persze sokkal hatékonyabb a közeledő hópárduc észlelésében, mint a legtöbb ökológus."

A Yellowstone Nemzeti Parkba történő farkas visszatelepítéseknél mi ill. hogyan határozták meg a mennyiségüket?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. mikej95
2013.06.23. 11:41
Érdekes én eddig is azt hittem, hogy az állatok is félnek ugyan úgy, mint mi. Most már tudományosan is igazolva van.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. tokyofej
2013.06.23. 19:21
Stressz=meddőség.
Látok is rá példát.
Emberekre is ki lehetne terjeszteni ezt, más szempontok szerint.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. kovan027
2013.06.25. 08:03
Módosítani kell majd a Lotka-Volterra modellt.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Woodstock
2013.06.29. 16:04
Szerintem a betelepítésnél simán csak annyit vesznek figyelembe hogy annyi egyedet tegyenek vissza amik már képesek az egészséges szaporodásra,onnantól pedig a jó öreg anyatermészet intézi a dolgot és szabályozza a populációt szóval nem telepíthetik túl a farkasokat mert annyi utódot csinálnak,amennyit elbír az adott terület.
Ez persze nem igaz patkányokra,macskákra stb amiket ha vitt magával valahova az ember akkor szépen hazavágtak mindent egy adott elszigetelt területen.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. zodiac83
2013.07.16. 18:35
A szöcskés érvelést nem értem:
"Testük kémiai összetétele is módosult, megnövekedett benne a szén mennyisége, a nitrogéné pedig csökkent, így miután elpusztultak, kevésbé voltak képesek a talajt táplálni, fokozatosan rontva annak minőségét."

Ok, hogy kevesebb nitrogént "tettek vissza" mint az előtt, de ugyanígy kevesebbet is "vettek ki". Szénnel pedig ugyanez, csak fordítva. Ez alapján nem látom, hogy miért is rontanák fokozatosan a talaj minőségét (gondolom a "pókmentes" állapothoz képest).
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!