iPon Cikkek

Army of Two: The Devil's Cartel - az ördög vigye el

Dátum | 2013. 04. 21.
Szerző | InGen
Csoport | JÁTÉK

Az Army of Two mindig is egy olyan játék volt, amiben megvolt a potenciál, megvolt a lehetőség a kitörésre, de sosem sikerült neki. Ott állt a második sorban, próbált kilátni, ám a meccset eltakarták előle olyan nagydarab sztárok, mint a Gears of War. Sajnos a potenciál magában nem elég, s hiába volt az esetek többségében azért szórakoztató a játék, összességében semmilyen területen nem tudott kiemelkedőt alkotni. Persze, azért ne csökkentsük az érdemeit se, hiszen olyan újdonságokat hozott, mint az aggro-rendszer, vagy a morális döntések, amik viszonylag ritkák egy TPS-shooterben. Az már más kérdés, hogy mindez a gyakorlatban hogyan működött, de összességében azért az első Army of Two olyan volt, mint egy vizezett sör egy meleg nyári estén. Nem kifejezetten finom, de azért jól tud esni. Ezektől eltekintve azonban, ha nagyon szorongatnák a tökeimet, akkor sem tudnék az első résszel kapcsolatban más dolgot kiemelni, csal talán még annyit, hogy ez volt az egyik első játék, ami mind Xbox 360-on, mind pedig PS3-on régiózáras multiplayerrel érkezett. Ehhez aztán a 40th Day néven érkező folytatás már nem nagyon tett hozzá semmit, csak tovább finomította az addigi rendszert. 


Vélhetően azonban a sorozat üzletileg egészen sikeres lehetett, ha az Electronic Arts úgy döntött, berendel még egy folytatást. Ennek elkészítését azonban már nem az EA Montreal csapatára bízta, hanem a Dead Space fejlesztőjére, a Visceral Gamesre. Ők pedig fogták magukat, és célnak belőtték az abszolút közepes szintet, mondván, ha véletlen jobbat csinálnak, legfeljebb büszkék lesznek magukra, hogy túlteljesítették a saját elvárásaikat. Ami kifejezetten érdekes egy olyan csapattól, ami elhozta nekünk a Dead Space-franchise-t, melynek első része örökre beleírta magát a játékok történelemkönyvébe, és még a harmadik epizóddal is teljesen jól szórakoztunk, annak ellenére, hogy horrorból szépen átment a sorozat akciójátékba, s sokak szerint ezzel párhuzamosan eléggé el is butult.

 
Amikor azt mondom, hogy a Devil’s Cartelben minden közepes, akkor az természetesen igaz a történetre is. Annyira, hogy nehéz is felidézni, valójában miről is szólt a játék. Az alapvetés szerint a korábbi részek főhősei, Rios és Salem által alapított T.W.O. cég két új katonáját alakítjuk, akiknek nevein igen-igen sokat agyaltak a Visceral irodájában. A sok brainstorming után végül főhőseinket Bastiano Coimbra de la Coronilla y Azevedo és Baj Van Boeven (holland akciófilm-sztár) helyett úgy hívják, hogy Alfa és Bravo. A készítők érvelése szerint azért nem adtak egyedibb nevet a két keménykötésű legénynek, mert így jobban bele tudjuk magunkat képzelni a helyükbe. Ami természetesen egy ordas nagy marhaság, és az is marad egészen addig, amíg Hideo Kojima nem nevezi át Snake-et mondjuk Omegára.

Ráadásul túl sok beleképzelésre nem is ad lehetőséget a sztori, ugyanis annyiról van szó, hogy kirendelnek minket La Puerta polgármesterének megvédésére, ám az úriember nem éppen népszerű a helyi drogkartellek köreiben – aminek ahhoz lehet köze, hogy el akarja tüntetni őket. Annak rendje és módja szerint rajtaütés áldozatai leszünk, a polgit pedig elrabolják. Innentől a célok egyértelműek: megmenteni, akit meg kell, megölni, akit meg kell (meg közben mindenki mást is, aki szembe jön), leszámolni a kartell vezetőjével, végül pedig alapjoggá tenni a vezetékes sört. Menet közben ugyan az írók próbálnak bedobni kisebb-nagyobb fordulatokat, de őszintén szólva, elég nehéz olyan eseményeket fordulatnak nevezni, melyekről már fél órával korábban erősen gyanítjuk, hogy be fognak következni.

Ha már a cikk elején leszögeztük, hogy az Army of Two nem volt kiemelkedő játék, akkor azt is le kell szögezni, hogy azért túlzottan okos sem. Ez azonban nem zavarta a Visceral csapatát abban, hogy tovább butítsa a játékmenetet. Az első két epizód legfontosabb eleme ugyebár az aggro volt, vagyis annak a lehetősége, hogy társunk magára vonja az ellenfelek figyelmét, mi meg addig békében bekeríthessük a rosszarcúakat, távcsövessel leszedjük a célpontokat, vagy egyéb tevékenységet folytathassunk. Nos, ez a Devil’s Cartelben annyira jelentéktelenné vált, hogy gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy nincs. Az egész játék tempója ugyanis rettenetesen felgyorsult, s a korábbi taktikás küzdelmek helyét átvette valami olyasmi, amit leginkább úgy tudnék leírni, mintha a Gears of War megevett volna néhány speed-kapszulát, majd azt leöblítette volna némi kemény szesszel.

Ennek megfelelően tulajdonképpen esélyünk sem lenne, hogy bármi taktikát bevethessünk, ráadásul eltűntek a back-to-back mozdulatok is, és a kooperatívra építő cselekvések is jelentősen felgyorsultak és egyszerűsödtek. Így már csak egy gombnyomás társunk felsegítése egy magasabb helyre, vagy az ajtó betörése, ha pedig gond lenne, a feltámasztás pillanatok alatt megtörténik. Szintén érdekes játékelemnek számított az első részben a morális döntések lehetősége, így természetesen ez sem található már meg a Devil’s Cartelben. Miután a fontosabb dolgokat kiherélte a Visceral, tovább nézte a lebutítandó dolgok listáját, mígnem elérkezett a fegyverfejlesztéshez. Ez az előző részben egy egészen különleges hangulatot tett hozzá az egészhez, hiszen olyan egyedi és elmebeteg dolgokat lehetett készíteni, amitől aztán igazi, keményarc katonának érezhetted magad, és a szívedhez nőtt az adott fegyver.

 
A Devil’s Cartelben azonban búcsút mondhatunk a gyémánt-beágyazásos gránátnak és a többi mókának, helyüket pedig átveszik a háborús játékokban unalomig ismételt távcsövek, nagyobb tárak és társaik. Felmerül a kérdés, hogyan szedjük össze a fejlesztésekre a pénzt? Nos, a komoly és alapos gyűjtögetés, a titkos helyek felfedezése, logikai feladatok megoldása, és a bónuszküldetések teljesítése csak néhány olyan dolog, ami nincs a Devil’s Cartelben. Viszont, ha már úgyis mindenkit le kell lőni, akkor járhatna ezért pénz – gondolták bölcsen a készítők, úgyhogy nem kell sokat agyalnunk azon, hogyan töltsük meg a bukszát. Elméletileg extra zseton jár azért, ha például meglepetésszerűen ölünk meg, vagy oldalba kapunk valakit, de igazából a program teljesen véletlenszerűen pontoz, mert nem egészen értem, hogyan lehet egy két perce tartó brutális tűzharc közben meglepni valakit. Ha csak az illető nem süketnéma, ugyebár, de a gránátok robbanását azért akkor is megérezné.

Amikor éppen társunkkal nem vállvetve fedezékek mögül, vagy össze-vissza rohangálva (hard fokozatig nem nagyon számít) ritkítjuk az ellent, akkor a játék igyekszik néhány látványos jelenettel feldobni az egyébként igen-igen monoton előrehaladásunkat. Lesznek itt rettenetesen scriptelt üldözések, helikopteres lövöldözések, meg egy emlékezetesnek szánt, de riasztóan üresre és lélektelenre sikerült jelenet, amikor egy széteső házban csúszunk lefelé, közben pedig lövöldöznünk kell. Főleg azután fájdalmas, hogy a Tomb Raider már megmutatta, mennyire izgalmasan is meg lehet valósítani ezeket.

Két dolgot érdemes még megemlíteni. Egyrészt, ha eleget ölünk (már pedig előbb-utóbb eleget fogunk), akkor feltöltődik az első részből visszahozott Overkill-csíkunk, és átmehetünk terminátor üzemmódba. Ilyenkor gyakorlatilag halhatatlanként lőhetünk szét egyszerre mindenkit a képernyőn, ami tovább csökkenti az egyébként sem túl nagy kihívást. A másik pedig, hogy változott a fedezékrendszer is: a korábbi epizódok kicsit hektikusan működő szisztémájának helyét átvette egy olyan, ahol mi határozhatjuk meg egy gombnyomással, hogy melyik fedezékbe szeretnénk menni. Ez sokszor ugyanolyan hektikusan működik, viszont azért megvan a hangulata, ahogy dinamikusan, fedezékről-fedezékre haladva megyünk előre.

Ezen túl azonban az Army of Two: The Devil’s Cartel nem sokat tud nyújtani, Igen, rövidebb szakaszokban akár élvezetes is lehet a tomboló lövöldözés, de mivel a mesterséges intelligencia gyenge, a történet harmatos, és az egész játék lélektelen, hamar megunjuk majd. A grafika évekkel el van maradva, és egyedül akkor tud némileg jól kinézni, amikor a nagy tűzharcokban darabokra hullik a környezet néhány rombolható eleme – miközben főhőseink tipikusan B-filmes beszólások közepette tesznek egymásra homoszexuális megjegyzéseket. A Devil’s Cartel három-négyezer forintos áron akár meg is érheti, ha akad egy társ, akivel végiglőhetjük magunkat a 6-7 órás kampányon (többjátékos mód nincs), de teljes árat egyszerűen bűn kiadni érte. Főleg mivel pár hete jelent meg a Gears of War: Judgment is.
 
Platformok: Xbox 360, PlayStation 3
Tesztplatform: Xbox 360
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

4. Phantomstr...
2013.04.21. 09:34
Pedig mindig annyira vártam, hogy gatyába rázzák a sorozatot, tényleg megvan benne a lehetőség, egy Gears verő AAA játékra, erre meg még tovább butítják...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. LechooEdy
2013.04.21. 10:07
Tipikus konzol vacak, elég megnézni a lövöldözéseket (és a grafikát ). Kár érte
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. nemlehet
2013.04.21. 17:36
Az első két rész szerintem nem volt rossz. Vizipipázás közben egy sörrel magunk mellett vittem végig az egyik barátommal és úgy álltunk fel, hogy nah ez tök jó volt, 2 év múlva még egyszer végigtoljuk. Viszont ezzel kénytelenek voltunk olyan ivós játékot játszani, hogy amikor inkább kikapcsolnánk iszunk egy pálinkát. A második pályára már nem jutottunk el....
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Zoli191
2013.04.21. 17:59
Ezt nagyon elrontották. Az előző részek tetszettek, jó élmény volt velük játszani, de ezzel teljesen más a helyzet. Ezt sajnos nagyon elrontották. Akit esetleg érdekelne készítettem videókat róla:
Gameplay 1
Gameplay 2
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!