iPon Cikkek

Deponia Doomsday - If only I could turn back tiiiiiime...

Dátum | 2016. 03. 30.
Szerző | Nephin
Csoport | JÁTÉK

Derült égből - úgy tűnik - nem csak villámcsapás jöhet: a Daedalic Entertainment egy héttel a megjelenés előtt jelentette be a Deponia Doomsday érkezését és ez felettébb jó hírnek számított, főként a sorozat rajongói és a kalandjáték-kedvelők köreiben. Ha játszottál az előző részekkel – hiszen ez a Deponia-kaland negyedik epizódja -, tudod, hogy elég véglegesnek tűnt a lezárás, bár a nép természetesen folytatást követelt. Ha nem játszottál, semmi vész, a játék elején röviden elmesélik, mi történt eddig. A lényeg az, hogy ha leszámítjuk a karakterekről szerzett korábbi információkat, vadiúj játékosként is könnyedén belevághatunk a szemétbolygó történetének újabb fejezetébe, nem szenvedünk hátrányt.
Újabb fejezetet írtam, de ez azért nem olyan egyértelmű, hiszen az időutazásos mókák miatt akár előzménynek is tekinthetnénk a negyedik részt, viszont a cél, vagyis az, hogy megváltoztassuk a harmadik epizód történéseit, inkább folytatásként értelmezhető. Végülis mindegy. Ki foglalkozik ezzel, ha megint részt vehet Rufus, az antihős kalandjaiban? Na ugye.
A központ tehát az időutazás és az eddigi történet következményeinek megváltoztatása. Eléggé kétesélyes mutatvány: az ilyesmi vagy nagyon jól működik, vagy menthetetlenül belefullad a rókabőrök mocsarába. Ugyanakkor rengeteg plusz háttérinfót, eddig hiányzó elemet kapunk a karakterekhez (lásd Lotti… :D ), a helyszínekhez és az eseményekhez, ami mindenképpen pozitív. Az ismerős részletek visszatérése sok rajongót késztet majd boldog vigyorra, az új szereplők pedig nekik is friss elemként funkcionálnak. Emellett az eddigi helyszínek is megváltoztak, más szemszögből, új külsővel látjuk őket, és olyan területekre is elvezet a játék, melyek eddig nem voltak elérhetőek.
Rufus is más lett kicsit, no nem nagyon, de némileg visszavettek belőle. Ő, mint tudjuk, az a karakter, akit vagy kedvelünk, vagy utálunk, középút gyakorlatilag nincs: nárcisztikus, kétbalkezes, okostóni, gyerekes, mégis szerethető alakja bőven kimeríti a megosztó személyiség fogalmát. A népszerűtlenség nagy része főleg abból fakadt, hogy sokszor teljesen idióta dolgokat kellett csinálnunk vele, amiknek nyilvánvalóan totális katasztrófa lett a vége, de muszáj volt megcsinálni, hogy haladhassunk. Most is tele van vicces helyzetekkel és feladatokkal a játékmenet, de kerülik a hajtépős helyzeteket. A rejtvényeket valahogy áramvonalasabban kezelik az új részben, nincsenek túlbutítva, de mintha kevesebb lenne az eddig megszokott olyan megoldásokból, amikor teljesen képtelennek tűnő kombinációk és cselekedetek vezettek a célhoz. Most is megakadunk olykor és gondolkoznunk is kell – szerencsére -, de ha használjuk a szürkeállományunkat, nem lesz gondunk. A „vegyél fel mindent, amit látsz, és semmi pénzért se dobd el soha” elve természetesen most is áll.
Maga az időutazás ténye persze felvet néhány potenciális problémalehetőséget is. Az eredeti trilógiának megosztó lezárása volt, az új fejezet pedig mintha kicsit erre reagálna. A gordiuszi csomót így átvágni kockázatos és rengeteg csapdát rejthet magában. Mi lesz, ha megint nem jön be a történet vége egy bizonyos rétegnek? Jön az ötödik rész? Személy szerint nem bánnám, de jobban tetszene egy „önerőből”, nem pedig valamiféle kényszerhelyzet hatására összedobott folytatás.
Ami nagyon nem tetszett, az a klikkelgetős minijátékok rendszere. Már az elején belefutunk, de később is többször előjön. Nekem valahogy egyáltalán nem illik egy kalandjátékos (főleg nem PC-s kalandjátékos) közegbe, hogy az egeret - vagy egy gombot - püfölöm, mint egy őrült, hogy elérjek valamit. Jöhetnek rejtvények, jöhet a kihívás, vagy bármi értelmes dolog, de nem ez a primitív csapkodás! Annak viszont nagyon örültem, hogy nem ez a minijátékok egyetlen változata, sőt, vannak igazán élvezetesek is, mint például a régi vágású, belsőnézetes dungeon RPG, ahol egy állig felfegyverzett vombat a főellenség.
A másik, számomra szintén kissé értelmetlennek tűnő részlet az időgép jelenléte, illetve inkább az, hogy bármikor visszatekerhetjük vele az órát, és egy korábbi fázishoz ugorhatunk a történetben. Bőven elég lenne, ha a történet szerint szükséges kulcspontokban lehetne ezt megtenni. Egyébként sincsenek olyan dolgok a játékban, amiket annyira el tudunk rontani, hogy teljesen megakadjunk. Sőt, komoly frusztrációs forrást is jelenthet akár, hiszen egy nehezebb rejtvénynél felmerülhet, hogy talán az időgép a kulcs, de mivel nem az, jó adag előrehaladás megismétlésére leszünk kárhoztatva adott esetben, teljesen feleslegesen. Az is bosszantó, hogy néhányszor tényleg muszáj visszatekernünk és ismételgetnünk, ezekből a „hivatalos” alkalmakból is bőven van elég, nem kellene ilyen esetleges „balesetekkel” tetézni a dolgot.
A humor szerencsére maradt a régi: kicsit sötét, olykor abszurd, néhol fárasztó, helyenként morbid, de remek szórakozást nyújt, tökéletesen illik Deponia világának szemetes, depressziós, őrült, mégis magával ragadó hangulatához. Az olyan apró részletek, mint például a rózsaszín elefánt, sokáig emlékezetesek maradnak és kuncogást váltanak ki, legalábbis belőlem biztosan, nem is beszélve a számtalan popkulturális utalásról, melyeket különösen élvezetes felfedezni és kiszemezgetni, mint kuglófból a mazsolát. :)
A látvány sem hagy cserben minket: az eddig megismert rajzfilmes stílus tökéletesen megfelel a célnak, jól néz ki, tobzódik a részletekben, színekben. A karakterdizájn és a mozgások hibátlanok, tényleg szinte egy interaktív animációs filmben érezhetjük magunkat. Mindehhez profi szinkron és a játékhoz szervesen illeszkedő zene társul. Vájt fülűek még azt is felfedezhetik, hogy a prológusban az öreg Rufus a Metal Gear Solidből ismert David Hayter hangján szólal meg, a főcímdal pedig hozza a szokásos formáját. Jellegéből adódóan a Deponia Doomsday fontos részét képezik a párbeszédek, de ezekre sem tudok rosszat mondani, viccesek, jól megírtak, jól előadottak.
A játék méltó darabja a sorozatnak, a régi rajongók éppúgy sok örömet lelnek majd benne, mint a frissen érkezők. Ha nem ismered Deponia világát, de szereted a Monkey Island-féle point’n click, rejtvényfejtős kalandjátékokat, mindenképp tegyél egy próbát vele! A korántsem tökéletes, de szerethető karakterek, az érdekes, részletes helyszínek, az őrült, vicces, elborult sztori mind garantálják a remek szórakozást, az itt-ott előbukkanó gyenge pontokon hamar túl lehet esni.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!