iPon Cikkek

A neandervölgyi komplexus

Dátum | 2015. 07. 01.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

1856 augusztusában egy csapat munkás érdekesnek tűnő csontokra bukkant a Düssel folyó egyik völgyének kőbányájában. A Neander-völgyben előkerült leletekről felfedezői azt hitték, hogy a koponyadarabok, a karcsontok, a bordák és a medence egykor egy ősi medvéhez tartozhatott, így azokat Johann Carl Fuhlrott amatőr természetbúvárnak adták át, aki tanítóként dolgozott a közelben. Fuhlrott hamar rájött, hogy csontok nagyon hasonlítanak az emberére, ugyanakkor néhány ponton jelentősen eltérnek fajunk csontjaitól. A feltárt koponyadarabok rendkívül vastagok voltak, és úgy tűnt, hogy egy olyan megnyúlt fejhez tartozhatnak, amely egy egybefüggő, szinte nevetségesen kiugró szemöldökereszt is hordozott. Egy évvel a csontok felfedezése után Fuhlrott és Hermann Schaaffhausen, a kor egyik híres anatómiaprofesszora bejelentették, hogy azok egy ősi, primitív emberfajhoz tartoztak. A bejelentést óriási felzúdulás fogadta, hiszen Darwin A fajok eredete című műve csak két évvel később jelent meg, és még ebben is csak nagyon óvatos megjegyzések találhatók az ember múltjával kapcsolatban. A korabeli tudományos közvélemény nagy része számára elfogadhatatlannak tűnt az a feltevés, hogy az fajunk esetleg változhatott az idők folyamán, és a csontok eltérő jellegét sokan valamiféle betegség eredményének tulajdonították. Fuhlrott és Schaafhausen ugyanakkor a neandervölgyi koponya jellegzetes morfológiáját korlátozott kognitív képességekkel társították, és az feltevés a 20. század elejére gyakorlatilag elfogadott ténnyé vált, amit az időközben felfedezett más neandervölgyi leletek sem voltak képesek megkérdőjelezni. 1908-ban például egy francia barlangból került elő egy szinte teljes neandervölgyi csontváz. A csontok egy sírban feküdtek, ami már önmagában is valamiféle kulturális fejlettséget feltételez, amikor azonban a francia természettudományi múzeum igazgatója Marcellin Boule elemezte a leletet, annak meghajlott gerincét és alacsony homlokát kiemelve ő maga is a faj primitív voltát hangsúlyozta.
A Moustérien-dioráma
Ez a fajta szemlélet aztán a 20. század nagy részében meghatározó maradt. Amikor a chicagói Field Múzeumban 1933-ban megnyílt az Óvilág kőkorszakát bemutató terem, a kiállításon nyolc dioráma kapott helyet, amelyek egy-egy történelem előtti embertípus életét mutatták be. A Moustérien nevű összeállítás öt neandervölgyi embert ábrázolt egy kőből készült menedék előtt. A diorámához mellékelt leírásban minden figura meghatározott szerepet kapott: a tűz mellett lévő férfi a csoport patriarchája, akinek idősebb fia éppen őrt áll, és így tovább. Bár a jelenet kifejezetten emberszerűnek mutatta a neandervölgyiek viselkedését, a leírás arra is kitért, hogy ezen ősi figurák milyen korlátozott intelligenciával rendelkeztek. „A prefrontális régió, amely a magasabb szintű agyi működések helyszíne, nem volt teljesen kifejlődve a neandervölgyiekben. […] Ezen kívül a beszéddel kapcsolatos agyi terület is nagyon fejletlen volt bennük” – áll a leírásban.
Egy modern ember (balra) és egy neandervölgyi koponyája
A primitív neandervölgyi képéhez tökéletesen passzolt annak 30−50 ezer évvel ezelőtti eltűnése is. A máig vitatott besorolású faj (vagy alfaj) kipusztulásának okával kapcsolatban sok különböző elmélet született az évek során az éghajlatváltozástól a modern emberek okozta kihalásig, a teóriák többsége azonban végső soron arra alapozódott, hogy a neandervölgyiekben nem voltak meg azok a fontos elemek, amelyek evolúciós szempontból sikeressé tették volna őket. A környezetéhez képest fizikailag gyengének számító és alacsony számban jelen levő modern ember ezzel szemben képes volt a leleményre és logikus gondolkodásra, így fent tudott maradni az ellenséges világban, áll a már említett kiállítás katalógusában. A zsenialitás az emberi evolúció megatározó faktorává lépett elő, a neandervölgyiek pedig ehhez képest egyre butább, állatiasabb képet öltöttek az ábrázolásokon. A faj kihalásával kapcsolatban használt nyelvezet (elmúlás, megpecsételődött sors stb.) is erősen fatalista felfogásról tanúskodnak, mintha ebben a leosztásban a neandervölgyiek lettek volna a törzsfejlődési játszma vesztesei, közvetlen felmenőink pedig a győztesek. „Nem nehéz megérteni, hogy a neandervölgyiek miért nem voltak képesek a túlélésre” – írja a The Human Carrier című művének 2009-ben megjelent harmadik kiadásában Richard Klein paleoantropológus. „A régészeti leletek minden eleme arról tanúskodik, hogy a neandervölgyiek minden tekintetben – a tárgyak, a környezet megváltoztatása, a szélsőséges körülményekhez való alkalmazkodás, az életmód stb. – alacsonyabb szinten álltak, mint modern rokonaik, és primitív viselkedésük miatt csak korlátozottan voltak képesek versenybe szállni a vadakért és az egyéb környezeti erőforrásokért.”
Ezzel a szemlélettel egyetlen aprócska probléma akad: ahogy az utóbbi évtizedekben kiderült, a neandervölgyiekkel kapcsolatos korábbi tudásunk túlnyomó része nem igaz. Robert Sawyer 2002−2003-ban megjelent tudományos-fantasztikus trilógiájában egy olyan párhuzamos valóságot mutat be, amelyben a neandervölgyiek váltak a domináns emberfajjá, és a miénkhez hasonló kifinomultságú, ám attól sok ponton eltérő kultúrát építettek fel az elmúlt 30 ezer év alatt, végső soron „emberibbnek” bizonyulva a modern embernél. Bár Sawyer története a fantázia szüleménye, a modern emberek és a neandervölgyiek között korábban meghúzott vonal az elmúlt fél évszázadban egyre elmosódottabbá vált a kutatások eredményeinek tükrében. A primitív neandervölgyi képe már az 1960-as években elkezdett megkérdőjeleződni. Boule leleteinek újabb vizsgálata során kiderült, hogy a neandervölgyiek és a modern emberek mozgása nem sokban különbözött egymástól, egy iraki lelőhelyen talált pollenek arról tanúskodnak, hogy a korábban alacsonyabb rangúnak tartott emberfaj tagjai virágokat helyeztek elhunyt szeretteik sírjába, és ugyanezen lelőhely csontvázainak kormegoszlása arra utal, hogy a neandervölgyiek társadalmában is létezett valamiféle támogatási rendszer a gyengék segítésére. 2000 körülre egyre több bizonyíték támasztotta alá, hogy a neandervölgyiek összetett szerszámokat hoztak létre, eltemették halottaikat, funkcionálisan osztották fel lakhelyüket, és valószínűleg ápolták a betegeket, illetve talán a beszédre is képesek voltak. Az utóbbi évtizedben különböző spanyol, olasz és orosz lelőhelyeken még több olyan lelet került elő, amely a neandervölgyiek intelligenciájáról tanúskodik. A gibraltári Gorham-barlangban folytatott ásatások tanúsága szerint a neandervölgyiek galambokat tenyésztettek, és 39 ezer évvel ezelőtt absztrakt rajzokat karcoltak barlangjaik falára.
Mindezen új ismeretek, illetve a neandervölgyi és a modern ember genetikai keveredésére utaló bizonyítékok lassan átformálják az evolúciós küzdelemben alkalmatlansága miatt elbukott neandervölgyi képét, akire egyre inkább egy olyan távoli rokonként tekintünk, aki saját identitásunkkal kapcsolatban is információkat hordoz. A legújabb kiállítások már ezt a közösségérzetet és a rokon vonásokat igyekeznek hangsúlyozni, mondja Linda Kim művészettörténész. A Smithsonian Intézet élen jár az újfajta szemlélet minél szélesebb körben való elterjesztésében. Az emberiség eredetével kapcsolatos 2010-ban megnyílt kiállításon a látogatók Irakból származó neandervölgyi csontokat tekinthetnek meg, majd egy telefonos alkalmazást letöltve akár maguk is neandervölgyivé válhatnak, a MEanderthal nevű applikáció ugyanis arcukat egy-egy korai emberős mintájára alkotja újra. A kiállításon látható portrékat és rekonstrukciókat létrehozó John Gurche is szofisztikált viselkedésű emberfajként írja le a neandervölgyieket, akiket ennek megfelelően igyekszik ábrázolni. Ennek érdekében többek közt különböző frizurákkal, ékszerekkel és ruhákkal próbálja hangsúlyozni a faj tagjainak eltérő személyiségvonásait. Ez pedig nagyon távol áll mindattól, amit Boule 1957-ben megfogalmazott a neandervölgyiekkel kapcsolatban, amikor állatias megjelenésű, erőtől duzzadó, de ügyetlen, magasabb szintű agyi funkciókkal nem rendelkező bestiákról írt.
Gibraltári barlangrajzok
A neandervölgyiek tanulmányozása során tehát a korábbi, modern emberi felsőbbrendűséget hirdető narratívát egy másik, a rokonságot hangsúlyozó narratíva váltotta fel. Mindkét magyarázattípus nagy múltra tekint vissza, és ezek a régészeti leleteken túl azok értelmezőinek vágyairól és meggyőződéseiről is tanúskodnak. Az első narratíva az emberközpontúságú szemlélet eredménye, amelynek értelmében mi magunk vagyunk minden történet elsődleges hősei. A másodikban ezzel párhuzamosan önmagunk és múltunk felfedezésének vágya fogalmazódik meg, amely szorosan összekapcsolódik a valahová tartozás vágyával is. Minkét történetben kulcsszerep jut azonban a neandervölgyieknek is, hiszen mindkét narratívában a velük való összehasonlításban határozzuk meg önmagunkat, mondja Julien Riel-Salvatore, a Montreali Egyetem régésze. „Tudni akarjuk, hogy miben vagyunk mások.” Mindkét történetben közös továbbá, hogy az intelligencia kérdése központi helyet foglal el. Napjainkban a neandervölgyiekkel kapcsolatos hírekben nagy hangsúlyt kap a faj tagjainak a korábban feltételezettnél intelligensebb volta, a neandervölgyiek kifinomult kultúrája, és a modern emberhez való viselkedésbeli közelségük. Mindez pedig azt jelzi, hogy bár Boule óta sokat változott az emberfajokkal és általában a természettel kapcsolatos szemlélet, egy dolog nem nagyon árnyalódott, pedig lehetséges, hogy ideje lenne: továbbra is a kognitív képességek és az emberi fogalmak szerint értékelhető intelligencia jelentik modern ember legfőbb mércéjét a többi fajjal szemben, így legközelebbi rokonaival szemben is.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. siriq
2015.07.04. 01:16
továbbra is a kognitív képességek és az emberi fogalmak szerint értékelhető intelligencia jelentik modern ember legfőbb mércéjét a többi fajjal szemben, így legközelebbi rokonaival szemben is.
Ezen mindenkeppen valltoztatni kellene.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. agyturbini...
2015.07.04. 12:29
“Minden dolognak mértéke az ember, a létezőknek, hogy léteznek, a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.”

A fenti szemleletvaltas igen jo peldaja a tarsadalom valsaganak, hiszen nem eldontheto tobbe hogy mi a jo vagy rossz, hiszen minden esemenynek ismerjuk mindket vonatkozasat, minden magaban hordozza mindketott csak szemlelotol fugg melyik oldalrol vizsgalja. Engem Tobbszor hivtak bolondnak vagy depressziosnak. En valtig allitom a kornyezetem vizsgalata utan, hogy gondolatmenetem helyes, Es REALISTA, hiszen tisztaba vagyok a fizika torvenyszerusegeivel, jol latom a szineket, hallasom megfelelo, a cselekedeteim okozatat kepes vagyok belatni. De megsem ugy latom a tortenesek korulottem, ahogy az emberek nagyon nagy hanyada...Akkor most ki a normalis? Ha jomagam kepes vagyok az ok okozati osszefuggesek alapjan, egy igan magas aranyban teljesulo jovokepet felfesteni( vegyuk Orwell peldajat az 1984-el ahol nem sokat tevedett osszessegeben) ami eleg silany, (nem sok joval kecsegtet), vagyok azok az orok kenyszer optimistak, akik elzarkoznak a REALITAS ezen reszeteol? Ki a Beteg es ki a Doktor? Mert csak akkor tudjuk meggyogyitani a betget ha az tudja hogy beteg es elmegy az orvoshoz...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!