iPon Cikkek

A megafauna csendes forradalmai

Dátum | 2015. 07. 30.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

Nagyjából 34 ezer évvel ezelőtt Európa egyes részein kihalt a gyapjas mamut, hogy rövidesen átadja helyét a gyapjas mamutnak. A két csoport tagjai, az eltűnt és az újonnan megjelenő állatok ugyanazon fajhoz tartoztak és külsőre, valamint fosszíliáik alapján megszólalásig hasonlítottak egymásra. Ha azonban egy pillantást vetünk génjeikre, rögtön kiderül, hogy az egyedek két gyökeresen eltérő leszármazási ághoz tartoztak, amelyek egyike hirtelen leváltotta a területen élő másikat. Alan Cooper, aki kihalt állatok genetikai állományának elemzésével foglalkozik, először tíz évvel ezelőtt figyelt fel a különös cserére, amely érdekes módon nem csak a mamutok körében fordult elő. Az európai és az amerikai bölény őse, a sztyeppei bölény populációja egy ponton szintén lecserélődött egy genetikailag élesen eltérő csoportra. Ugyanez történt később a barlangi medvével, amelyet egy azonos fajú, de más ágba tartozó populáció váltott, kicsivel később pedig a rövidfejű medve tűnt el örökre, hogy aztán a vele rokon modern grizzly vegye át a helyét. „Mindezen folyamatok nagyon gyors ütemben zajlottak le” – mondja Cooper. „Nem mind egy időben történtek, de a mintázatok nagyon hasonlónak bizonyultak, és a változások kizárólag a DNS-en keresztül mutathatók ki.” Ezek az óriási fenevadak, a gyapja mamutok, a barlangi és a rövidfejű medvék, a sztyeppei bölények, az eurázsiai barlangi oroszlánok, a gyapjas orrszarvúk és az óriásszarvasok mára kihaltak, és lassan több mint kétszáz éve vitatkozunk azon, hogy vajon mi végezhetett velük. Saját fajunk elszaporodása, és kielégíthetetlen étvágya okozhatta vesztüket? Vagy az éghajlatváltozás következménye pusztulásuk?
Cooper szerint az előzőekben felsorolt populációváltások önmagukban is kihalásoknak tekinthetők, és ezeket szinte bizonyosan nem a túlzásba vitt vadászat okozta. A hasonló események közül legalább hatra több tízezer évvel azt követően került sor, hogy az ember benépesítette a területet, vagyis ha a túlvadászás lett volna a kihalás oka, őseink csak nagyon komótosan kezdtek bele a fajok kiirtásába. Arról nem is beszélve, hogy több esetben is látszólag figyelmen kívül hagyták a vadászott csoporttal gyakorlatilag azonos kinézetű másik populáció tagjait. Sokkal valószínűbbnek tűnik tehát, hogy valamiféle környezeti ok állhat ezen csoportok pusztulásának a hátterében. Annak kiderítése érdekében, hogy miféle eseményről lehetett szó, Cooper és kollégái az ősi DNS-mintákhoz fordultak segítségül, és ezek révén próbálták felfejteni a fosszíliák alapján gyakorlatilag észrevétlen váltások okát. A vizsgálat során szénizotópos kormeghatározásnak vetették alá a kihaló és az ezek helyét átvevő állatok csontjait, hogy pontosan meghatározzák, mikor zajlottak a kihalások. Végül az adatok összevetették az észak-atlanti térség elmúlt 60 ezer évének éghajlati információival, amelyek grönlandi jégmagok és venezuelai üledékrétegek elemzésén alapulnak. A „lecserélődési események” többsége szorosan kötődött az úgynevezett Dansgaard-Oeschger (D-O) eseményekhez, vagyis azokhoz a hirtelen felmelegedési időszakokhoz, amelyekből a 12−60 ezer évvel ezelőtti időszakban több is megtörtént. Ezek során az átlaghőmérséklet hirtelen, mindössze néhány évtized alatt 4−16 Celsius fokkal emelkedett meg, majd jóval lassabban, néhány száz év alatt fokozatosan visszaállt a korábbi szintre. Ha ezeket az időszakokat grafikonon ábrázoljuk, jellegzetes fűrészmintát kapunk eredményül: hirtelen, meredek hőmérsékleti megugrásokkal, és sokkal „lankásabb” csökkenésekkel. „Ezek a hidegből melegbe való váltások voltak a pleisztocén időszak leggyorsabb éghajlati változásai” – mondja Cooper.
Amikor a nagytermetű emlősök egyik csoportját egy másik, külsőre hasonló populáció váltotta le (hogy aztán idővel teljesen kihaljanak ezek az állatok), ez rendszerint a hirtelen felmelegedési időszakokban, illetve az ezeket követő lassú lehűlés idején történt meg. „Gyakran szokás a megafauna pusztulását a hideg időszakokhoz kötni, az általunk vizsgált kihalások és genetikai cserék azonban nem ezen periódusokra esnek” – mondja Cooper. A hideg szakaszokban az állatoknak megvolt az a lehetőségük, hogy melegebb vidékekre vándoroljanak, így populációjuk megcsappant ugyan, de nem pusztult ki teljesen. Erre csak akkor került sor, ha hirtelen nagyon meleg lett. „Az utóbbi két és fél millió évben a jégkorszakok jelentették a szabályt és a felmelegedések a kivételt, ami a földi éghajlat változásait illeti” – mondja Jacquelyn Gill, a Maine-i Egyetem kutatója. „Ennek fényében pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a szerzők több lecserélődésre találtak bizonyítékot a szokatlan meleg időszakokban, mint a megszokott lehűlési események alatt.” „Egyelőre nem tudjuk, hogy a felmelegedés vagy annak üteme okozta-e a károkat ezekben a populációkban” – mondja Cooper. A dolog valószínűleg bonyolultabb annál, minthogy a hideghez alkalmazkodott csoportok veszítettek a melegtűrőkkel szemben. A hirtelen felmelegedéssel drámaian megváltozott a csapadék mennyisége és minősége is, illetve a többi időjárási körülmény is átalakult. Könnyen elképzelhető továbbá, hogy a megafauna körében megfigyelt változások más, kisebb termetű fajoknál is lezajlottak a hasonló éghajlatváltozások során. Végül az sem zárható ki, hogy az embereknek is szerepük volt az óriási emlősök kiirtásában, miután a változó éghajlat meggyengítette ezek populációit. Ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy Cooper és társai eredményei szerint az ember megjelenése előtti D-O események során ritkábban került sor a „lecserélődésre”, vagyis a már említett genetikai váltásra, mint később.
„A mostani és a korábban publikált vonatkozó adatok is alátámasztják, hogy időnként akkor is történtek kihalások, amikor az ember még nem volt jelen. Az ilyen helyi kihalásokat gyakran követte egy azonos fajú, de máshonnan érkező populáció beáramlása, ahogy az éghajlat egy kicsit normalizálódott” – mondja Beth Shapiro, a Kaliforniai Egyetem kutatója. Azt ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy az ember ne játszott volna fontos szerepet a megafauna végleges eltűnésében, teszi hozzá a szakértő. Ha az állatok hűvösebb égtájakra húzódtak a meleg elől, ezek a régiók ideális vadászterepet jelenthettek a növekvő számú emberiségnek, így biztonságos menedék helyett gyorsan vágóhíddá alakulhattak át a területek. „Ahogy az állatokra egyre nagyobb nyomás nehezedett a gyors éghajlatváltozás, az élőhely ennek következtében történő leszűkülése és a populáció feldarabolódása miatt, az emberek jelenthették a legnagyobb potenciális fenyegetést ezen csoportok számára” – folytatja Shapiro. „Minden csak időzítés kérdése, amely igencsak rosszul alakult, ha a mamutokat nézzük.” A gyors felmelegedés és az emberi pusztítás kettős fenyegetésének következményei pedig a jelen számára is tanulságokat hordozhatnak, mondja Cooper. „Nagyon fontos lenne, hogy minél nagyobb számban legyünk tisztában azzal, hogy 10 ezer évvel ezelőtt az éghajlat megbolondult” – folytatja a szakértő. „Az emberek többségének nincs tudomása arról, hogy a hideg és meleg időszakok váltakozása a pleisztocén idején normálisnak számított. A holocén stabil éghajlata, amelynek idején az emberi civilizációk létrejöttek, teljesen rendellenesnek tekinthető az előzmények ismeretében.” Ennek tudatában pedig még nagyobb aggodalmat kelthet a bolygó éghajlatába való emberi beavatkozás, amely jelenleg is gőzerővel zajlik. „Úgy vélem, hogy ezek az eredmények még kijózanítóbbak, ha a jelenre értelmezzük őket, amikor a megafauna néhány máig fennmaradt túlélője a legveszélyeztetettebb fajok közé tartozik” – teszi hozzá Gill. „Amikor az elefántok, az orrszarvúk vagy a tigrisek megmentését fontolgatjuk, arra is gondolnunk kell, hogy meg kell őriznünk ezen fajok genetikai sokféleségét, hiszen ez kulcsfontosságú lehet abban, hogy túléljék a következő évszázadok egyre forróbb éghajlati viszonyait.”
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

7. ChoSimba
2015.07.30. 17:39
Lassan elszaporodtak a mamutok és mivel sok bélgázt eregettek, az üvegházhatás miatt megnőtt a hőmérséklet, amitől hőgutát kaptak és kihaltak. A helyüket átvevő másik mamutfaj meg tudott vedleni, de azokat meg mi irtottuk ki. Szerintem ez az egyetlen logikus magyarázat
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2015.07.31. 10:10
szerintem a glutén volt az oka
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. tomchee
2015.08.01. 04:35
Első mondat: "Nagyjából 34 ezer évvel ezelőtt Európa egyes részein kihalt a gyapjas mamut, hogy rövidesen átadja helyét a gyapjas mamutnak."
Bocsánat de... wat?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2015.08.01. 09:56
bár a cikkben leírtak nem erről szólnak, más okokat jelölnek meg, de fogd fel így:

Az 1500-as években Észak Amerikában kihalt a Homo Sapiens, hogy rövidesen átadja helyét a Homo Sapiensnek.

Az adott helyen élő majdnem teljes populáció eltűnt, majd a megüresedett helyet feltöltötte az ugyanannak a fajnak, de egy máshonnan jött populációja.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2015.08.02. 13:04
csak az elso bekezdest kellett volna ertelmezni

fosszíliáik alapján megszólalásig hasonlítottak egymásra. Ha azonban egy pillantást vetünk génjeikre, rögtön kiderül, hogy az egyedek két gyökeresen eltérő leszármazási ághoz tartoztak
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. macman507 FaL
2015.08.02. 17:33
szerintem le kéne állni a hülyeséggel
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. zseko
2015.08.13. 18:37
Ha ezeket az időszakokat grafikonon ábrázoljuk, jellegzetes fűrészmintát kapunk eredményül: hirtelen, meredek hőmérsékleti megugrásokkal, és sokkal „lankásabb” csökkenésekkel.

Nem tudom, én valahogy pont a fordítottját látom a képen, és az emlékeimben is hirtelen lehűlés él, nem pedig melegedés. Vagy az másik korszak? De az ábrát akkor sem értem.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!