iPon Cikkek

A vándorgalamb és a modern természetvédelem

Dátum | 2014. 01. 05.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

Képzeljük el, milyen lenne egy reggel arra ébredni, hogy a szinte minden nagyobb város látképéhez hozzátartozó szirti galambok kihaltak. Hogyan reagálnánk a történtekre? A válasz valószínűsíthetően jelentős részben attól függene, hogy mi okozta az állatok pusztulását. Vélhetően jóval könnyebben belenyugodnánk a helyzetbe abban az esetben, ha egy világméretű járvány végzett velük, mintha emberi tevékenység okozta volna eltűnésüket. James Audubon 1824-ben készült festménye Gondolatkísérletünk aktualitását az adja, hogy a napokban jelent meg az elmúlt hatvan év talán legfontosabb összefoglaló munkája egy olyan állatról, amely nagyon hasonló sorsa jutott az előző sorokban megfogalmazotthoz. Joel Greenberg új könyve arra keresi a választ, hogyan vált a vándorgalamb alig néhány évtized leforgása alatt a világ egyik leggyakoribb madarából kihalt fajjá, és milyen következményekkel járt mindez. A vándorgalamb (Ectopistes migratorius) az európai eredetű szirti galambbal ellentétben, amely a földrajzi felfedezések után kezdett elterjedni Amerikában, eredetileg is erről a földrészről származott. A szürkéskék, sötétrózsaszín és fahéjbarna színekben pompázó állatok óriási távolságokat voltak képesek megtenni, és ennek megfelelően jelentős terültek tartoztak uralmuk alá. Az amerikai bölényhez hasonlóan a vándorgalamb is már azelőtt jelen volt az észak-amerikai földrészen, hogy az első emberek megérkeztek volna a kontinensre, vagyis egy őseink által teljesen érintetlenül maradt környezetben fejlődött ki. A vándorgalamb egykor valószínűsíthetően a világ legnépesebb madárfaja lehetett. John James Audubon 1813-ban készült feljegyzése szerint az egyik általa látott madársereg olyan méretű volt, hogy három napig tartott, amíg elhaladtak megfigyelőhelye fölött, és sűrű tömegük a déli napot is elsötétítette. Egy másik korabeli megfigyelő számításai szerint egy általa látott sereg több mint 2 milliárd egyedet számlált. Összehasonlításképpen a becslések szerint napjainkban a Föld nevű bolygón összesen 260 millió szirti galamb él. Martha 1914-ben, nem sokkal halála előtt Ennek fényében nincs is mit csodálkozni a 19. századi megfigyelők drámai reakcióin. Egy 1855-ös ohiói galambvonulás szemtanúja például így ír az eseményekről: „Ahogy a kezdeti halk morajlás egyre hangosabbá vált, mindenki kijött a házakból és az üzletekből, és riadtan figyelte a napot elsötétítő, egyre növekvő felhőt. A gyermekek sikoltozni kezdtek és hazarohantak. Az asszonyok hosszú szoknyáikat felkapva szaladtak fedezékbe. A lovak megvadultak. Többen térdre borultak és imádkozni kezdtek.” A vándorgalambok azonban nemcsak számukban, de természetüket és életmódjukat tekintve is félelmetesek voltak. A 30−42 centiméter hosszú állatok különleges csőrüknek köszönhetően óriásira tudták nyitni szájukat, begyükben pedig több mint egy deciliternyi táplálék fért el. Ez utóbbi tartalmától öklendezéssel bármikor megszabadultak, ha az előzetesen elfogyasztottnál kívánatosabb élelemre akadtak. Elképesztő mennyiségeket ettek, és lecsupaszított erdőket, feldúlt mezőket hagytak maguk után. Gyakran annyian pihentek meg egy-egy fán, hogy annak ágai letörtek, ürülékük pedig, amely egy-egy nagyobb sereg távozta után gyakran több mint 30 centiméter vastagon borította a talajt, halálosan mérgezőnek bizonyult a megmaradt növényzet számára. 1871-ben Wisconsinban egyetlen galambsereg 2200 négyzetkilométer fölött uralkodott, és több mint százmillió példányt számlált. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy 29 esztendővel később levadászták a faj utolsó vadon élő példányát is. A századfordulót tehát mindössze egy kisebb befogott galambcsapat élte túl a cincinnati állatkertben, 1910-re pedig közülük is csak egyetlen példány maradt. Martha, az utolsó vándorgalamb végül 1914. szeptember 1-jén pusztult el. Testét kitömték és a washingtoni Smithsonian Intézetben állították ki.
Greenberg munkájából egyértelműen kiderül, milyen nehézségekkel néz szembe az a kutató, aki egy kihalt fajt kíván tanulmányozni, még akkor is, ha az adott faj nem is olyan régen még létezett. Összességében rendkívül keveset tudni vándorgalambok életmódjáról, szaporodásáról és a madárseregek szervezettségéről, egyszerűen azért, mert a korabeli megfigyelők nem igazán törődtek az ilyen jellegű információkkal. Greenberg legfontosabb kérdése azonban az, hogyan tűnhetett egy több milliárd példányt számláló faj kevesebb, mint fél évszázad alatt a föld színéről. Maga az ok egyszerű: a vándorgalamb húsa ízletes volt, könnyű volt levadászni, és rengeteg volt belőle. A madarak olyan népszerű célpontnak bizonyultak, hogy a 18. század elején be kellett tiltani városokon belüli vadászatukat, mert a lakosok a galambok láttán ész nélkül lövöldözni kezdtek az utcáról és lakásaikból az ajtókon, illetve az ablakokon át. Vadászatukhoz még lőfegyverre sem volt szükség, a fészkeket könnyen le lehetett verni egy hosszabb rúddal, és magukat a felnőtt példányokat is el lehetett ejteni egy jól célzott husángütéssel. A madarak ráadásul maguk közt is jelentős pusztítást végeztek. Amikor például letörtek alattuk a faágak, tetemes mennyiségük sérült meg súlyosan, vagy pusztult el rögtön. Ha pedig inni indultak, az először landolók nagy része megfulladt a csapat többi részének súlya alatt. A szeneka indiánok egyszerűen „nagy kenyér” néven emlegették a galambokat, és ők maguk is nagy pusztítást vittek véghez soraikban. Mind az őslakosok, mind az európai telepesek számára ünnepi alkalmat jelentett a vándorgalambok vonulása vagy egy-egy fészkelőhely felfedezése. Az ilyen alkalmakkor mindenkinek megvolt a maga feladata: voltak, akik a vadászattal törődtek, mások az elejtett zsákmány megtisztításáról gondoskodtak, megint mások a hús tartósításáért, illetve elkészítéséért feleltek. Az élve, hálókkal befogott állatoknak is nagy keletjük volt, főként miután megszületett az agyaggalamb-lövészet őse, amelyet annak idején még élő madarakkal műveltek.
Fametszet egy vadászatról (1875)
A nagyszabású vadászat hosszú ideig nem nagyon látszott befolyásolni a vándormadarak létszámát. A polgárháború után azonban gyorsan változni kezdett a helyzet: a távközlés és az infrastruktúra rohamos fejlődése jelentette a madarak igazi vesztét. Telegráfon bárki értesülhetett arról, merre fészkel éppen egy-egy nagyobb galambsereg, majd vonatra pattanva a helyszínre siethetett. A levadászott példányokat egyre nagyobb távolságokba szállították, a növekvő méretű városokban pedig hatalmas igény mutatkozott mindenféle élelemforrásra. Időközben a fakitermelés is óriási méreteket öltött, így a galambok természetes élőhelyei is pusztulásnak indultak. A hatalmas madárseregek eltűnése olyan gyorsan zajlott le, hogy hihetetlennek tűnt, a túlzásba vitt vadászat eredményeként tényleg kipusztult a faj. Évekig zajlott a találgatás, hova távozhattak a galambok. Arizonában és Chilében is látni vélték csoportjaikat, Henry Fordnak pedig meggyőződése volt, hogy a madarak maradéka mind egy szálig a Csendes-óceánba fulladt útban Afrika felé. Idővel persze kiderült a keserű igazság, és rögtön felbukkantak a faj újjáélesztésével kapcsolatos tervek is. A cincinnati állatkert illetékesei például már a 20. század elején ezer dolláros jutalmat ajánlottak annak, aki egy szaporodóképes hím példányt tud beszerezni Martha mellé. A törekvések napjainkban új lendületet kaptak: a cél genetikai módszerekkel visszahozni, vagy újra létrehozni a fajt. Az egyik ezt tervező társaság, a Revive & Restore tagjai egyenesen George Church, a Humán Genom Projekt egyik prominens alakja segítségét kérték a vándorgalamb felélesztése érdekében. Tavaly márciusban a Revive & Restore, a TED és a National Geographic által közösen megrendezett, kihalt fajok újraélesztésével foglalkozó konferencián részletes tervek hangzottak el a projekttel kapcsolatban. A genetikai „nyersanyagot” a múzeumi példányokból szereznék be, majd ezt a vándorgalamb legközelebbi rokonának, a sávosfarkú galambnak a génjeivel pótolnák ki. A génmérnöki úton létrehozott embriót aztán egy másik madár, valószínűleg egy tyúk hordaná ki, a tojásból kikelő vándorgalamb felneveléséről pedig egy postagalamb gondoskodna. A terv nem annyira valóságtól elrugaszkodott, mint amennyire elsőre tűnik. 2011-ben Dubaiban hasonló módszerekkel hoztak létre egy „kacsakimérát”, amely külső megjelenésében és viselkedésében megszólalásig hasonlított a kacsára, leszámítva azt a tényt, hogy egy tyúk által tojt tojásból kelt ki.
Egy 1849-ben konzervált galambtojás
A hasonló projektek kapcsán persze mindig felmerül a kérdés, hogy mi értelme is van visszahozni az életbe egy olyan fajt, amelynek már nem létezik a természetes élőhelye. A vándorgalamb kapcsán ráadásul olyan további problémák is felmerülhetnek, hogy valóban életre akarunk-e kelteni egy olyan állatcsoportot, amelynek tagjai minden sáskajárásnál nagyobb pusztítást képesek okozni környezetükben. Ennek kapcsán ugyanakkor azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy vajon kevesebb „joga” van-e egy fajnak az új életre, pusztán amiatt, mert destruktív a viselkedése, amikor éppen elődeink mértéktelensége okozta kihalását. Greenberg egyik fontos észrevétele, hogy a vándorgalambok óriási létszámuknak köszönhették túlélésüket, mivel olyan magas volt körükben az életmódból eredő halálozási arány. Így amikor vadászatuk fokozódni kezdett, gyakorlatilag minden egyes példány pusztulásával romlottak a faj fennmaradásának esélyei. Azt pedig senki sem ismerte fel a 19. században, hogy milyen érzékenyen is volt az eredeti egyensúly. Azt sem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy a nagy galambseregek módszeres levadászásának kezdete egybeesett az 1873-as világválsággal. A nehéz gazdasági helyzet persze nem mentség egy faj kiirtására, ugyanakkor valahol érthető, hogy az emberek a könnyen elejthető zsákmányban nem megóvni való állatokat, hanem potenciális táplálékot láttak.
James Cockburn festménye egy galambfogó hálóról (1829)
A madarak védelmének első képviselői talán nem annyira meglepő módon a vadászok körül kerültek ki, akik első kézből tapasztalták a galambok számának hirtelen csökkenését. A magát egyre hatalmasabb mozgalommá kinövő kezdeményezésnek olyan támogatói voltak, mint a mértékletes vadászatot és az élővilág megóvását céljául kitűző, 1887-ben alapított Boone and Crockett Club tagjai, köztük Theodore Roosevelt és George Bird Grinnell, illetve John F. Lacey republikánus kongresszusi képviselő, akinek köszönhetően 1900-ban megszületett az első szövetségi madárvédelmi törvény. Vándorgalambok egy madárházban 1896-ban A mozgalom tagjai kezdetben pusztán azért támogatták a madarak védelmét, hogy az újra növekedni kezdő populációból aztán ismét nyugodtan vadászhassanak. Ez az attitűd azonban a századfordulón lassan változásnak indult. A Boone and Crockett Club egy másik tagja, Madison Grant szigorúbb természetvédelmi irányelveket sürgetett. Szemlélete szerint nemcsak az eredményes vadászat jelenthet maradandó élményt, hanem a többé-kevésbé érintetlen élővilág puszta megfigyelése is. Grant rendkívül fontos vadászati törvények megszületésénél bábáskodott, létrehozta a New York-i Zoológiai Társaságot, és kulcsszerepet játszott a bölény megmentésében, amelyből 1900-ra a becslések szerint kevesebb mint ezer példány maradt. Napjainkban a századfordulón megkezdett állománymegóvási törekvések következményeként közel félmillió amerikai bölény él különböző nemzeti parkokban, állatkertekben és magánfarmokon. Martha halálának századik évfordulójához közeledve tehát elmondhatjuk, hogy bár a vándorgalamboknak már túlságosan is későn jött a kezdeményezés, a faj pusztulása azonban nem múlt el nyomtalanul, sőt: alapvető szerepet játszott annak formálásában, hogyan gondolkodunk ma környezetünk védeleméről.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

10. YellowFlas...
2014.01.05. 15:04
"Vélhetően jóval könnyebben belenyugodnánk a helyzetbe abban az esetben, ha egy világméretű járvány végzett velük"

Hát szerintem meg éppen az ellenkezője. Amennyi hülye vírus van manapság, fene tudja mi veszélyes az emberre, meg mi nem.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
9. benczeb90
2014.01.05. 15:20
Jó cikk.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
8. DogTheDog
2014.01.05. 15:56
Nemreg szereztem egy nagyon regi szakacskonyvet,es nem nagyon vagtam milyen galambokrol is beszelnek benne.Most mar vagom.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
7. tk36
2014.01.05. 19:27
Érdekes, jó cikk.
" milyen lenne egy reggel arra ébredni, hogy a szinte minden nagyobb város látképéhez hozzátartozó szirti galambok kihaltak. Hogyan reagálnánk a történtekre?" - ennek nem nagyon örülnék, inkább annak hogy a városokból eltűntek (az ürülékük miatt).
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
6. mikej95
2014.01.05. 20:21
Mindig van valami érdekes cikk.
Kíváncsi leszek sikerül-e nekik újra létrehozni ezeket a galambokat.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. ghoosty
2014.01.06. 09:34
DogTheDog

Létezik húsáért tenyésztett galamb mind a mai napig. Így a szakácskönyvedben nem feltétlenül ez a galamb van benn.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. BruzsaPeti
2014.01.06. 12:32
@ghoosty

Szerintem viccnek szánta.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. Kara_kan
2014.01.06. 12:56
Hol maradt a poén?
Szerintem egy ennyire népes madárfajt az ember nem tudott volna kipusztítani, bármennyire vadászták is őket.
Egyéb lehetett ott a bibi, pl. járvány (amit lehet, hogy az innen Amerikába bevitt fajok okoztak?).
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. northmahri
2014.01.06. 16:19
Nagyon jó, érdekes cikk! Megérte végigolvasni! Kíváncsian várom a fejleményeket!..
Bár azt hozzátenném, hogy szép dolog a biodiverzitás megőrzése és ezért harcolni...de tulajdonképpen van értelme? Volt bármi ökológiai hatása annak hogy kihaltak? És ha volt akkor az baj? stb.. Nem tudok dönteni ebben a kérdésben
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. DogTheDog ghoos...
2014.01.06. 16:47
Nos,a cikket el sem olvastam volna,ha az egyik rajz nem pont azt a madarat abrazolta volna,ami a szakacskonyvben van.Termeszetesen ismerem a tenyesztett hazi galambot,es nehany vadon elot is,de miutan a piacon megmutattam a kepet senki sem ismerte fel,volt aki azt mondta,hogy ez facan vagy tuzok.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!