iPon Cikkek

Assassin’s Creed Chronicles: India és Russia - Teljes a kör

Dátum | 2016. 02. 25.
Szerző | InGen
Csoport | JÁTÉK

A tavaly tavasszal megjelent Assassin’s Creed Chronicles: China után elég sokat kellett várnunk, hogy lezáruljon a beígért trilógia, most azonban az India és a Russia pár héttel egymás után érkezett meg. Hogy a China miért jelent meg ilyen korán? Vélhetően azért, mert az Assassin’s Creed Unity szezonbérleteseknek szerettek volna valami kompenzációt. Hogy aztán miért kellett ennyit várni a folytatásokra, és hogy miért jelentek meg szinte egyszerre, az már kérdéses. Valószínűleg a Ubisoft is látta, hogy érdemesebb minél előbb letudni ezt az egészet, mert úgysem sül belőle ki semmi jó, ráadásul a kiadó amúgy is parkolópályára küldi a teljes sorozatot egy időre.
Az Assassin’s Creed Chronicles: India története 1841-ben veszi kezdetét, meglepő módon Indiában, ahol éppen a Sikh Birodalom és a Kelet-indiai Társaság áll harcban egymással. Főszereplőnk a nagydumás és laza Arbaaz Mir, aki korábban megfordult már regényekben és képregényekben, így nem teljesen újonc a sztoriban, bár aki csak a korábbi játékokat tolta, annak ismeretlen lesz. Célunk megtalálni és visszaszerezni egy misztikus tárgyat (az Eden egy darabkája, nyilván) a térségbe érkező templomos vezetőtől, hiszen az a holmi valójában az orgyilkosok rendjét illetné meg. Ahogy a China esetében, túl sok történetet ezúttal se várjunk: a rajzolt átvezetők sokszor inkább kínosak, mint élvezhetőek, az egész zavaros és semmitmondó. Ami a játékmenetet illeti, tulajdonképpen semmi nem változott. Továbbra is egy 2,5D-s platformerről beszélünk, ami leginkább a klasszikus Prince of Persia és a Mark of the Ninja stílusában készült. A 2,5D jelen esetben azt jelenti, hogy többnyire ugyan jobbról balra haladunk egy pályán eljutva a kezdőponttól a végéig, néha ki kell mennünk a síkból, ha például egy épület oldalán kapaszkodunk fel, vagy egy fadarabon egyensúlyozunk végig a kamera irányába. A pályán továbbra is őrök helyezkednek el, akiknek a játék kirajzolja a látótávolságát, így elméletileg pontosan tudjuk, hogy meddig mehetünk el, mielőtt észrevennének. Innentől kezdve már rajtunk múlik, hogy megpróbálunk valamilyen módon ellopakodni mellettük, alattuk vagy fölöttük, vagy éppen eltesszük őket láb alól.
A játék természetesen értékeli, ha megpróbálunk lopakodni, így ugyanis több pontot kapunk, aminek köszönhetően hamarabb felfejleszthetjük karakterünk képességeit. A lopakodásban segítenek Arbaaz különböző trükkjei és eszközei is: tudunk fütyülni, hogy eltereljük az őrök figyelmét, petárdát dobhatunk, füstbombával válhatunk kvázi láthatatlanná, és újdonság a chakram bevezetése, aminek segítségével a távolból vághatunk el köteleket, vagy zörgethetjük meg a csengőket, amivel szintén összezavarhatjuk az őröket. Maguk az őrök néhány alapvető fajtából kerülnek ki: a megfigyelők a háttérben állva pásztázzák a környezetet, míg a puskások távolabbra látnak el (és távolabbról lőnek le), a közelharci bakák pedig jellemzően csak járőröznek erre-arra. A probléma, hogy a játékmenet rendkívül repetitív és mindenféle fantáziát nélkülöz. Tulajdonképpen ugyanazt a néhány őrt látjuk a játék elejétől a végéig, és szinte mindenhol és mindig pont ugyanúgy kell továbbjutnunk. Néha ezért úgy érezhetjük, hogy élvezetesebb lenne inkább harcolni. Maga a harcrendszer elég egyszerű: a kardunkkal gyors vagy lassú támadásokat idíthatunk, megfelelően időzítve ellentámadásba lendülhetünk, és gurulhatunk a földön. Ezzel nem is lenne baj, ha az egész irányítás nem lenne maradéktalanul borzalmas. A karakterünk lassúnak és nehézkesnek tűnik, késve reagál a gombnyomásokra, az egész játék nem elég reszponzív. Mindez nem csak a harcra érvényes, hanem a platformerkedésre is, ami különösen akkor válik frusztrálóvá, ha éppen időre kell menekülnünk. Az Assassin’s Creed Chronicles: India grafikája kifejezetten tetszett viszont: színes és nagyon szépen visszaadja az indiai kultúrát. Ami a hangokat illeti, alapvetően ott sincsenek nagy problémák, egyedül az a feltűnő, hogy az összes őr ugyanazt a két-három mondatot ismételgeti az idők végezetéig. Az pedig nagyon furcsa, és számomra kicsit érthetetlen, hogy ha két őr beszélget egymással, akkor egyáltalán nem tudnak meglátni minket, még akkor sem, ha fél méterrel mögéjük megyünk. Végső soron tehát az India egy mindenféle fantáziát nélkülöző, többnyire frusztráló, teljesen felejthető alkotás.
Az Indiával átélt csalódás után nem vártam sokat az Assassin’s Creed Chronicles: Russia megjelenésétől sem, és jól tettem, ugyanis a játék pontosan ugyanaz, mint két elődje. Pedig az alapszituáció nagyon érdekesnek tűnt: 1918-ban járunk a bolsevik forradalom közepén. Egy olyan történelmi korszak ez, ami nem csak Oroszország, hanem végső soron Európa egy jelentős részének későbbi sorsát is befolyásolta. Nem meglepő módon a játék ebből nem hoz ki az ég egy adta világon semmit, helyette foglalkozhatunk a szokásos Assassin's Creedes töltelékkel, meg egy hercegnő megmentésével. Főhősünk az Assassin's Creed korábbi főszereplőihez képest jóval öregebb Nikolai Orelov, aki valójában csak el akarna menekülni a családjával ebből az egész káoszból, de az orgyilkosok rendje még azért rábíz egy utolsó küldetést. Igen, jól gondoljátok, egy régi ereklyét kell megszerezni abból az épületből, ahol a bolsevikok fogva tartják a cár családját. A megmentendő hölgy pedig igazából nem más, mint II. Miklós cár lánya, Anasztaszija, habár a játékban angolosítva csak Anastasiának hívják, amitől kap egyfajta Disney-hercegnős minőséget is rögtön.
Összességében a történet ezúttal is teljesen súlytalan, és az írás minősége sem javult az előző részekhez képest. Nikolai az öreg, megkeseredett keményarc sztereotípiáját testesíti meg, míg Anastasia egyszerűen a megmentendő, tehetetlen hercegnő. Nem segít a dolgon, hogy az ellenfelek ezúttal is néhány folyamatosan ismétlődő sort képesek csak mondani, ráadásul olyan borzalmasan röhejes orosz akcentust sikerült nekik adni, mint a legrosszabb amerikai filmekben. Ami az Assassin’s Creed Chronicles: Russia legnagyobb előnye, az ismételten csak a grafikai stílus. Ez még az Indiában játszódó epizódnál is erősebb, és egyértelműen az orosz propagandaplakátok ihlették, sok vörössel és szürkével. Mindenesetre a városi helyszínek változatosak és jól néznek, nagyon hangulatosak a lepusztult épületek, és még egy mozgó vonatos részt is teljesítenünk kell, ami talán a legjobban sikerült jelenet az egészben. Maga a játékmenet természetesen az előző részekkel egyezik. Továbbra is ugyanaz az alapvető három ellenségtípus próbálja majd megkeseríteni az életünket, és továbbra is pont ugyanúgy kell ellopakodnunk mellettük, vagy kinyírnunk őket. Annyiban talán javult a helyzet, hogy míg az India esetében az egész borzalmasan repetitívnek és agyatlannak tűnt, itt néha tényleg kell gondolkoznunk. Több ponton eljutottak a készítők odáig, hogy egy-egy pályaszakasz úgy hatott, mint egy előre kigondolt és ténylegesen megtervezett puzzle feladvány. Ez persze nem nagy eredmény, hiszen már az első résztől kezdve így kellett volna lennie végig, de azért örömteli tény, hogy az utolsó epizódra legalább rájöttek.
Ezzel együtt az irányítás továbbra is ugyanolyan borzalmas (sőt, talán még rosszabb), mint korábban, szóval túl sok örömünk így sem lesz benne. Talán éppen ezért egyszerűsítettek is kicsit a harcon, így most a korábbiaknál is könnyebb végig öldökülnünk magunkat a pályákon. Ráadásul most már szert tehetünk egy puskára, amivel távolról lőhetünk ki ellenfeleket és lámpákat, és némileg koridegen módon még egy grappling hookot is betettek, amivel felhúzhatjuk magunkat, kiránthatunk szellőzőnyílásokat (amiken keresztül aztán közlekedhetünk szobák között), és rövidre zárhatunk elektromos dolgokat. Ez az egész mondjuk nem sokat tesz hozzá a játékhoz, a leghasznosabb a lámpák, és így a fények megritkítása, ami csökkenti az ellenségek látótávolságát. Szintén nem sokat tesznek hozzá a játékélményhez (éppen ellenkezőleg) a lesipuskás részek sem, amikre már az India esetében is volt példa. Ilyenkor végtelen mennyiségű lőszerrel rendelkező távcsöves puskával ritkíthatjuk meg az ellenfél sorait, ráadásul mindezt FPS nézetből. Ez egyrészt nagyon nem illeszkedik a játékmenetbe, másrészt pedig ilyen nézetből már elég csúnyán kijönnek a grafikai hiányosságok, kidolgozatlanságok is. Az Assassin’s Creed Chronicles: Russia tehát pont ugyanakkora csalódás, mint a többi fejezet a sorozatban. Most, hogy a trilógia lezárult, ideje is elfelejtenünk, hogy valaha létezett. A független játékfejlesztés világa annyi kiváló 2D-s vagy 2,5D-s platformert termel ki magából (ráadásul jellemzően sokkal olcsóbban), hogy teljesen felesleges ezekkel az átlagos, ihletés nélküli Assassin’s Creed-mellékágakkal foglalkozni, amik kizárólag azért készültek el, hogy a Ubisoft egy üzleti évben még több pénzt lehúzhasson a címről. Szerencsére a játékosok kinyilvánították véleményüket, és szavaztak a pénztárcájukkal, így most egy időre eltűnik az életünkből az Assassin’s Creed, és reméljük, hogy egyszer ténylegesen újult erővel tér majd vissza.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!