iPon Cikkek

A kriminalisztika atyja: Eugène Vidocq kalandos élete

Dátum | 2016. 11. 22.
Szerző | Freelancer
Csoport | EGYÉB

Amennyiben hihetünk a Samuel Edwards állítása szerint Alexandre Dumas tollából származó történetnek, 1822-ben egy brutális gyilkosság rázta meg a Párizsban élő nemesség köreit és szolgáltatott pletykatémát az alacsonyabb sorban élők számára. A füstös kocsmáktól az elegáns szalonokig mindenhol elő-előkerült a meseszép Isabelle d'Arcy grófnő meggyilkolásának témája. A brutális ügy nem is lehetett volna egyszerűbb. A nejénél huszonöt évvel idősebb, férfiúi kötelességeit csak ímmel-ámmal teljesítő gróf egy nap megelégelte hitvese kikapós természetét, felkapta az egyik mívesen megmunkált párbajpisztolyát és dühében golyót röpített a nő fejébe. A nemesúrra a biztos halál várt, ám szerencséjére a bűnözők által rettegett, civil ruhás nyomozókat tömörítő Sûreté alapítója, a lakosság egyik fele által szentnek, a másik által pedig hétpróbás akasztófavirágnak tartott Eugène François Vidocq hitt az ártatlanságában. A detektív tudta, hogy mivel az eset egyértelműnek látszik, nem késlekedhet, hiszen a legravaszabb ügyvéd sem tudja sokáig elhúzni a pert. Ezért egy merész lépésre szánta el magát, és bár a törvények csak hosszas jogi procedúra után tették volna lehetővé a grófnő exhumálását, egy megvesztegetett sírásóval kihantoltatta a tetemet, majd egy szintén alaposan megfizetett orvossal eltávolíttatta belőle az életét kioltó, roncsolódott lövedéket. Ezt ezután összevetette a gyilkosnak tartott fegyverrel és nem kis megelégedésére megállapította, hogy a halálos lövést biztosan nem a pisztollyal adták le, mert abba jóval kisebb töltény fért csak bele.
Francia párbajpisztoly. A képet Daderot készítette.
A gyanú a finoman fogalmazva aktív és élénk társadalmi életet élő asszony legutóbbi szeretőjére, egy olasz férfira terelődött. Vidocq az új gyanúsított legnagyobb gyengéjére, a néhai grófnőhöz hasonlóan dús, vörös hajkoronájú nők iránt érzett olthatatlan vonzalmára csapott le és egy megfelelő adottságokkal bíró színésznővel elcsábította a Deloro névre hallgató aranyifjút. Terve tökéletesen bevált és a szerelemtől megrészegült sármőr annyira megbízott új kedvesében, hogy az szinte minden idejét a lakásán töltötte. A nő itt észrevett egy, a párbajpisztolyoknál jóval nagyobb lőfegyvert, valamint egy gyanúsan szépen kinéző gyémántgyűrűt is. Vidocq az információ birtokában mindenhova követte a hivatásos csábítót és amikor az túladott az ékszeren, lecsapott az orgazdára, aki a büntetés elkerülése miatt vállalta, hogy eskü alatt igazolja, hogy az olasztól kapta a drága holmit. A nyomozó ekkor már úgy érezte, hogy elég bizonyítéka van és a gyilkossá lett selyemfiú a ravasz kérdésekkel megfűszerezett kihallgatás során először belezavarodott a mondókájába, majd összetörve beismerte, hogy ő követte el a szörnyű tettet. A gróf életét tehát a nyomozó ravaszsága mellett annak tudományos érdeklődése mentette meg. Bár az eset nem kizárt, hogy csupán a kiváló francia író élénk fantáziájának terméke, azt nem lehet elvitatni, hogy a Sherlock Holmes egyik modelljeként számon tartott, rablóból lett pandúr ténylegesen foglalkozott ballisztikával és teljes joggal írta be magát a kriminalisztika történelmébe. Újszerű megközelítési módszereinek hála ugyanis Párizs nagyságrendekkel biztonságosabb volt, mint korának más városai, ráadásul kikövezte az utat az alaposabb nyomozati munka számára.
Az 1775. július 24-én, Arras városában világot látó Eugène François Vidocq szerencsésnek mondhatta magát, mivel apja, Nicolas Joseph François Vidocq a békés középosztálybeli megélhetést bőven fedező vagyonra tett szert kukoricakereskedelemből, ráadásul péksége is jócskán hozott a konyhára. A családcentrikus és igen művelt férfi nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy gyermekei elsőrangú oktatásban részesüljenek, ám az ifjú Vidocq-ot nem különösebben kötötték le a házitanítók előadásai. Ismeretei gyarapítása helyett inkább a vívásnak szentelte minden idejét. Agresszív stílusát remekül jelzi, hogy kardforgatói körökben a helyi, tolvajnyelvként is használt dialektust beszélő komái csak le Vautrinként, azaz Vadkanként emlegették a támadást előnyben részesítő harcmodora miatt. A fiú, hogy csatlakozni tudjon az idősebb, saját keresettel vagy megélhetéssel bíró társai tivornyáihoz, nagyrészt lopásokkal egészítette ki az apanázsát. Tizenhárom éves korában elkövette azt a hibát, hogy a családi ezüstöt lovasította meg, mire felbőszült apja elintézte, hogy közel két hetet töltsön egy ocsmány, a legelemibb kényelemnek is híján lévő cellában. Nicolas abban bízott, hogy ez elég lecke lesz a fiának, ám csalódnia kellett, mert Eugène-t csak még keményebbé és öntörvényűbbé tette ez az időszak, ráadásul kalandja némi kétes hírnevet is szerzett neki cimborái körében. Hogy ezt követően pontosan mi is történt, azt a Vidocq által tudatosan terjesztett, a tekintélye növelését szolgáló álhírek és a személye körül kialakult legendárium miatt közel lehetetlen megmondani. Egyes források szerint előre megfontoltan, hidegvérrel végzett egyik szerelmi riválisával párbaj közben, mások úgy vélik, csupán baleset történt, de olyanok is akadnak, akik szerint az egész ügy csupán kitaláció. Az viszont tény, hogy a környezetét mind szűkebbnek és szűkebbnek érző fiú úgy döntött, Amerika kontinensén folytatja üzelmeit és hogy megteremtse új élete anyagi alapjait, ellopta a pékségben őrzött pénzt, majd búcsúszó nélkül távozott. A könnyelmű és túlontúl magabiztos fiú azonban nem tudott bánni a pénzzel, így pillanatok alatt elverte a nála lévő csinos summát. Innentől kezdve szó sem lehetett arról, hogy elhagyja Franciaországot. Kemény, viszontagságokkal teli időszak következett. A fiatal Vidocq időnként veszedelmes, nyers húst zabáló kannibálként produkálta magát a vásárokban, vagy épp bábjátékosoknál segített be, de ha úgy hozta a szükség, kétes üzelmeket lebonyolító vándorkereskedők mellé is beállt segédnek. Végül, lenyelve a büszkeségét, amikor módja nyílt rá, visszatért a szüleihez és irgalmukért, valamint bocsánatukért esedezett, amit meg is kapott. Nyughatatlan természete miatt azonban csupán egy kurta évet töltött otthon, majd apja engedélyével és áldásával katonának állt.
A seregben töltött időszaka ellentmondásoktól terhes. Bár számtalan írásos bizonyíték igazolja, hogy feljebbvalói ki nem állhatták, ráadásul a párbajozással sem hagyott fel, alig büntették meg, sőt, minden esélye meg volt arra, hogy karriert csináljon. Ám amikor 1792. november 1-jén tizedessé léptették volna elő, összeveszett egy törzsőrmesterrel és amikor az visszautasította, hogy fegyverrel vehessen elégtételt a vélt vagy valós sérelemért, egyszerűen felpofozta a felettesét. Mivel a korabeli szigorú szabályok szerint ezért halállal kellett volna lakolnia, pánikszerű gyorsasággal dezertált. Ravaszságára és a kor zavaros viszonyaira jellemző, hogy nem elmenekült, hanem egy másik hadtesthez jelentkezett, ahol 1793-ig mit sem tudtak a viselt dolgairól. Ekkor azonban fény derült a kilétére, de mivel időközben szert tett pár befolyásos barátra, megmenekült az idő előtti szörnyű végtől. Ennek ellenére le kellett szerelnie, mert haragosai közbenjárása miatt informálisan közölték vele, hogy nincs jövője a seregben. Más alternatíva híján hazatért és 1794. augusztus 8-án elvette Anne Marie Louise Chevaliert. Házassága azonban nem volt hosszú életű, ugyanis amikor a csábítást még a párbajozásnál is nagyobb szenvedéllyel űző Vidocq megtudta, hogy neje megcsalta, összecsomagolt és megfogadta, hogy többé soha nem éli a kispolgárok szürke mindennapjait.
A harcedzett Vidocq Brüsszelben lelt új otthonra, ahol hamar a napóleoni háború a zűrzavart kihasználó vámszedője lett. Eleinte egy, a köznyelvben csak „repülő seregnek” nevezett csapathoz csatlakozva élvezte az életet. Ezek a köztörvényes banditákat, szökött fegyenceket, dezertőröket és semmitől sem visszarettenő, minden hájjal megkent szerencsevadászokat tömörítő rablóhordák lopott vagy maguk által varrott egyenruháikban parádéztak és hol jobban, hol pedig rosszabbul sikerült hamisított parancsaikkal játszották ki a törvényt. Így míg emberek milliói vesztek oda a harcmezőn, ők a hátország kényelmét élvezték és fényűző életet éltek a "háború megnyerésének érdekében" eltulajdonított javakból. Vidocq hallatlanul élvezte a helyzetet, ám miután önmagát huszárkapitánynak kiadva szenvedélyes viszonyba keveredett egy, bájai mellett ajándékait is gazdagon mérő belga nemesasszonnyal, arra jutott, hogy Párizsba teszi át a székhelyét. Itt viszont a történelem megismételte önmagát: ebül szerzett vagyona a pékségből elcsent tallérokhoz hasonlóan homokként folyt ki a kezei közül. Északra ment hát, ahol vándorcigányokkal élt egy kenyéren. Vándorlásai közben, egy bálon az első pillantásra beleszeretett az ellenállhatatlan szépségű Francine Longuet-be. A szerelmes Vidocq amennyire erejéből tellett, mindent megadott kedvesének – beleértve egy kiadós verést is, amit azért kapott, mert megcsalta egy kiskatonával. Az önérzetes hadfi perre ment támadójával szemben, aki így a bíróság döntésének értelmében három hónapig a Lille városában található Tour Saint-Pierre börtönben volt kénytelen raboskodni. Tette azonban annyira imponált Francine-nak, hogy vele maradt és alig várta, hogy folytathassák közös életüket, ám sajnos a sors ismét közbeszólt és balszerencséjére Vidocq belekeveredett egy módfelett zavaros hamisítási históriába.
Vidocq egyik ügyének ítélete
Hogy vajon ő készítette-e azt a hamis szabadulólevelet, amivel a rablás miatt hat évre ítélt Sebastien Boitel megpróbált megszökni, vagy csupán két társa fogta rá a tettet, az nem világos, de a vád elégnek bizonyult ahhoz, hogy a három hónapból hosszú évek legyenek. Vidocq tudta, hogy fellebbezéssel semmire sem menne, így kedvese és a rokonsága segítségével megszökött. Innentől kezdve sajátos macska-egér harc vette kezdetét. Vidocq-ot kisebb-nagyobb időközönként elfogták, de ő mindig módot talált arra, hogy cinkosai és a korrupt személyzet összjátékával maga mögött hagyhassa a nehéz levegőjű és patkányoktól hemzsegő tömlöcöket. Szerencsesorozatának önhittsége vetett véget, ugyanis tényként kezelte, hogy szeretője minden körülmények között kiáll mellette és más nőket is megkörnyékezett. A mindezt halálos sértésként felfogó Francine válasza nem maradt el: Vidocq a szinte menetrendszerű lebukása után nem hogy segítséget nem kapott, hanem, mivel a nő annyira haragudott rá, hogy egy késsel sebeket ejtett a saját testén, még gyilkossági kísérlettel is megvádolták. Francine később beismerte, hogy csupán féltékenységből vagdosta meg magát, de ez már semmit sem használt, hiszen a törvény kezére került Vidocq-nak felelnie kellett a hamisítás és a korábbi szökései miatt. A bíró, mint javíthatatlan elemet, társával, César Herbaux-el együtt 1796. december 27-én nyolc évnyi kényszermunkára ítélte. A kör bezárult. A pénzt könnyű kézzel szóró, a szebbik nemet örökké égő hevülettel imádó férfinek komoly esélye volt arra, hogy megrokkanva és megnyomorítva, emberi roncsként fejezze be földi pályafutását. Bár a helyzete kétségbeejtő volt, Vidocq nem engedte, hogy a csüggedés erőt vegyen rajta, hanem azon volt, hogy megszökjön, vagy olyan ismereteket szedjen fel rabtársaitól, amiknek később hasznát láthatja. Először még 1797 októberében, Bicêtre gyűjtőfogházából kísérelt meg elmenekülni a törvény hosszú karja elől, de csak annyit ért el, hogy egy kiadós verést követően nyolc napig egy sötétzárkában gondolkozhatott el kilátástalan jövőjén, mert biztosra vehette, hogy végcélja, Brest elérése után minden eddiginél cudarabb világ köszönt majd rá. Vidocq emberfeletti akaraterővel kényszerítette magát, hogy a többiekkel ellentétben ne törődjön bele a sorsába és ne adja fel a reményt. Kitartása jutalma nem maradt el: 1798. február 28-án, álöltözetet viselve megszökött a telepről. Az új évszázadig hátralévő két kurta év során egyetlen unalmas perce sem akadt. Mivel nem rendelkezett papírokkal, minden igazoltatásnál változatos meséket kellett kitalálnia, amikor pedig letartóztatták, más opció híján apácának öltözve szökött meg, hogy nem sokkal később akarata ellenére egy holland hajón találja magát, ahol egy rövid időre belekóstolt a kalózok életébe. Végül, egy Francine helyét átvevő prostituáltnak hála, 1800 tavaszán vissza tudott jutni Arrasba.
Vidocq-ot otthon nem fogadták jó hírek. Fia tettei miatt sokat szégyenkező apja még 1799-ben meghalt, ami nagyon megviselte a kalandort, de legnagyobb örömére édesanyja változatlanul hitt abban, hogy gyermeke jó útra térhet és mindent megtett, hogy segítsen rajta. A minduntalan menekülő férfi fél évig a korábban annyira megvetett, ám viszontagságai miatt mindinkább áhított nyugodt, kispolgári életet élhette, de aztán egy rosszakarója felismerte, így ott kellett hagynia a családi fészket. Rouenben kezdett új életet, ahol kiváló német nyelvismeretének és jól forgó eszének hála, el tudta hitetni a helyiekkel, hogy osztrák pénzember. Itt már a családalapítás gondolatával is eljátszadozott, sőt, imádott anyját is magához költöztette, de a bűnözők között töltött hosszú évek egyik kellemetlen következményeként egy volt rabtársa azonosította. A vasra vert Vidocq-ot Louvres-be szállították, ahol hidegzuhanyként érte a hír, hogy vétkei miatt távollétében halálra ítélték. Utolsó menedékként kegyelmi kérvénnyel folyamodott a hatóságokhoz, de mivel nem a vártnak megfelelően alakultak a dolgok, merész lépésre szánta el magát és 1805. november 28-án a sebes folyású Scarpe folyóba vetette magát egy óvatlan fogvatartói által nyitva felejtett ablakból. Bár csodával határos módon túlélte az ugrást, űzött vaddá vált, aki sehol sem telepedhetett le, és akinek a legkisebb tévedése is a fejébe kerülhet. Ráadásul, ugyan a bíróságot és a hóhér kötelét elkerülte, múltja elől nem futhatott és esélye sem volt arra, hogy tisztes polgárként boldoguljon. Az ördögi kört remekül jellemzi, hogy amikor Párizsban tisztességes kereskedőként akarta maga mögött hagyni a bűnt, pár régi komájába futott, akik arra kényszerítették, hogy a hallgatásukért cserébe vegye meg tőlük a lopott zsákmányt. Vidocq minden reggel úgy kelt fel, hogy nem tudhatta, egykori komái nem fecsegnek-e valakinek, vagy elfogásuk esetén nem adják-e fel, hogy enyhébb büntetést kapjanak. Kedélyállapotán az sem sokat javított, hogy nem csak a saját, hanem az őt minden nehézségben követő anyja és Annette nevű élettársa miatt is aggódnia kellett, ráadásul a saját szemével nézte végig az annak idején vele együtt elítélt, hozzá hasonlóan megszökő, ám nála kevesebb szerencsével bíró César Herbaux kivégzését. A menekülés és bujkálás hosszú, keserves évei alatt mindent át tudott gondolni, ezért amikor 1809. július 1-jén ismét a hatóságok karmai közé került, tudta, hogy egyedül akkor maradhat életben, ha a törvény másik oldalán kamatoztatja kétségbevonhatatlan képességeit. Jean Henry, Párizs rendőrfőnöke jól ismerte Vidocq múltját, ám ennek ellenére megbízott benne, és belement az alkuba, de világossá tette számára, hogy ha becsapja és ez a tudomására jut, akkor nincs többé menekvés, és hányattatott életének végére a bakó tesz majd pontot.
La Force börtöne
Vidocq előbb az általa jól ismert Bicêtre fogházban, majd La Force börtönében kémkedett új megbízójának. Mivel az alvilágban sokan becsülték a törvény orra alá rendszeresen borsot törő férfit, aki időnként a maga sajátos modorában célzásokat tett rá, hogy a rácsok most sem fogják megállítani, társai megnyíltak neki, és örömmel meséltek elkövetett, de fel nem derített ügyeikről, valamint kinti cinkosaikról. Huszonegy hónapnyi idegölő munka után, mely alatt nem tudhatta, hogy tényleg ki fogják-e engedni, Vidocq egy parádésan megrendezett ál-szökéssel távozott cellájából, hogy a rácsokon kívül folytassa szolgálatait. 1811-ben megalapította a semmiféle hivatalos jogkörrel nem bíró „Védelmi Brigádot” azaz a Brigade de la Sûreté-t, amiből aztán 1813-ban Sûreté Nationale néven ténylegesen is rendőri szerv lett. A kis létszámú csoport alkalmazottjainak többsége Vidocq-hoz hasonlóan kétes múlttal bírt, ami igencsak felháborította a rend többi, éber őrét és sejteni lehetett, hogy egyik konfliktus a másikat fogja követni.
Vidocq megkettőzött erővel látott munkához és minden erejével azon volt, hogy teljesen szakítson a kor az idézőjelet maximálisan megérdemlő „bűnüldözőinek” módszereivel, mivel azok katasztrofális eredményekhez vezettek. Párizs rendőrsége ugyanis, bár nem egy kiváló képességű férfiút tudhatott a sorai között, az éra más nagyvárosaihoz hasonlóan összességében silány, közel használhatatlan emberanyaggal bírt. A járőrök többnyire nyers terrorral igyekeztek vallomásokat kicsikarni a gyanúsítottakból, valamint könnyen felültek az egymással marakodó bűnbandák hamis híreszteléseinek, a nemritkán nemesi, vagy nagypolgári származású vezetőség java része pedig elefántcsonttoronyban élő, a valóságot felszínesen ismerő piperkőc volt, akik inkább a kapcsolataiknak, mintsem a tudásuknak köszönhették a kinevezésüket. A bűn világába már egészen fiatalon belecsöppenő és a rendőri módszereket is jól ismerő Vidocq azonban élettapasztalata miatt pontosan tudta, hogy min kell változtatnia ahhoz, hogy tartósan kiérdemelje patrónusai bizalmát. A legfontosabbnak a többség által teljesen mellőzött, alapos és módszeres nyomozást, valamint a kommunikációt tartotta. Vidocq megkövetelte, hogy a gyilkosság helyszínét zárják le, és pontos jegyzéket vezessenek az ott talált nyomokról, illetve, amennyiben lehetséges, rögzítsék is azokat. Az ő ötlete volt, hogy az esetlegesen hátrahagyott cipőlenyomatokról gipszmintát vegyenek és azt összevessék a háznép, majd a többi gyanúsított által viselt lábbelikkel. A nyomozó egy időben az 1800-as évek elején már ismert ujjlenyomatok felhasználásának gondolatát is felvetette, de mivel nem állt a rendelkezésére megfelelő minőségű tinta, ötletéből semmi sem lett. Szintén újításnak számított elítéltek és az el nem ítélt, de a rendőrség látókörébe került törvényen kívüliek adatainak akkurátus feljegyzése. A haramiákról vezetett aktákban nem csak azok gúny és gyakran használt álnevei, illetve fizikai tulajdonságai szerepeltek, hanem, hogy kik a leggyakoribb cinkosaik és hogy mely területeken ténykednek és hogy mi a bűnelkövetés általuk legjellemzőbben használt módszere. Így, ha egy bizonyos, jellegzetes mesterfogással kinyitott páncélszekrény tartalmának meglovasítóit kellett előkeríteni, akkor a kor szokásaival ellentétben nem az összes kasszafúró után indítottak hajtóvadászatot, hanem megnézték, hogy kik lehetnek a szóba jöhető tettesek és egy jóval szűkebb kör alibijét vizsgálták csak meg. Mindezzel rengeteg időt spóroltak meg és csak ritkán tévedtek vakvágányra, hiszen a betörők, rablógyilkosok, besurranó tolvajok és egyéb kétes elemek mindennél jobban ragaszkodtak a már egyszer bevált és tökélyre fejlesztett metódusaikhoz és csak a legritkább esetben vágtak bele valami újba.
A minden apróságra kiterjedő jegyzékek további előnye volt, hogy fel tudták mérni, ki kinek fogadott komaságot, vagy épp, hogy kik esküdtek meg, hogy így vagy úgy, de kitörik a másik nyakát. Ez pedig a többi adattal együtt felbecsülhetetlen információnak bizonyult, mert egyrészt a haragosok jóval nehezebben tudták csak egymásra kenni piszkos ügyleteiket, és a társaikat vagy lelkiismereti okokból, vagy egy, a családjuknak adott csinos pénzjutalomért menteni akaró, egyik bűntettet a másik után beismerő bandatagok csak a legritkább esetben tudták becsapni a Sûreté ügynökeit. További, kincset érő ötlet volt az egyes körzetek közötti párbeszéd és kapcsolatfelvétel bátorítása. Hangozzék ugyanis bármilyen valószínűtlenül is, eseti és egyedi kivételeket leszámítva egyáltalán nem volt szokásban, hogy a különféle körzetek bármiféle módon is megosszák egymással a tapasztalataikat, vagy segítséget kérjenek egymástól, mert azok vezetői kizárólag azt nézték, hogy az ő fennhatóságuk alatt álló területek mutatói milyenek. Emiatt, ha valakinek forró kezdett lenni a lába alatt a talaj, csak költöznie kellett és ha az új helyén hamis papírjai, vagy okmányai hiánya miatt gyanússá vált, hosszú heteket, vagy esetleg egy-hét hónapot is igénybe vett, hogy kiderítsék róla, hogy kicsoda. Ennyi idő alatt pedig egy dörzsöltebb alak két-három szökési tervet is kieszelt, vagy egyszerűen kiderítette, kik a korrumpálható őrök és lefizette őket, hogy engedjék szabadon. Beszédes, hogy bár Vidocq-ot egy ízben egy őt jól ismerő csendőrőrmester fogta fülön, többnyire nem a törvény mindent árgus szemekkel leső vérebei miatt szenvedett a legtöbbet, hanem mert nem tudott megfelelő iratokat szerezni, vagy mert egy haragosa felismerte és feljelentette. Vidocq tehát számos, ma már triviálisnak tűnő, de a maga idejében újítónak, sőt, merésznek és meghökkentőnek tartott kriminalisztikai fogással élt. Akadtak azonban olyan húzásai is, amik még ma is feltűnést keltenének. Hiszen, a rablóból lett pandúr leghatékonyabb fegyvere saját maga, pontosabban, a bűnözők körében már-már országos hírneve volt. Éveken keresztül sikerrel el tudta hitetni mindenkivel, hogy csak színleg állt át a másik oldalra, valójában ez csak egy ravasz trükk, amivel a saját és cimborái biztonságát szavatolja. Ezt az is alátámasztotta, hogy bár hivatalosan kinevezték a civil ruhás rendőrség fejévé, papíron egészen 1817-ig körözött bűnözőnek számított, mert csak ebben az esztendőben kapott kegyelmet. Idővel persze senki sem hitte el a blöfföt, így taktikát kellett változtatnia. Egyrészt, gondosan ügyelt arra, hogy a neve közszájon forogjon és egyik róla szóló pletyka a másikat érje. Ennek hála, mitikus rémalakká nőtt áldozatai szemében, akik minden balszerencsés vállalkozásuk bukásában az ő keze nyomát vélték felfedezni. Mindeközben az álcázás művészetét mind tökéletesebbre és tökéletesebbre csiszoló Vidocq alámerült az alvilág mélyére és élvezettel figyelte, ahogy a mindenhonnan érkező és egymásnak ellentmondó hírektől megzavarodott célpontjai már-már komikusnak ható félelemben élték mindennapjaikat. A hatást csak tovább erősítette, hogy beosztottjai hozzá hasonló, rovott múltú alakok voltak, akik nem egy esetben nem havi fizetésért, hanem kocsmaengedélyért, vagy egy kártyabarlang üzemeltetésének a jogáért változtattak karriert, ezért ők is előszeretettel éltek a maguk sajátos trükkjeivel. Akadt, aki Vidocqot másolva álruhában járta Párizst, a nők java része pedig vagy természetes csáberejét használta, vagy a gyenge és ostoba, kitartott szeretőt adva maradt minden gyanú felett.
A hatás nem maradt el. 1811 és 1820 között nem kevesebb, mint negyven százalékkal esett vissza a bűncselekmények száma, ami figyelembe véve a Sûreté csekély létszámát, bámulatos eredménynek tekinthető. Sajnos azonban újfent bebizonyosodott, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Hiába beszélt önmagáért Vidocq teljesítménye, a politika közbeszólt. Elsőnek a párizsi rendőrség prefekusává kinevezett, mérhetetlenül inkompetens Guy Delavau zavarta meg a jól működő rendszert. A jezsuitáknál nevelkedett, merev erkölcsi elveket valló férfit nem érdekelte, hogy beosztottjának hála Párizs biztonságos hely lett, hanem a saját feje után ment és az emberi természetre, valamint a tényekre fittyet hányó intézkedéseivel hatalmas káoszt okozott. A leginkább senkinek sem ártó prostituáltak vegzálásával, valamint saját, költséges és nem túl hatékony kémhálózatával foglalatoskodó Delavau az 1824-ben hatalomra került „semmit sem tanuló és semmit sem felejtő”, rendkívül konzervatív X. Károly hatalomra jutása után még tovább szorított a gyeplőn, ami jelentősen visszafogta Vidocq mozgásterét.
X. Károly király
Az igazi katasztrófát azonban Henry leváltása jelentette, mert a helyére lépő Marc Duplessis még a prefektuson is túltett álságos szemforgatásban. Vidocq eleinte türelmesen és megértően próbált megértetni olyan triviális dolgokat új főnökével, mint hogy az emberei kénytelenek bűnözőkkel találkozni és rossz hírű helyeken is meg kell fordulniuk, de Duplessis csak a magáét hajtogatta és paprikavörös fejjel, kioktató hangsúllyal magyarázta alárendeltjének, hogy a bűn elleni hadjárat kereszteslovagjai csakis letartóztatási szándékkal léphetnek be egy bordélyba, és nem fecserészhetnek romlott erkölcsű nőkkel és férfiakkal. A sokat látott és megélt nyomozó tűrt, ameddig tűrhetett, de amikor csoportja az új, korlátozó szabályok miatt érezhető lejtmenetbe került, 1827. június 20-án lemondott tisztségéről és papírgyárosként próbált megélni. A vállalkozás azonban felemésztette a vagyonát, hiszen az, hogy a korban kirívó merészséggel börtönviselt férfiakat és nőket alkalmazott, állandó vitákhoz vezetett, mivel a közfelfogás szerint akinek a neve egyszer besározódott, az méltatlanná vált arra, hogy rendes munkája és élete legyen. Emiatt Vidocq alig kapott megrendeléseket és 1831-ben gyakorlatilag csődbe ment, ám szerencséjére a trónról elzavart X. Károly hívei közé sorolt Duplessisnek le kellett mondania a posztjáról és Delavau is eltűnt a közéletből. A kalandos életű férfi újra aktivizálta magát és egy rablás felgöngyölítésében játszott szerepe miatt az új prefektus visszaadta neki egykori állását. Tündöklése azonban nem tartott sokáig, ugyanis, bár bizonyítani soha nem tudták, ellenségei úgy vélték, csakis azért tud náluk jobb eredményeket elérni, mert ő maga agyalja ki azokat a gaztetteket, amiknek aztán elcsípi az elkövetőit. Így Vidocq 1832-ben másodszor és véglegesen is otthagyta az általa alapított rendőrséget. Nem kis elégtételül szolgált számára, hogy ugyanebben az évben a székházuk után sokak által csak Scotland Yardnak nevezett Metropolitan Police alapítója, az Anglia miniszterelnöki székét kétszer is elfoglaló Sir Robert Peel tanácsokat kért tőle az általa létrehozott rendőri erő hatékonyabbá tételéhez.
Az állam szolgálatát maga mögött hagyó és saját urává váló Vidocq minden korábbinál nehezebb helyzetben találta magát, hiszen megszámlálhatatlan haragosa és ismertsége miatt nem kezdhette újra bűnözői karrierjét, de a kormány zsoldjában sem élhetett meg tovább a tudásából. Ezért egyéb választás híján egy merész lépésre szánta el magát és a saját szakállára ténykedő, hivatásos bűnüldözőként próbált szerencsét. A „Védelmi Hivatalnak” keresztelt ügynöksége, mely az első magánnyomozói irodaként vonult be a történelembe, felháborította az illetékeseket, akik nem tűrhették, hogy egy semmiféle engedéllyel nem bíró civil önkéntes igazságosztóként róhassa Párizs utcáit. Ezért Vidocq még a korábbiaknál is több zaklatásnak volt kitéve egykori kollégái részéről és szerencsésnek mondhatta magát, hogy előrelátóan elintézte, hogy formálisan is megbocsássák a vétkeit, mert ellenlábasai mindent megtettek, hogy börtönbe juttassák, ahonnét ha régi vétkeit nem törölték volna el, soha nem jutott volna ki. Örömre így sem volt oka, ugyanis az évek során a törvény mindkét oldalán bizonyító férfiú többször is megjárta a tömlöcök mélyét, ami nem volt veszélytelen, tekintve, hogy bármikor megeshetett volna, hogy összetalálkozik valakivel, akit ő juttatott a rácsok mögé. Ezt azonban el tudta kerülni és mivel az ellene felhozott vádakat vagy bizonyítékok hiányában, vagy pedig befolyásos barátai közreműködésének hála elejtették, többnyire szabad emberként élvezte az életet, de csak késleltetni tudta a katasztrófát. 1842. augusztus 17-én a hatvanhetedik évében járó, sokat betegeskedő öregembert ismét vád alá helyezték, mert a gyanú szerint egykori hírnevét kihasználva letartóztatott egy pénzhamisítót és a nála lévő bankjegyeket is megpróbálta eltulajdonítani.
Jegyzet Vidocq haláláról
Vidocq kezdetben úgy hitte, hogy mindez a szokásos procedúra része és pár nap után kiengedik, de ahogy telt-múlt az idő, fel kellett fognia, hogy csapdába esett. Idegölő hónapok következtek, míg végül 1843. május 3-án a megtört férfit háromezer frank megfizetésére kötelezték és öt évnyi börtönre ítélték. Vidocq, aki mindennél jobban rettegett attól, hogy rabként fejezi be az életét, az összes, még megmaradt barátja segítségét igénybe vette, így Franck-Carré államügyész és pár arisztokrata oltalmának hála, július 22-én kiszabadult. Protektorai sem tudták azonban megmenteni attól, hogy az élete fenekestül felforduljon. A hosszú kihagyás miatt a Védelmi Hivatal csillaga leáldozott, az üzlet pedig tragikusan ment, ráadásul még eladni sem tudta, mert a korábban érdeklődő vevők látva, hogy mit tesz az állam azokkal, akik beleütik az orruk a dolgába, sorra visszaléptek. Vidocq egy utolsó, elvetélt próbálkozással azon volt, hogy ismét a hatalom közelébe kerüljön, de a remek emberismerő ezúttal rossz lóra tett, és ahelyett, hogy Charles-Louis Napoléon Bonaparte , a későbbi III. Napóleon kegyeit kereste volna, a politikából 1848 után végleg kiszálló Alphonse de Lamartine mellett tört lándzsát. 1849-ben, egy csalás miatt futólag újra börtönbe került, de mivel ezúttal semmit sem tudtak rábizonyítani, 1857-ben bekövetkezett haláláig viszonylagos békében, de testi bántalmaktól gyötrődve élte le hátralévő napjait. Emlékét nem csak a kriminológusok ápolják, hanem az irodalomkedvelők is, hiszen Balzac róla mintázta meg az Emberi színjáték regényfolyam egyik legismertebb karakterét, a minden hájjal megkent Jacques Collint, aki, hogy a hasonlóság még egyértelműbb legyen, a Vautrin ragadványnevet viseli, örök emléket állítva a merész, kalandvágyó Vadkannak. Rajta kívül még számtalan film, köztük egy Gérard Depardieu főszereplésével készült alkotás is tiszteleg előtte, a megoldatlan bűnesetek feltárására és a nyomozati technikák megosztására szakosodott Vidocq-társaságról nem is beszélve. A nagystílű kalandor élete tehát mindennél ékesebben példázza, hogy a tehetség még a börtön mélyéből is utat tud törni magának. (A logó készítéséhez használt kép a 2001-ben készült, Pitof által rendezett filmből való.)
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

4. Denton
2016.11.22. 09:09
Erdekes iras. Koszonom!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. hcsa
2016.11.22. 12:15
Ez igen! Köszönet és gratula az íráshoz!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Chavalier
2016.11.23. 01:59
Érdekes volt! Nekem rögtön a Kapj el ha tudsz c. film ugrott be, hasonló a fordulat és szintén igaz történet alapján készült.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. noPublicFG
2016.11.23. 11:25
Úgy gondolom még egyszer el kell olvasni. :) Köszönöm a cikket. A Napóleoni korszakot szeretem (a Pitof filmet nem különben) ,ezért nem volt ismeretlen ez a név. Kalandos életű egy fazon volt, az már biztos.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!