iPon Cikkek

Az utolsó mágus - Newton és a bölcsek köve

Dátum | 2015. 02. 28.
Szerző | Freelancer
Csoport | EGYÉB

Isaac Newton sokak szemében a világgal kevés, és kényszerű kapcsolatot tartó szobatudós megtestesítője. A valóságtól azonban mi sem állhatna távolabb, mint ez a hamis kép. Az kétségkívül igaz, hogy a fizikus nehéz természete miatt a lehető legfinomabban fogalmazva sem örvendett széles körű népszerűségnek. Mint ahogy az is megfelel a tényeknek, hogy a munkáját mindig az alig létező magánélete elé helyezte. Ám ez távolról sem jelentette azt, hogy csakis elvont teóriák kötötték volna le mindennapjait. Az ezerhatszázas évek végén nem akadt, aki nála serényebben üldözte volna a pénzhamisítókat, köztük azok koronázatlan királyát, a simulékony, és ravasz mesterbűnözőt, William Chalonert, aki végül csúfos véget ért. Ráadásul kutatásai is csak ritkábban kapcsolódtak a mi fogalmaink szerinti tudományokhoz. Newton az utókor által joggal piedesztálra emelt eredményei csak afféle melléktermékek voltak, amiket alkímiai kísérletei, és a Biblia hite szerint titkokkal és talányokkal teli sorainak tanulmányozása közben vetett papírra. Tízmillió szavasra becsült, kiadatlan kéziratainak a fele vallási témájú, tizede ilyen-olyan betöltött tisztségeihez köthető, újabb tíz százaléka az alkímia művészetének mesterfogásait taglalja, és csak egyharmadukban kerül elő a matematika és a fizika. Fontos azonban megjegyezni, hogy közel húsz évnyi alkímiai jegyzet a lángok martaléka lett, mivel a figyelmetlen Newton véletlenül égve felejtett egy gyertyát, és nyitva hagyta a szoba egyik ablakát. Más források szerint Gyémánt nevű kutyája okozta a tüzet. A férfi az anekdoták szerint olyan nagy becsben tartotta a szokatlanul intelligens állatot, hogy előszeretettel ugratta a lehető legkomolyabb arcot vágva kollégáit azzal, hogy kedvenc ölebe egy reggel alatt két komplex matematikai teóriát is felállított, amikben ugyan akadtak hibák, de kis korrigálás után egészen ígéretesnek tűnnek.
Ez azonban alighanem csak legenda, mert a történészek szerint nehezen képzelhető el, hogy a pedáns Newton bármiféle állatot hajlandó lett volna megtűrni maga körül, különösen kísérletei helyszínén, és nem volt rá jellemző az efféle könnyed tréfálkozás. Egy dolog azonban biztos. Ha ez a szerencsétlen baleset nem következett volna be, a tudományosnak tekinthető munkák aránya még ennél is kisebb lenne az egész, csonkítatlan életművön belül. Lássuk hát, minek is szentelte életét az igazi Newton, akit a hagyatéka nem csekély részét megvásárló közgazdász, John Maynard Keynes az utolsó mágusként, a babiloni, és sumér varázslók méltó utódjaként jellemzett!
A legsúlyosabb hiba amit elkövethetünk, ha az egész életében a bölcsek kövének előállításán fáradozó férfit mohó és pénzéhes alaknak könyveljük el, akinek egyedül a gyors meggazdagodás, és az örök élet lebegett a szeme előtt. Bár direkt utalásokat érthető módon nem túl sűrűn találunk, ha vesszük a fáradtságot, hogy alaposabban utánaolvassunk a témának, és összevetjük az itt-ott fellelhető információmorzsákat, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Newtont alighanem egy ennél jóval magasztosabb eszme vezérelte. A bonyolult és összetett helyzet megértéséhez előbb a vallási nézeteit, és egyéb személyes meggyőződéseit kell górcső alá vennünk, mert azok ismerete nélkül nehezen lehet megérteni, miért tűzte ki maga elé ezt a célt. Newton mindenek előtt hittudósnak vallotta magát, akinek feladata egyfelől a Biblia helyes értelmezésének minél szélesebb körben való elterjesztése, másfelől, az abban a sorok között megbúvó jövendölések megfejtése. Többször is hangot adott azon véleményének, hogy az ő igazi ajándéka az emberiség számára nem a tudományok területén kifejtett munkája, hanem a Szentírással kapcsolatos megállapításai lesznek. Azonban, hitét pár megbízható barátját leszámítva egész életében titkolnia kellett a nyilvánosság elől, mivel, ahogy az kézirataiból kitűnik, az angol törvények értelmében eretneknek számított. A férfi Istenről alkotott képének egyik leglényegesebb eleme ugyanis a szentháromság tagadása volt, amit ő a római katolikus egyház szándékos és aljas hazugságának tekintett. Hasonlóképpen vélekedett, mint a 381-ben, a második konstantinápolyi zsinaton kiátkozott ariánusok, akik szerint az atyával ellentétben a fiú nem örök időktől fogva való, tehát semmiképpen sem lehet azonos vele. A halála után közel harminc évvel is csak igen szűk körben terjesztett értekezésében, az „An Historical Account of Two Notable Corruptions of Scripture[/link]”-ben részletesen levezeti, hogy János első könyvének ötödik fejezetének hetedik verse, a „Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy.” valójában nem is szerepelt az eredeti görög szövegben. Hanem egy, a kódexekben gyakori, margóra írt megjegyzésről van szó, ami semmi esetre sem tekinthető Istentől eredeztetett kinyilatkoztatásnak. A Timóteusznak írt első levél harmadik fejezetének hatodik versének esetében pedig tagadja, hogy Istenre vonatkozna a testben való megjelenés. A 336-ban, egy körmenet alatt váratlanul elhalálozott püspök követőihez hasonlatosan Newton a démonok létezésében, és a lélek halhatatlanságában is kételkedett.
Newton vallási témájú írásai ma már mindenki számára elérhetőek.
Ennél is fontosabb volt a természettudós számára a direkt isteni hatás elve. Newton egész életét meghatározta, hogy biztos volt benne, a világegyetem nem egy tökéletes hely, hanem állandó jelleggel az Úr beavatkozását igényli, akinek gondos, és óvó tekintete nélkül a csillagok leesnének az égről. Maga az Isten pedig, ha nyíltan nem is, de közvetítők útján számos titkot hajlandó felfedni azok számára, akik megértik az üzenetét. Newton, aki alkimista jegyzeteiben előszeretettel hivatkozik magára „Jehovah Sanctus Unus”-ként, azaz, „Jehova, a szentként” meg volt róla győződve, hogy ő is a kiválasztottak egyike, és rá kell bukkannia a homályban rejtőző tudásra. Kutatásainak egyik eredménye volt a sokak által tévesen világvége-jóslatnak gondolt „Observations upon the Prophecies of Daniel, and the Apocalypse of St. John”, amiben a gonoszok, azaz a Szentírást hamisan értelmezők pusztulását, és egy új, szebb és igazságosabb kor eljövetelét 2060-ra teszi. Mindezekből logikusan következik, hogy Newton nem a földi javak hajszolása miatt szentelt egy életet különféle okkult iskolák, titkos társaságok, ókori bölcsek, és anonimitásukat sikerrel megőrző alkimisták tudásának elsajátításának, hanem mert aképpen vélekedett, hogy ha eléggé eltökélt, feltárul előtte a Teremtő akarata. A kővel a kezében nem kellett volna többé attól tartania, hogy eretneknek bélyegzik, sőt, az embereket az igaz hithez visszavezető prófétaként vonult volna be a történelembe. A gondolatmenet, hogy a bölcsek köve az Úr adománya, elsőre furcsának tűnhet, de Newton szemszögéből nézve jócskán akadt benne ráció. A nézet, miszerint Ádám volt az egyik első alkimista, aki képes volt az életet meghosszabbító főzet előállítására, már a tizenharmadik században ismert volt, egyesek ugyanis ezzel magyarázták, hogy az első ember, és ivadékai hogyan is élhettek olyan sokáig. A legendás Paracelsus is azt vallotta, hogy az alkímia az első ember megjelenésével egyidős, forrása pedig maga Isten. Newton korában egyre többen hittek abban is, hogy a 118. zsoltárban megemlített „elvetett kő” ami később „szegletkővé lett”, egy, az alkímia legnagyobb kincsére való titkos és rejtett utalás. Így a fizikus számára nem volt idegen a koncepció, miszerint a bölcsek köve nem hogy nem az ördög démoni eszköze, vagy egy önző okkultisták és mágusok jólétét biztosító varázstárgy, hanem az Úr ajándéka. Amit ha sikerül előállítania, a segítségével a nagy terv eddig homályban lévő részei is napvilágra kerülnek, így annak elkészítése létkérdés volt számára. Ennek tükrében rögtön érthetővé válik, miért érdekelték különösen a nagy misztikus, Hermész Triszmegisztosz nevével fémjelzett hermetikus tradíció rítusai, és a rózsakeresztesek tanai. Az önuralom, a saját magunk és a világ megismerése, valamint a csakis beavatottak számára elérhető, titkos ismeretek és misztériumok mindkét eszmerendszer sarkalatos pontjai, teljesen egybevágnak Newton elképzeléseivel. Alighanem ezért is fordította le angolra a legendák szerint Hermész Triszmegisztosz múmiájának kezében szorongatott, rövidsége ellenére nehezen megfejthető, titokzatos Smaradgtáblát, amit sokan a bölcsek kövének elkészítéséhez nélkülözhetetlen útmutatónak tartanak.
A férfi a különböző görög, római és héber legendákat és mondákat sem azok esztétikai értékei miatt olvasta és gyűjtötte, hanem mert a Bibliához hasonló, titkokkal és tudással teli tanmeséknek tartotta őket. Ugyanis a saját helyzetéből kiindulva fel kellett tételeznie, hogy évszázadok során más, hozzá hasonlóan rejtőzködni kénytelen gondolkodók is fontos eredmények birtokába jutottak, amiket direkt módon nem jegyezhettek fel. Ezért meg kellett tanulniuk, hogyan rejthetik el azokat a fürkésző tekintetek elől. Az álcázásnak pedig keresve sem lehetett volna jobb módját kitalálni annál, mint hogy tudásukat kitalált, szórakoztató történetekbe csomagolják be, amik nyugodtan szabadon terjedhetnek szájról-szájra. Hiszen, azok valódi értelme, ha azokat jól kódolják, csak a legbölcsebbek előtt tárulhat fel. Ez a már-már kalandregénybe illő ötlet megmosolyogtatónak tűnhet, de Newton egyik legérdekesebb felfedezése kapcsolódik hozzá. Az Odüsszeia nyolcadik énekében is szereplő történet szerint Héphaisztosz rajtakapja hűtlen asszonyát, Aphroditét, hogy az Árésszel enyeleg, és egy láncokból készített hálóval foglyul ejti a csalfa istennőt, és a háború a szebbik nem iránt olthatatlan vággyal égő urát.
Alexandre Charles Guillemot a jelenetet ábrázoló festménye.
Ez a többség számára csak egy kedélyes, pajzán történet, de az alkimisták számára egy kódolt recept. Newton a pestisben elhalálozott George Starkey, vagy alkimista nevén Eirenaeus Philalethes (nyersordításban: Békés Igazságkereső) "Az alkímia veleje" c. könyvében talált először utalást arra, hogy a monda több annál, mint aminek látszik. Héphaisztoszt ugyanis a római mitológiában Vulcanusnak, Aphroditét Vénusznak, Árészt pedig Marsnak hívják. Az alkímiában pedig Vénusz jele a rezet, Marsé pedig a vasat jelöli, míg a mesterségek istene a tűzet jelképezte. A férfi hosszas kísérletezés után létrehozott egy ötvözetet, ami a vas segítségével kivont antimonból, és rézből állt. A lila anyag felszíne annak kristálystruktúrája miatt hálószerű volt. Newton számára ez mindennél ékesebben jelezte, hogy jó úton jár, és mindenáron tovább kell haladnia azon az úton, amit az Úr kijelölt számára. Sajnos azonban, megannyi más sorstársához hasonlóan csalódnia kellett: a bölcsek soha meg nem lelt köve csak bajt hozott a fejére. Newton érzékeny idegrendszerét, amit a hite miatti titkolózás is jócskán kikezdett, tovább terhelte, hogy az engedély nélküli alkímia büntetése 1698-ig akár halál is lehetett. Bár utána elvileg legálissá lett, a társadalom változatlanul ferde szemmel tekintett azokra, akikről kiderült, hogy ilyesféle praktikákkal foglalkoznak. Helyzetét különösen pikánssá tette, hogy pénzverdei felügyelőként nem csak a hamisítók, hanem az aranycsinálók ellen is fel kellett vennie a küzdelmet, mert a korszakban a koronás fők valósággal rettegtek attól, hogy egy jól képzett alkimista miatt a nemesfém, amire a gazdaság épült, egyik pillanatról a másikra elértéktelenedik. A férfinak nem lehettek illúzió azzal kapcsolatban, mi lesz a sorsa, ha napvilágra kerül a titka. A legjobb esetben is teljes megszégyenítés jutott volna osztályrészéül, és még ha meg is menekült volna a hóhér kötelétől, egzisztenciája összeomlott volna, ami épp úgy a halálához vezetett volna, mint a kivégzése. Ennél is súlyosabb gondot jelentett, hogy a laborban töltött hosszú órák kikezdték a testét. A lelkiismeretes Newton nemritkán megkóstolta a számos veszélyes elem mellett higanyt is tartalmazó szubsztanciáit, hogy feljegyezze azok ízét, így 1692 és 1693 között mérgezéses tünetek keserítették meg a mindennapjait. Az amúgy is gyenge fizikumú férfit elhagyta az étvágya, napi szinten kínozta hidegrázás és hányinger, valamint tizennyolc hosszú, és keserves hónapon keresztül teljesen kifordult önmagából. Hallucinációk gyötörték, hangulata a megszokottnál is jobban hullámzott, fényes intellektusa pedig annyira megkopott, hogy akik ezen időszaka alatt találkoztak vele először, nem hitték el, hogy valóban Anglia egyik legragyogóbb elméjével futottak össze. A legkomolyabb gondot azonban vitán felül paranoid kényszerképzetei okozták, amiknek hatása alatt olyan kiváló barátait is sikerült vérig sértenie, mint Samuel Pepys, az ismert naplószerző, vagy John Locke, a jeles filozófus. Mivel a higanymérgezés, és az öregedés miatt egészsége amúgy is megromlott, egyre vadabb fantáziálásokra ragadtatta el magát, és a képzelt veszedelmek elleni védekezés ideje jelentős részét felemésztette. Ahogy hivatalos teendői, és megrendült egészsége mellett egyre kevesebb ideje és ereje maradt arra, hogy időt szenteljen a kísérleteinek, a higany apránként ki tudott ürülni a szervezetéből. Bár teljesen soha nem jött helyre, és a halála után az átlagost jóval meghaladó mennyiségű káros fémet mutattak ki a szervezetében, ahogy javult az állapota, elborzadva döbbent rá, miket is cselekedett őrülete alatt. De még így is szerencsésebben járt, mint az alkimisták java része, akiknek a sorsa végleges és visszafordíthatatlan őrület, vagy a teljes elszegényedés lett. Nevét megőrizte az utókor, és ha úgy vesszük felfedezései, amiket két kísérlet között jegyzett fel, felérnek a bölcsek kövével.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!