iPon Cikkek

Amikor csirkefejek potyogtak az égből

Dátum | 2016. 01. 03.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

Ahhoz, hogy megtudjuk, miért kezdett a hetvenes évek végén egy csapatnyi állatorvos helikopterekről csirkefejekkel dobálni Svájc mezőire és erdőire, vissza kell ugranunk egy kicsit az időben, egészen 1939-ig. Ebben az évben két dolog nyomult előre riasztó gyorsasággal Lengyelország területén: a náci Németország hadserege, és egy veszettségjárvány, amelyet vörös rókák terjesztettek. A betegség dél és nyugat felé terjedt, évente több tucat kilométert haladva előre, sorra kebelezve be az útjába kerülő országokat. 1967 májusában a járvány elérte Svájcot is. A veszettséget egy vírus okozza, amely általában egy fertőzött állat harapásával, annak nyála révén jut be a következő szervezetbe, bár ritkán megfigyeltek nyálkahártyán, illetve a légutakon keresztüli terjedést is. A betegség az emlősök központi idegrendszerét támadja meg, a gerincvelő és az agy gyulladását okozva. Emberi betegek esetében szinte mindig halálos kimenetelű a fertőzés, ha a páciens előzőleg nem volt beoltva veszettség ellen. Ha a harapás megtörténtét követő 6 napban megtörténik a vakcináció, a beteg szinte biztosan felgyógyul, az idegrendszeri tünetek jelentkezését követően azonban a túlélési esélyek rohamosan csökkennek. A fő probléma a veszettséggel elsősorban az, hogy viszonylag hosszú a lappangási ideje, így mire a tünetek jelentkeznek, annyira előrehaladott a fertőzés, hogy gyakran nincs mit tenni. A létező legjobb módszer a súlyosabb esetek kezelésére, az először 2004-ben alkalmazott kísérleti módszer, a Milwaukee-protokoll a kezelt betegek mindössze12 százalékának életét mentette meg. Ennek során mesterséges kómában tartják a pácienseket, és közben vírusölő szerekkel kezelik őket, gyakorlatilag időt adva az immunrendszernek, hogy felvegye a harcot a vírussal.
A veszettséget az ember többnyire állatharapások útján kapja meg. A rókák esetében különösen érdekes, hogy ezek a fertőzés következtében szokatlanul szelídek lesznek, és bemerészkednek a lakott területekre, tűrve hogy megsimogassák őket, hogy aztán látszólag minden átmenet nélkül dühöngeni és harapni kezdjenek. A múlt század közepén jelentkező járvány tehát nagyon komoly problémát jelentett, és mivel a szokásos módszerek, az állatok megmérgezése, csapdába ejtése és kilövése nem bizonyultak hatásosnak, valami más megoldást kellett találni. A következő logikus lépésnek az tűnt, hogy az emberi népességhez hasonló módon, vakcinálással állják útját a kórnak. A vadállatok beoltása azonban ma sem egyszerű feladat, ebben az időben pedig gyökeresen új koncepciónak számított. Először az Egyesült Államokban próbálkoztak meg a dologgal. A szakértők kezdetben befogták és egyenként immunizálták az állatokat, hamar kiderült azonban, hogy ez túlságosan költséges, és gyakorlatilag megvalósíthatatlan feladat. A hatvanas években aztán a kutatók elkezdték vizsgálni annak módját, hogyan lehetne az állatokat rávenni arra, hogy maguk vakcinálják saját magukat.
Az egyik korai próbálkozás során George Baer, a CDC munkatársa a Coyote Getter nevű, prérifarkasok elriasztására szolgáló találmányt igyekezett átszerelni erre a célra. A műszer eredeti változata egy földbe temetett, pisztolycsőhöz hasonló szerkezet volt, amely ciángázt engedett a túl közel merészkedő állatok szájába. Baer a mérget veszettség elleni oltóanyagra cserélte le, a megoldás azonban nem vált be. William Winkler, a járványügyi hivatal másik munkatársa egy jóval hatásosabb, de hasonlóan bonyolult módszert dolgozott ki a veszettség megfékezésére. VacTrap nevű találmánya úgy működött, hogy ha az állat rálépett egy lefektetett deszkára, egy rugós szerkezet egy oltóanyaggal teli fecskendőt szúrt a lábába. Bár a megoldás meglepően jól működött, végül annyira veszélyesnek bizonyult, hogy felfüggesztették alkalmazását. A csapdákat ugyanis bárki, például az arra járó turisták is aktiválhatták, egy-egy gigantikus tűt kapva vádlijukba.
Winkler egy alkalommal 130 darab VacTrap-et helyezett el egy kietlen partszakaszon, majd röviddel később megtudta, hogy az Egyesült Államok haditengerészete inváziós gyakorlatot fog tartani a területen. A szakértő felajánlotta, hogy eltávolítja a csapdákat, ám az illetékesek azt mondták, hogy hagyja csak, hiszen az újabb akadályok csak nagyobb találékonyságra ösztönzik a katonákat. A tényleges beoltás ötletét elvetve a szakértők ezt követően szájon keresztül próbálták megvalósítani az állatok immunizálását. Ehhez először is létre kellett hozni a vakcina ehető változatát, amely 1971-re készült el, és a veszettség vírusának gyengített, élő változatát tartalmazta. Ezt követően már csak az ideális csalit kellett megtalálni. A kutatók mindent kipróbáltak a kutyakeksztől kezdve, a kolbászon át, a tojásig. Az európai szakértők végül levágott csirkefejek mellett döntöttek, és ezek bőre alá rejtették el a vakcinát tartalmazó kapszulákat, elvégre mi vonzaná jobban a rókákat, mint a csirke? A kutatócsoportot mind szakmai oldalról, mind a nyilvánosság részéről sok támadás érte, még mielőtt tesztelhették volna megoldásukat. A többség attól félt, hogy a csalikban elhelyezett vírusok terjedni kezdenek, és fejlődésük eredményeként egy új, még veszélyesebb vírustörzs bukkanhat fel. A kétkedők elhallgattatása érdekében Franz Steck, a Berni Egyetem állatorvosa néhány oltóanyaggal ellátott csirkefejet szórt szét egy veszettségtől mentes szigeten. Mivel a helyi állatvilág egyetlen tagja sem mutatta jelét fertőzésnek, kezdetét vehették az első éles kísérletek.
A módszer tényleges tesztelésére először 1978. október 17-én került sor. A veszettségjárvány eddigre elérte a Genfi-tó keleti partját, így Steck és csapata összesen 4050 csirkefejet szórt szét a régióban. A csalik a vakcinán kívül egy kémiai jelzőanyagot, tetraciklint is hordoztak, amely beépült a fejeket elfogyasztó rókák fogaiba és csontjaiba, lehetővé téve a metódus működőképességének utólagos ellenőrzését. A vadászok által kilőtt rókák vizsgálata hamar világossá tette, hogy az állatok ténylegesen megeszik a csirkefejeket, és ezzel megmenekülnek a veszettségtől, így a projekt egyre nagyobb érdeklődésre és egyre több támogatóra tett szert. A csapat tagjai az utakat járva autók ablakaiból dobálták ki a jótékony hatású csirkefejeket, a nehezen megközelíthető a régiókat pedig helikopterekkel látogatták meg. 1979 és 1984 között sokszor esett csirkefej-eső a svájci tájon. A projekt hihetetlenül eredményesnek bizonyult. Négy év alatt összesen 52 ezer csalit juttattak célba a kutatók, és ahol a csirkefejek megjelentek, a veszett állatok rövidesen eltűntek. Steck, a kezdeményezés egyik legfontosabb motorja sajnálatos módon életét adta a sikerért, ugyanis 1982-ben csaliszórás közben halálos helikopter-balesetet szenvedett.
1983-ban Németország is belevágott saját vakcinációs projektjébe, és az 1990-es évek közepére már 16 európai országban alkalmazták Steck és csapatának módszerét. Közben új, a korábbinál hatásosabb immunizáló anyagokat fejlesztettek ki, és egyre elterjedtebbé vált a légi járművek használata. Franciaország 1988-ban teljesen felhagyott a földi szórással, és azóta kizárólag helikopterekről juttatja célba a vakcinás csalikat. A nagyobb nemzetek rövidesen a csirkefejeket is leváltották, és halhúsból, illetve zsírból készült tablettákba kezdték csomagolni a hatóanyagot. Svájc 1991-ig kitartott a csirkék mellett, évente 150 ezer fejet szórva szét az országban, majd ők is átváltottak a tömegtermelésben előállítható alternatívákra. Egy-egy csalikampány eredményeként egy évtizeden belül tizedére csökkent az érintett területen a veszett rókák száma, de bizonyos esetekben ehhez öt év is elegendőnek bizonyult. 1983-ban még 23 ezer veszett állatot azonosítottak Európában, 1995-re pedig 8000-re csökkent az esetek száma. Svájcban az 1990-es években a rókák elszaporodásának eredményeként újra felütötte fejét a járvány, a csalik számának megnövelésével (különösen a rókalyukak környékén) azonban gyorsan sikerült gátat vetni a betegség terjedésének. Az erőfeszítéseknek hála 1996-ra az ország teljesen veszettség-mentes lett. Az előző 18 év alatt azonban ennek eléréséhez 2,8 millió csirkefejet és egyéb csalit (Európa teljes területén összesen 74 milliót) kellet szétszórniuk a szakértőknek.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. tomchee
2016.01.03. 21:25
Még emlékszem is, amikor anno is iskolában, meg előzésképp magyarázták nekünk, hogy miről ismerhetjük fel a veszett rókákat, és hogy kerüljük őket
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. KROK
2016.01.12. 12:46
Ez is jó cikk volt! Köszi!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. YellowFlas...
2016.01.12. 15:12
Jó cikk!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!