iPon Cikkek

A sakkozógéptől az ufóboncolásig – A hiszékenység vámszedői

Dátum | 2016. 07. 29.
Szerző | Freelancer
Csoport | EGYÉB

1995. augusztus 28-án egy nem mindennapi felvétel szegezte a tévékészülékek elé az Egyesült Államok lakóit. Az egyik legnagyobb televízió-társaság, a Fox ugyanis egy olyan, lélegzetelállító felvételt mutatott be, amin az azt megtaláló Ray Santilli állítása szerint a Roswell városának közelében lezuhanó űrlény boncolása látható. Az elmosódott, Alien Autopsy: Fact or Fiction címmel levetített képanyag hisztérikus hatását remekül jellemzi, hogy a csatorna pár hónap leforgása alatt még kétszer leadta és minden alkalommal több és több ember tekintette meg a másik világból érkezett látogató testének szakszerű felnyitását. A videó, illetve a körülötte folyó disputa senkit sem hagyott hidegen, mivel a maximális hatásra törekedő Foxnál valóságos showműsort kerítettek a film köré és számtalan ismert személyt kérdeztek meg arról, hogy miképpen is vélekednek a szemük előtt pergő eseménysorról. Egyesek abban bíztak, hogy ez csak az első lépés, mert a kormányzat fel akarja készíteni az embereket arra, hogy fajunk nincsen egyedül a galaxisban. Mások kevésbé voltak optimisták és úgy vélték, a Washingtont irányító körök ezután ellenkampányba kezdenek majd, nehogy kitudódjon az igazság Természetesen, olyanok is akadtak, akik az egész felvételt merő képtelenségnek és egyszerű hamisítványnak tartották. Köztük volt a show egyik rendezője, John Jopson is, aki megismerkedésük első pillanatától kezdve gyanúsnak találta Santilli viselkedését és szentül meg volt győződve róla, hogy az élelmes férfiú közönséges csaló. Ám állítása szerint, amikor mindezt közölte a műsor producerével, Robert Kiviattal, főnöke világosan megmondta neki, hogy ha bebizonyítják, hogy a film hamisítvány, akkor a nézettség drámaian vissza fog esni, így jobb lenne nem bolygatni a témát. Jopson azonban a parancsnak is beillő kérés ellenére sem tett le arról a szándékáról, hogy kerül amibe kerül, de felfedi az igazságot és felkérte magánnyomozóként praktizáló cimboráját, William Deart, hogy nézzen utána a meghökkentő felvétel megtalálójának. Barátja azonban jóformán semmire sem jutott, mert a lelepleződéstől tartó producerek minden lépését hátráltatták.
Mint ahogy az 2006-ban kiderült, Jopson gyanúja nem volt alaptalan, mert ebben az évben Santilli kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a számára a világhírt meghozó videó nem valódi. Lényeges, hogy a filmes nem azt mondta, hogy a képanyag hamisítvány, hanem azzal védekezett, hogy egy általa korábban látott, igazi boncolást bemutató, ám megsérült felvétel feldolgozása, ami az eredetiből is tartalmaz kockákat – bár, hogy melyek is ezek, az nem derült ki. Az viszont igen, hogy társaival együtt egy üres londoni lakásban készítette el az állítása szerinti újragondolást, amit a művészi szabadság jegyében egy kicsit megváltoztatott. Santilli azt is felfedte, hogy az űrlény-bábukat lekvárral, bárányaggyal és csirkebéllel töltötték meg. Nem a merész filmes volt az egyetlen az évszázadok során, aki ilyen vagy olyan okból, de kissé kreatívan értelmezte, mi a valódi és mi nem. Alávaló csalók épp úgy akadtak köztük, mint olyanok, akik mit sem tudtak arról, hogy becsapják a közönséget, vagy épp ellenkezőleg, nem az anyagi haszon, hanem csupán a tréfa motiválta őket. Lássunk hát, okos volt-e Okos Hans, mi igaz abból, hogy Mao Ce-tung Elvissel jár bevásárolni, hogyan tette bolonddá Japán archeológusait egy csaló, és hogy miképpen csapta be a világot Kempelen Farkas a sakkozógépével.
Horace Minernek kezdett elege lenni kollégái arroganciájából. A kalandos életpályát befutó, éles eszével a második világháború alatt a kémelhárítás munkáját segítő antropológus, egyre kevésbé tudta elviselni, hogy pályatársai írásaira mindinkább rányomja a bélyegét, a saját kultúrájuk felsőbbrendűségébe vetett hitükből fakadó meggyőződésük. A legsúlyosabb gondnak azt tartotta, hogy a különféle cikkek szerzői ravaszul megfogalmazott, hatásvadász mondatokkal primitív, vagy csodabogár vadembereknek állították be a vizsgált civilizációk nemritkán gazdag örökséggel bíró, az adott környezet kihívásaira számunkra meghökkentő, amúgy logikus válaszokat adó tagjait. Miner ezért elhatározta, hogy a saját fegyverükkel vág vissza azoknak, akiket kóklereknek tartott. Nemes bosszújának eszköze, az 1956-ban megjelent „Body Ritual Among the Nacirema” címre keresztelt "tanulmánya" lényegében az ötvenes évekbeli Amerikai Egyesült Államok társadalmának sajátos, kifacsart lencsén keresztül nézett paródiája, amiben a szerző szándékosan minél abszurdabbul igyekszik megfogalmazni az amúgy teljesen természetes és hétköznapi cselekedeteket. A férfi tolmácsolásában a tisztálkodás és a szépítkezés „testi rituálékká” lesznek, amik „abból a hiedelemből táplálkoznak, hogy az emberi test ocsmány és természetéből adódóan hajlamos a romlásra és arra, hogy betegségeket szedjen össze”. Így „azoknak, akik egy ilyen testbe születtek, a különféle rituálék elvégzése az egyetlen esélyük arra, hogy visszafordítsák ezeket a folyamatokat”. Ezeket a rítusokat „szentélyekben” azaz fürdőszobákban végzik el, amikből akár több is lehet egy családnak és fontos szerep jut a „varázslatos főzeteknek”, amik minden nacirema legféltettebb kincsei közé tartoznak. Lényeges a „száj-rituálé” ami abból áll, hogy a „vademberek” disznósörtét dugnak a szájukba, majd varázsport vesznek be hozzá és típusmozdulatokkal körbe-körbe mozgatják azt”, magyarul fogat mosnak. Miner rendkívül szórakoztató, egyebek mellett a pszichiátereket, a terhességet, a fogorvosokat és a kórházakat is kikarikírozó esszéjének sikerét jól jelzi, hogy Észak-Amerika felsőoktatásában a mai napig használják az antropológusképzésnél, illusztrálandó, hogy a megfigyelő előítéletei miképpen is torzíthatják el a kultúrák objektív bemutatását. Nem csak a kitalált, hanem a tudósok saját céljaira felhasznált törzsek is komoly kalamajkát tudnak okozni, egyben remekül illusztrálják, hogy a sajtóban többnyire annak van igaza, aki hangosabban beszél. Manuel Elizalde a Fülöp-szigetek kormánya által létrehozott, a vidéken őshonos kisebbségek érdekérvényesítését segítő PANAMIN igazgatója az egész világot lázba hozta, amikor 1971-ben bejelentette, hogy egy korábban szinte teljes izoláltságban élő, a kőkorszak óta változatlan körülmények között élő törzset fedezett fel, akik tasadayoknak nevezték magukat. A hírt kritika nélkül átvette a média, a gondosan szelektált látogatók nem győztek áradozni a fantasztikus élményről, amit a barlangokban élő törzzsel való találkozás jelentett, 1972-ben pedig a National Geographic előbb fényképes riportot közölt a kőkori népről, majd egy dokumentumfilmben foglalkozott velük. Mivel olyan hírességek, mint a legendás Charles Lindberg, vagy a korszak szexszimbóluma, Gina Lollobrigida is felkeresték a tasadayokat, rengetegen érezték úgy, hogy adományaikkal kell segíteniük a kezdetleges körülmények között tengődő bennszülötteken. Ezért csinos kis summa gyűlt össze az életminőségük javítására.
A kezdeti érdeklődés idővel természetesen csillapodott, majd miután Marcos elnök 1976-ban elrendelte, hogy többé még az antropológusok sem kereshetik fel a védetté nyilvánított törzset, értelemszerűen drasztikusan visszaesett a velük foglalkozó cikkek és filmek száma, bár akadt egy szűk kör, aminek tagjai mindent megtettek volna azért, hogy elbeszélgethessenek a tasadayokkal. A svájci Oswald Iten is közéjük tartozott, így amikor az országot mindaddig vasmarokkal irányító Marcost 1986-ban egy forradalom során eltávolították a hatalomból, a férfi kihasználta a káoszt és egy újságíró, valamint egy tolmács segítségével kapcsolatba lépett a törzzsel. Mérhetetlen megrökönyödésére azonban nem azt látta, amire számított, mert bár az olcsó farmernadrágokban és pólókban flangáló helyiek életkörülményeit bajosan lehetett volna jónak nevezni, nyoma sem volt a kőkori viszonyoknak. Iten később megesküdött rá, hogy többen is azt mondták neki, felsőbb parancsra adták ki magukat mindentől és mindenkitől elszakadt vadembereknek, mert így a megmentésüket zászlajára tűző diktátor rezsimje javítani tudott valamit szörnyű reputációján. A média ha lehet, még Elizalde bejelentésénél is gyorsabban kapta fel a hírt és a zsurnaliszták, illetve a dokumentumfilmesek épp olyan vehemensen léptek sorompóba a leleplezés mellett, mint annak idején a támogatói mozgalmak népszerűsítésekor. A káoszban alig valakit érdekelt, hogy mi az igazság, ám végül az egymásnak ellentmondó hírek miatt páran megpróbálták kideríteni, hogy ki is kezelte kreatívan az igazságot, így kiderült, hogy mindkét fél lódított. A tasadayok ugyanis tényleg elszigetelve éltek és alig tartották a kapcsolatot a külvilággal, de messze nem a kőkortól, hanem csupán a vizsgálatok idejétől számítva 100-150 éve. Hogy mi vette rá őket erre az életformára, nem tudni, de gyaníthatóan egy járvány miatt vonultak kényszerű izolációba. Viszont a kutatás alapján az sem bizonyult igaznak, hogy valójában a modern élet minden csínját-bínját ismerő, színjátékra kényszerített parasztok lettek volna, sőt, mint kiderült, Iten összesen csupán két órát beszélgetett el informátoraikkal, ami az antropológusok egybehangzó véleménye szerint semmiféle komoly vizsgálathoz nem volt elég, így az is elképzelhető, hogy nem igazi tasadayokkal, hanem csak önmagukat a segélyek miatt annak kiadó bennszülöttekkel találkoztak. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a vizsgálat eredményeit mind a mai napig sokan tagadják, hol az egyik, hol pedig a másik verzió mellett kardoskodva. Hogy mi az igazság, azt esélyesen sosem tudjuk meg, mert a történet kulcsfigurája, Manuel Elizalde 1997-ben jobblétre szenderült. Egy dolog azonban biztos: a sajtó mindkét véleményt ugyanolyan lelkesen terjesztette.
Wilhelm von Osten szentül hitte, hogy az emberiség súlyos hibát követ el azzal, hogy alábecsüli az állatok intelligenciáját. A gimnáziumi matematikatanár ugyanis a frenológia nevű, az egyes személyek szellemi képességeit és jellemét azok koponyaformájából kikövetkeztethetőnek tartó, mára már megcáfolt tudományág lelkes híve volt és úgy vélte, hogy ez nem csak ránk, hanem más fajokra is alkalmazható. Ezért, hogy állítását egy gyakorlati példával bizonyítsa, egy kutyával, egy medvével, valamint egy lóval kezdett el kísérletezni és nem kis örömmel konstatálta, hogy ez utóbbi fogékonynak mutatkozik a pedagógiai módszereire. Az egy tündérmese hőse után Okos Hans-nak keresztelt orlov ügető tanára meglátása szerint méltán érdemelte ki a nevét, mert szédületes tempóban fejlődött. Viszonylag hamar megtanulta a matematika alapjait és hogy a táblán lévő összegnek megfelelő számú alkalommal koppantson a patájával, később pedig komplex, szöveges példákat is meg tudott oldani és von Osten mérhetetlen boldogságára a gyökvonás sem jelentett neki nehézséget. Az emberek ámulva nézték, ahogy a látszólag közönséges ló minden erőfeszítés nélkül megoldja azokat a műveleteket, amik egyes esetekben még a saját gyermekeiken, sőt, rajtunk is kifogtak volna. Többekben felmerült, hogy Hans gazdája valamiféle körmönfont módon csal, de a férfi valamennyi kétkedőnek lehetőséget adott arra, hogy próbára tegye a lovat, aki minden alkalommal bizonyított. Az egész Németországot bejáró Hans képességei komoly vitákat robbantottak ki, hiszen felmerült, hogy ha az állatok valóban nagyságrendekkel értelmesebbek annál, mint ahogy azt évezredeken keresztül hittük, akkor alapjaiban kell átgondolni a velük való bánásmódot és azt, hogy milyen munkákra is alkalmasak. A német kormány is élénken érdeklődött az igazság iránt, ezért 1904-ben az oktatási minisztérium engedélyt adott a filozófusként és pszichológusként egyaránt elismert Carl Stumpf számára, hogy létrehozzon egy kutatócsoportot, ami egyszer és mindenkorra kielégítően tisztázza, hogy mi is az igazság a ló körül.
Okos Hans egy előadása. Karl Krall fényképe.
A „Hans bizottságnak” nevezett csoport összesen tizenhárom főt számlált és mivel Stumpf minden oldalról meg akarta vizsgálni a kérdést, szerfelett vegyes képet mutatott. A tagok között épp úgy akadt lovassági tiszt, mint cirkuszigazgató vagy állatorvos, sőt, tanárok mellett a berlini állatkert igazgatóját is sikerült rávenni, hogy tudásával segítse a többieket. A bizottság ezt követően ravaszabbnál ravaszabb kérdésekkel bombázta a lovat, aki derekasan állta a sarat, így arra jutottak, hogy bármilyen valószínűtlen is, az állat tényleg okosabb, mint egy átlagos gyerek. Az eredményeket összegző Oskar Pfungst azonban ezt elképzelhetetlennek tartotta és négy körülmény variálásával vizsgálta meg Hanst. Figyelembe vette, hogy az állat közönség előtt válaszolt-e a kérdésre, a feladványt feltevő személy tudta-e a megoldást, hogy von Oster helyett valaki más faggatta-e a lovat és hogy miképpen alakult a helyes feleletek száma, ha Hans csak hallotta, de nem látta vizsgáztatóját. A második kutatás nem várt eredményt hozott, mert egyszerre cáfolta és igazolta a ló gazdájának nézeteit. Mint kiderült, Hans egyáltalán nem tudott számolni, ellenben kiválóan olvasott a kérdező önkéntelen testi reakcióiból, ezért, ha az őt kikérdező „vizsgáztató” nem tudta a választ, vagy nem látta őt, akkor gyalázatosan szerepelt. Ellenben, ha a kérdező tudta, mi a megoldás és a ló ránézhetett, akkor szinte mindig helyes feleletet adott, mert megfigyelte, hogy melyik dobbantása után változik meg akaratlanul is az őt kérdező személy testtartása és arckifejezése. Hans tehát kétségtelenül okos volt és remek kombinációs készséggel bírt, de a számoláshoz nem értett. Von Oster nem adott hitelt a bizottság szavának és a csodában hinni akaró német lakosságot sem érdekelte különösebben, hogy a ló semmit sem fog fel a számtan rejtelmeiből, mert a hivatalos közlemény kiadása után is épp olyan lelkesedéssel nézték az egész országban fellépő Hanst, mint korábban. A ló a későbbiekben is remek üzletnek bizonyult, mivel von Oster 1909-es halála után mások szervezésében szórakoztatta a nézőket, tisztes hasznot hajtva új gazdáinak. Azt azonban, hogy végül mi lett a ló sorsa, nem tudni, mivel 1916 után nincsenek róla adatok. Egy dolog azonban biztos: a „csodaparipa” sokat segített a tudományos életnek, ugyanis bebizonyosodott, hogy a kutatók akaratuk ellenére is kiadnak olyan jeleket, amik befolyásolhatják a kísérleteikben részt vevő emberek vagy állatok viselkedését. Ezt a jelenséget a ló tiszteletére Okos Hans-effektusnak nevezték el.
A napvilágot Wolfgangus Franciscus de Paula Kempelen néven meglátó Kempelen Farkas sorsa születésének első percétől kezdve eldőlt, mert apja, Kempelen Engelbert, aki császári és királyi tanácsosként szolgálta a Habsburg birodalmat, roppant határozott elképzelésekkel bírt fia jövőjét illetően. Az ifjú eleinte Pozsonyban és Győrben, majd Bécsben és Rómában tanulta ki a jog és a filozófia csínját-bínját, illetve sajátította el a különféle nyelveket, ezt követően pedig a huszonegyedik éve betöltése után hivatalnokként kezdett el dolgozni az udvarnál. A nagyra törő Kempelen azonban nem érte be azzal, hogy mind feljebb és feljebb lépjen a hivatali ranglétrán, hanem feltalálóként is maradandót akart alkotni. Különféle gőzgépeket szerkesztett, illetve megalkotott egy süketeken és némákon segíteni hivatott beszédszintetizátort, aminek a harmadik változatával angolul, franciául és olaszul is lehetett kommunikálni, sőt, ha a kezelő ügyes volt, a masina a hosszú német szavakkal is megbirkózott. Ennek ellenére nem ezek a találmányai, hanem egy később ezerszer megbánt fogadás tette halhatatlanná a nevét. Erre akkor került sor, amikor korának egyik legkiválóbb illuzionistája, François Pelletier fellépett Schönbrunnban és az előadást megtekintő férfi megesküdött, hogy egy olyan gépezettel fog visszatérni, ami felül fogja múlni az ügyes bűvészmutatványokat. A palotában eleinte csak legyintettek az ígéretre, ám nem sokkal később világossá lett, hogy Kempelen nem hazudott. Szerkezete, ami egy asztalként is funkcionáló, megannyi fogaskerékkel teli szekrényből, valamint egy, az egyik kezében egy pipát tartó, leginkább egy turbános török varázslóra hajazó bábúból ált, a puszta látványával ámulatba ejtette a közönséget. Amikor pedig Kempelen illusztrálta, hogy a gép egyrészt képes felvenni a kesztyűt bárki ellen, aki leül vele játszani, másrészt önállóan megoldja a „huszár útja” nevű sakkfeladványt, aminek során a bábúnak szabályosan lépve valamennyi mezőt be kell járnia, a jelenlévők alig hittek a szemüknek. A Töröknek nevezett gép elsőnek Ludvig von Cobenzl gróf felett aratott fényes diadalt és másokat is könnyedén legyőzött. Kempelen ázsiója meredeken megemelkedett a bemutató után, ami annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy többen is azt a pletykát kezdték róla terjeszteni, hogy az ördöggel komaságban, sőt, atyafiságban lévő, megátalkodott boszorkánymester, aki varázserejével mozgatja a gépet. A valóság magától értetődően ezzel szemben az volt, hogy az ügyes feltaláló úgy alakította ki a masinát, hogy abban elbújhasson és kényelmesen elférhessen egy annak karjait kezelő profi sakkozó, aki a tábla aljára erősített mágneses tűk állása alapján nyomon tudta követni, hogy hol is állnak a fémmagot tartalmazó sakkfigurák.
Egy Törökről szóló könyv illusztrációja.
Bár Kempelent eleinte szórakoztatta, hogy mindenki a Török titkának nyitján töri a fejét, a hirtelen jött siker idővel bosszantani kezdte, mivel fontosnak tartott találmányai jóformán senkit sem érdekeltek és ismerősei, valamint az udvarba érkező vendégek rendszeresen azzal a kéréssel zaklatták, hogy hagy játsszanak egy meccset a gép ellen. Kempelen egyre dühösebben és dühösebben reagált az efféle óhajokra és bár addig soha nem ment el, hogy leleplezze magát, többször is utalt rá, hogy a masina működési elve triviális, majd hogy elejét vegye a zaklatásnak, szétszedte művét. A Törököt így apránként mindenki elfelejtette, amikor is II. József 1781-ben váratlanul megparancsolta a férfinak, hogy szerelje össze a masinát és mutassa azt be a Bécsben tartózkodó Pál nagyhercegnek, a későbbi I. Pál cárnak. Kempelen reakcióját nem nehéz elképzelni, hiszen pontosan tudta, hogy ha és amennyiben fény derül a titokra, búcsút inthet az udvarnál betöltött posztjainak, de nem állt módjában vitába szállni a császárral. A bemutató újfent parádésra sikeredett, de a feltaláló balszerencséjére a nagyherceg felvetette, hogy egy ilyen zseniális masinériát mindenképpen körül kell hordozni Európában, hogy mindenki a csodájára járhasson. Kempelenben alighanem még a vér is megfagyott a javaslat hallatán, de nem volt apelláta. A turné 1783-ban kezdődött és számtalan egyéb híres sakkozó mellett maga Benjamin Franklin is próbára tette magát a Török ellen, ami annyira magával ragadta a képzeletét, hogy minden lehetséges módon fényt akart deríteni arra, hogyan gondolkozhat egy gép. A Török Kempelen 1804-es halálát követően még ötven évig járta a világot. Amikor a bajor Johann Nepomuk Mälzel tulajdonába került, még Bonaparte Napóleon is játszott és elvesztett egy meccset ellene. A hadvezér a rendes játék megkezdése előtt szabálytalan lépésekkel próbálkozott és nem győzött ámulni azon, hogy a bábú gépkarja minden alkalommal az eredeti kiindulási helyére tette vissza a figurákat. Mälzel később Amerikába helyezte át a székhelyét, ami végzetes hibának bizonyult. Az itteni közönség jóval gyanakvóbban állt hozzá a csodákhoz és számos egyéb szerző mellett Edgar Allen Poe is papírra vetett egy terjedelmes esszét, amiben lépésről lépésre levezette, hogy miért szükségszerű, hogy egy ember bújjon meg a gépben. Ez azonban csak a kisebbik baj volt. Az igazi katasztrófa akkor következett be, amikor Mälzel Kubába tartott és a Török kezelője sárgalázban meghalt. A végül egy philadelphiai múzeumba került „sakkgép” sajnos nem maradt fenn az utókornak, mivel a város színházából kiinduló 1854. július 5-én kitörő tűzvész elpusztította.
Mint ahogy azt a Nacirema-törzs esetében láthattuk, akadnak olyan tréfacsinálók, akiket nem a hiúság, vagy a haszonszerzés motivál, hanem egyszerűen rá szeretnének mutatni arra, hogy egy tapasztalt kommunikátornak milyen könnyű megvezetni a közvéleményt. A vizsgafilmjén dolgozó cseh Jan Svěrák alighanem a legmerészebb álmában sem hitte volna, hogy munkája az Olajfalók játszi könnyedséggel csapja majd be a nézőket. A kőolajjal és annak származékaival táplálkozó és emiatt a környezetszennyezés egyik legnehezebben kezelhető formájára könnyű és praktikus megoldást jelentő Pacurofagus Oxitoxicusnak keresztelt, a valóságban magától értetődő módon nem létező kreatúráról szóló áldokumentumfilm fényes karriert futott be. Azokat, akik megtekintették a filmet, magával ragadta és megbabonázta a teremtmény, mert a puszta létezése megoldást kínált az emberiség egyik súlyponti problémájára, ráadásul nem csak a nagyiparban, hanem a háztartásokban is hasznot hajtott volna a pöttöm jószág. Éppen ezért sokakat leforrázott, amikor a bemutató után pár héttel kiderült, hogy egy ravasz főiskolás áldozatai lettek.
Svěrák megannyi elismerést, köztük a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Diák Oscar-díját is besöprő művének sikerében jelentős szerepet játszott annak komoly, realista hangvétele és hogy a rendező fokról fokra építi fel a lény bemutatását, időt hagyva arra, hogy a tévé előtt ülők megemésszék az elhangzottakat. Emiatt eleinte csak egy olajfaló lábnyomának gipszöntvényét látjuk és később is alapos felvezetés előzi meg a leginkább egy varangy és egy víziló szerelemgyermekére hajazó, szén-monoxidot lélegző kis bestia felbukkanását. Hazánkban is készült ehhez hasonló film, igaz, ez egy természettudományi jelenség helyett egy történelmi személyt állít a középpontba. Siklósi Szilveszter „Az igazi Mao” című alkotásában az Olajfalókhoz hasonlóan a fokozatosságé és a hitelességé a főszerep. A Mao Ce-tung élete körül forgó áldokumentumfilm az ismeretterjesztő műsorok összes már-már kötelezőnek nevezhető kellékét hozza. A narrátor egy joviális, elegáns és komoly megjelenésű történészprofesszor, aki nem egyből azzal a nagy felfedezéssel kezdi, hogy Mao Ce-tung valójában igen korán meghalt, helyét pedig az egykor Chicago alvilágának legrettegettebb alakjai közé tartozó testvére vette át, hanem szépen lassan adagolja a mind váratlanabb és váratlanabb fordulatokat. Adatait pedig magától értetődő módon valódi, illetve hamisított fényképekkel, dokumentumokkal és ál-szemtanúkkal hitelesíti. Siklósi ügyesen vegyíti a fikciót a tényekkel, így a Szovjetunió és Kína kapcsolatának közismert megromlását arra vezeti vissza, hogy Hruscsov is gengszter, sőt, egyenesen Mao szerelmi riválisa volt és a két vezető ezért gyűlölte meg egymást.
A rendező becsületére legyen mondva, cseh kollégája művével ellentétben ő számtalan jelét adja annak, hogy egyetlen szavát sem szabad elhinni. A szolidan induló történet ugyanis lépésről lépésre egyre abszurdabbá válik, mígnem az utolsó pár perc során már olyan, a rekeszizmot próbára tevő és még a legsötétebb elmékben is fényt gyújtó mondatok hangzanak el, mint hogy Mao szerzetesként él egy buddhista kolostorban és a gyomra közepén egy kristály található, vagy, hogy kétszer is feltűnt Iowa-ban egy bevásárlóközpontban, ahova az egyik alkalommal maga Elvis Presley kísérte el. Biztos ami biztos alapon azért a végén Siklósi nyilvánvalóvá teszi, hogy a néző egy kísérlet részese volt.
Bár mind a mai napig nem derült ki egyértelműen, hogy ki is áll a „piltdowni ember”-ként elhíresült csalás mögött, az kétségtelen, hogy az ismeretlen tettes ál-lelete négy évtizeden keresztül tévútra vezette és elszigetelte a világtól a szigetország szakembereit. A ravasz átverés legvalószínűbb elkövetője, a tudományos karrierre, illetve rangra és címre ácsingózó amatőr régész, Charles Dawson. Az általa 1912-ben a nagyközönség elé tárt, egy emberi koponya, egy orangután-állkapocs és pár csimpánzfog töredékeiből készített hamisítványt az első pillanattól kezdve a „hiányzó láncszemként”, azaz az ember közvetlen őseként ünnepelte Anglia valamennyi lakója, köztük a tudósok java része is. Ez később alaposan megbosszulta magát, mert a nacionalista gőg annyira elvakította a kutatók és az érdeklődők abszolút többségét, hogy azok megfontolni is alig voltak hajlandóak annak a lehetőségét, hogy a csak „az első angolként” emlegetett lelet nem a természet, hanem emberkéz műve. Beszédes, hogy míg a kevés számú tényeket figyelembe vevő brit tudósok egyike, David Waterston már 1913-ban úgy vélte, hogy egyszerű csalásról van szó, értekezésével alig-alig foglalkoztak a hivatalos körök, akiket az sem érdekelt, hogy a világ más részein megtalált, valódi fosszíliák nem hasonlítanak büszkeségük tárgyára. Valóságtagadásuk oly mértéket öltött, hogy míg Anglián kívül mindenhol tényként kezelték, hogy a töredékek nem igaziak, addig az Akadémia érdemei elismerése végett 1938-ban emlékkövet állíttatott az ekkor már halott Dawsonnak. A brit tudósok csak 1953-ban bírálták felül korábbi álláspontjukat, amikor Sir Wilfrid Edward Le Gros, Clark Joseph Weine és Kenneth Page Oakley alapos és minden kétséget kizáró vizsgálata bebizonyította, hogy az ötszázezer évesnek és az emberiség ősének gondolt lelet közönséges hamisítvány.
A Dawson tiszteletére emelt emlékkő. Nick Woolley fényképe.
Ázsiában a túlzásba vitt tekintélytisztelet okozott károkat. A karrierjét a hetvenes években megkezdő Shinichi Fujimura látszólag teljes joggal lehetett büszke magára, hiszen Japán egyik legelismertebb archeológusaként tartották számon. Rajongónak is beillő tisztelői árkon-bokron keresztül követték imádott mesterüket, aki valahogy mindig tudta, hol kell megkezdeni a feltárást és emiatt a vele való munka egyet jelentett a garantált sikerrel. Eredményességének hála, Fujimura valóságos híresség lett szakmáján belül. Kritikusai eleinte többször is kinyilvánították, hogy gyanúsnak találják, hogy valaki ennyi kőkori tárgyat találjon, de mivel a régész egyre-másra bukkant rá újabb és újabb leletekre, a gyanakvó hangok idővel szinte teljesen elhalkultak, mert senki sem vette magának a bátorságot, hogy vitába szálljon a tudományág legeredményesebb képviselőjével. 2000. október 23-án úgy tűnt, hogy még magasabbra ível majd az archeológus szerencsecsillaga, ugyanis ezen a napon izgatott munkatársak és kíváncsi riporterek gyűrűjében egy egész karrierjét megkoronázó bejelentést tett, miszerint egy 570,000 éves település nyomaira bukkant Tsukidate közelében. A szenzáció őszinte büszkeséggel töltötte el Japán lakóit, mivel egy ilyen régi lelet valóságos kuriózumnak számított a szigetországban. A sajtó képviselői közül páran úgy döntöttek, kerül amibe kerül, de exkluzív fotókat szereznek az ásatásról és rejtett kamerákat helyeztek el a régész „vadászterületén”. A készülékek viszont legnagyobb döbbenetükre nem azt rögzítették, amire számítottak, hanem pont az ellenkezőjét, mivel Fujimura nem ki, hanem elásta a különféle tárgyakat. A nagyobb hatás érdekében a hírlapírók hagyták, hogy a szinte nemzeti hősként ünnepelt férfi kiélvezze a csalás körüli felhajtást és minél nagyobb bajba keverje magát, majd november 5-én irgalmat nem ismerve lecsaptak. Az egyértelmű és világos bizonyítékok hatására az álrégész, aki miatt hosszú éveken keresztül azt tanították a szigetország iskoláiban, hogy a kőkorszak itt a többi ázsiai országnál sokkal hamarabb elkezdődött, megtört és bevallotta, hogy két ásatáson is már egyszer feltárt leleteket ásott el, hogy aztán eldicsekedhessen a megtalálásukkal. A hosszú évtizedek hazugságaiból felépített kártyavár egyetlen nap alatt összeomlott. A szakmájuk becsületét menteni próbáló régészek előálltak korábban alig-alig meghallgatott kifogásaikkal, de ennek ellenére sokak esetében felmerült a gyanú, hogy mindeddig azért maradtak inkább csöndben, mert Fujimura hátán felkapaszkodva jelentős összegű támogatáshoz jutottak. Tóhoku kormányzati tisztviselői tajtékzottak dühükben, mivel a régió csinos summát húzott abból, hogy a csaló többnyire itt folytatta kétes üzelmeit és az illetékesek biztosra vehették, hogy a minden évben tömegeket vonzó kiállítások lehúzhatják a rolót és az ajándéktárgy-üzletágnak is befellegzett. Fujimura mesterkedésének mértékét remekül mutatja, hogy a Japán Régészeti Társaság 2003 májusában kiadott közleménye szerint a férfi jóformán alig-alig végzett érdemi munkát, hanem szinte mindig a már korábban kiásott tárgyakat „fedezte fel” egy új helyen. A hisztérikus helyzetet pedig jól jellemzi, hogy a szakma ázsiója soha nem látott mélységekbe csökkent Japánban, ami miatt a sajtó, kielégítendő olvasói vérszomját, minden erejével azon volt, hogy újabb csalókat leplezzen le. A boszorkányüldözésnek is beillő rágalom-hadjáratnak csak a Beppu Egyetem egyik professzorának, az ártatlanul meggyanúsított Mitsuo Kagawának az öngyilkossága vetett véget. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy bár lényegesen több a tisztességes tudós, mint az alávaló csaló, érdemes nyitott szemmel járnunk és egészséges szkepticizmussal fogadnunk az elsőre lenyűgözőnek ható felfedezéseket. Természetesen akadnak olyan garantáltan igaz, számtalan forrásból megerősíthető történetek, amik már-már kalandregénybe illőek, de a valóság, bármennyire is fájó, csak ritkán ennyire izgalmas (bár néha tényleg nagyon az tud lenni).
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

7. KisDre
2016.07.29. 20:07
Az Okos-Hans elég érdekes
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
6. KatonaKM
2016.07.29. 20:45
Nagyon tetszett!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. pdx06
2016.07.31. 03:17
Az UFO még mindig azonosítatlan repülő tárgyat jelent, nem pedig az űrlényt ami vezeti ezeket az állítólagos csészealjakat, amik nyilvánvalóan nem léteznek.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. Magrathea pdx06
2016.07.31. 03:38
Szerintem ezzel mindenki tisztában van és volt is itt.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. peti198706...
2016.08.03. 01:19
Szerintem pedig nem léteznek okos telefonok, amelyeken android fut.-
- Google válasza az űrszemétre. S befejezte a saját Quantuum MI-jét.
Egy űrrakéta nem tud leszállni függőlegesen. Mondta Mézga Aladár peckesen SpaceX-et látva. Majd megépítette a Gumiverklit.
Az űrlények nemzetközileg támogatottan léteznek a Мир-en. Mondta Chris Hadfield s kibontott egy konzervnyi tortazselét.
Hallottatok már a Medveállatkáról? -Na az űrlény. S gubót vezet nem csésze aljat. Csésze aljat a vitorlások vezetik, s ők úgy hívják barom méter.
Legtöbb baromságot pedig az ember készíti, köztük a félelmet is. Csak mindentől fél s nem fogja fel hogy rajta kívül még létezhet még számos érdekes intelligens identitás.. -Sajnos. -.-" Ha pedig Japánba látogatsz Alien leszel ID Card-od szerint.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. dbelam
2016.08.08. 12:58
Az olajfalók tényleg zseniális film - az eredeti Yoda bábu elbújhat mögötte, olyat raktak össze a srácok (oké, nem is beszélt, de a lényeg hogy nem egy összecsapott vacak)
úgyhogy érdemes megnézni, nem hosszú, de cserébe nagyon szórakoztató!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. MZperX75
2016.09.04. 13:05
Az olajfalókat 1987-ben láttam M1-en 12évesen,be vettem ,azt hittem igaz!
Viszont 12-évesen ki nem vette volna be akkor?(most más a helyzet vagy nem?)
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!