iPon Cikkek

Egy Unalmas Konferencia

Dátum | 2012. 12. 30.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

November végén ismét megrendezésre került az Unalmas Konferencia (A Boring Conference) a londoni York Hall épületében. Az ötszáz fős hallgatóság olyan garantáltan izgalommentes témákról hallhatott, mint például az úttestre festett vonalak átlagos élettartama vagy a kertészkedés mindennapjai. „Érthetetlen, hogy miért akar bárki is részt venni egy ilyen rendezvényen” – mondta az idei konferencia előtt James Ward, az esemény rendezője.

A 31 éves üzletember teljesen véletlenül lett a konferencia szülőatyja: 2010-ben amikor meghallotta, hogy elmarad a Wired szerzője, Russel Davies által szervezett Érdekes Konferencia (Interesting Conference), viccelődve megjegyezte a Twitteren, hogy helyette meg lehetne rendezni az Unalmas Konferenciát. Ez persze semmit sem jelentett volna, ha Ward eddigre „unalmas dolgokkal” foglalkozó blogjának köszönhetően nem gyűjt maga köré számos követőt. Így viszont fél órán belül gyakorlatilag létrejött az új konferencia. „Sose viccelődjünk az interneten egy potenciális rendezvénnyel kapcsolatban, mert előfordulhat, hogy kénytelenek leszünk megszervezni azt” – mondja Ward.

A fő szervező elmondása szerint maga a konferencia egyáltalán nem unalmas, csak olyan dolgokról szól, amelyek első pillantásra érdektelennek tűnnek, valójában azonban nagyon is izgalmasak. Ez olyannyira igaz, hogy a lefújt Érdekes Konferencia több előadója is szerepelt az első Unalmas Konferencián, és ehhez mindössze egy kicsit át kellett írniuk eredeti mondandójukat. Hogy miről is beszéltek, arról majd később, először azonban következzen pár szó az unalomról.

Ward számára az unalmas és az érdekes ugyanazon érme két oldala: az egyik ember számára a villanyoszlopok fajtái ugyanolyan izgalmasak lehetnek, mint másnak a legjobb krimi. De mit is jelent valójában az unalom?


Mint sok egyéb dolog, ez is a régi görögökkel kezdődött, legalábbis itt találjuk először nyomát ennek a lelkiállapotnak. Plutarkhosz beszámolója szerint I. Pürrhosz épeiroszi király (i.e. 318 k. – 272), kora legzseniálisabb hadvezére mérhetetlenül unalmasnak találta, ha nem háborúzhatott, ezért aztán újabb és újabb hadi vállalkozásokba kezdett. Seneca (i.e. 4 k. – i.sz. 65) római filozófus egyfajta rosszullétként, émelygésként ír az unalom érzéséről.

A Calgary Egyetem professzora, Peter Toohey 2011-ben megjelent kötetében összefoglalja az unalom történetének legfontosabb (és legérdekesebb) állomásait. Beszámol többek közt egy i.e. 2. századi római tisztviselőről, akiről egy fennmaradt felirat úgy emlékezik meg, mint aki egy egész várost mentett meg az unalomtól (latinul taedia), bár hogy ezt pontosan milyen módon vitte véghez, arra vonatkozóan nem maradtak fenn források. És persze a fennmaradt római falfirkák hatalmas mennyisége is arról tanúskodik, hogy a fiatalok korszaktól függetlenül szívesen rongálták a köztulajdont, ha nem akadt jobb dolguk.

A keresztény hagyományban a krónikus unatkozást acedia néven emlegették, és gyakorlatilag egyet jelentett a jóra való restség, a henyélés főbűnével. A „déli órák démona”, ahogy egy korabeli krónikás nevezte, egyfajta kedvetlen, ugyanakkor nyugtalan lelkiállapotot jelölt, amely gyakran kínozta a szerzeteseket és más elzártságban élő embereket. A reneszánsz korára a lélek betegségének kezdték tekinteni az unatkozást, amelyet ekkoriban a melankóliával azonosítottak, és úgy gondolták, hogy ezt a matematika és a természettudományok túlságosan intenzív tanulmányozása váltja ki.

A 18. században az unalom a büntetés eszközévé vált, bár az első fegyházakat létrehozó kvékerek célja nem egészen ez volt. 1790-ben létrehoztak egy börtönt Philadelphiában, ahol a rabok teljes izolációban élték napjaikat. Az alapötlet az volt, hogy a csend és a magány majd elősegíti a megbánáson való elmélkedést és az isteni megbocsátás elnyerését, a valóságban azonban a börtönlakók megőrüléséhez vezetett.

Tudományos szempontból először a harmincas években kezdtek foglalkozni az unalommal. Egy Joseph Ephraim Barmack nevű pszichológus 1938-ban azt kezdte vizsgálni, hogyan viselik a gyári munkások feladataik egyhangúságát. Úgy találta, hogy a különféle stimulánsok, koffein, amfetamin, efedrin használata jelenti a dolgozók számára a megoldást. Barmackot különösképp érdekelte az általa szituációs unalomnak nevezett állapot, ami egy adott helyzethez kötődik, például egy hosszas autóút vagy a futószalag melletti munka során lép fel. Ezek esetében az élénkítők segítenek felülkerekedni az unalom érzetén, vélte a szakértő.

A modern pszichológia szerint azonban az unalom ennél sokkal összetettebb valami. Az angol boredom szót elsőként Dickens használta, ami azért is érdekes, mert a 19-20. századi irodalom tele van olyan hősökkel, akik létében, jellemében és tetteiben meghatározó szerepet játszott az unalom, gondoljunk csak a Bovaryné és az Anna Karenina szereplőire, vagy akár Jack Torrance-re a Ragyogásban. Számtalan regénybeli példa ábrázolja az unalom sötétebb oldalát, amely közeli rokonságot mutat a depresszióval.

Az utóbbi évek tudományos kutatásai is ezt az irányvonalat támogatják: számos tanulmány igazolta, hogy aki könnyen kezd unatkozni, az hajlamosabb a depresszióra, pánikbetegségre, szerencsejáték-függőségre, különféle táplálkozási zavarokra, agresszív viselkedésre és egyéb pszichoszociális problémákra. Az unalom ezen kívül súlyosbítja a fennálló mentális zavarokat, és egy 2010-es tanulmány szerint a testi megbetegedéseket is: a sokszor unatkozók két és félszer gyakrabban halnak meg valamilyen szívbetegségben, mint a magukat elfoglalni képes emberek.

Hogy mindez miért van így, azt senki sem tudja, ahogy az ok-okozat kérdése sem tisztázott. Elképzelhető, hogy az unatkozás váltja ki a depressziót, de az is, hogy a depresszió okozza az unalom érzését. És az sem kizárt, hogy ezek kölcsönösen egymás okozói, vagy hogy valamiféle harmadik ok áll mindkét lelkiállapot hátterében, mondja John Eastwood, a torontói York Egyetem klinikai pszichológusa.


A szakértő elmondása szerint az unalom kutatása egyelőre gyerekcipőben jár, részben annak köszönhetően, hogy a legutóbbi időkig nem igazán létezett pontos definíció arra, hogy mi is az unalom. 2012 októberében Eastwood és kollégái a Perspectives on Psychological Science oldalain publikáltak egy tanulmányt A tétlen elme (The Unengaged Mind) címen, amelyben igyekeznek körülhatárolni, hogy mit is értünk unatkozás alatt.

Ez utóbbi tanulmány szerint az unalom egy olyan állapot, amikor az ettől szenvedő alany valami értelmes tevékenységet szeretne végezni, de erre képtelen. Ez az érzés aztán nyugtalansággal és levertséggel párosul. Eastwood ennek tudatában úgy véli, hogy az unatkozás érzése egyfajta figyelemzavarként értelmezhető, hiszen a figyelem az, ami összeköt bennünket a minket körülvevő világgal, és az abban található érdekes dolgokkal.

Az unatkozás valószínűleg több faktor együttes fennállásakor lép fel, például az alany számára érdektelen a szituáció, hajlamos az unalomra ésvagy valamilyen mentális zavarban szenved. Annak elbírálása, hogy mi történik az agyban, amikor unatkozunk, további vizsgálatokat igényel, de Eastwood meggyőződése, hogy ez egy sajátos, kimutathatóan más agyi állapottal jár együtt. Ennek megismerése pedig segíthet elménk működésének megértésében és annak tanulmányozásában is, hogyan működik a figyelem koncentrálásának képessége.

Felmerül a kérdés, hogy miért létezik egyáltalán az unalom. Egyes elméletek szerint az undor evolúciós rokona lehet ez a lelkiállapot. Toohey könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a témával foglalkozó szerzők Senecától Jean-Paul Sartre-ig gyakran értelmezik egyfajta rosszullétként, émelyítő érzésként az unalmat. Ha valaki unatkozik, gyakran használ olyan szófordulatokat, hogy „elegem van”, „kivagyok” stb. Ahogy undor mechanizmusa fontos szerepet játszik abban, hogy elkerüljük a potenciálisan veszélyes „megfogható” dolgokat (pl. ételeket, állatokat), úgy az unalom egyfajta evolúciós válasz lehet a veszélyesnek ítélt társas szituációkra, vagy éppen a depresszióból való kilábalásra.

Érzelmeink segítségével szabályozzuk a környezeti ingerekre adott válaszreakciókat, írja Toohey, így az unalom egyfajta korai figyelmeztető rendszerként is felfogható. Felnőttként már általában nem hallgatunk a figyelmeztetésre, a gyerekeknél azonban remekül megfigyelhető, hogy milyen intenzitással igyekeznek kikerülni az unalmasnak ítélt helyzetekből. És bár az unalom enyhítésére időnként veszélyesen szélsőséges eszközöket vetünk be (drogok, extrém sportok, házasságon kívül kapcsolat stb.), az érzés akár pozitív hatással is lehet életünkre. Egyesek például a kreativitás egyik legfontosabb elemének tartják: 2011-ben Manohla Dargis, a New York Times filmkritikusa azzal védte az unalmas filmeket, hogy ezek megtekintése lehetőséget kínál a nézőnek arra, hogy elméje elkalandozzon. Ez a szabadon sodródó tudatállapot pedig nagyon hasonlatos a meditációhoz, ami pedig pozitív hatással van a konstruktív gondolkodásra.

Eastwood és kollégái szerint az elmúlt évszázadban gyökeresen megváltozott az, hogy hogyan reagálunk az unalomra. Megszoktuk, hogy egyre kevesebb aktivitással egyre több eredményt érhetünk el, például az egér egy klikkelésére vagy a képernyő megérintésével érdekességek sorát indítjuk be. Hozzászoktunk a passzív szórakozáshoz, és elvárjuk, hogy újabb és újabb ingerekkel szinten tartódjon a figyelmünk.

Az Unalmas Konferencia pedig pontosan ezen a nézőponton kíván változtatni: vicces Youtube-videók vagy beszélő macskák helyett hétköznapi dolgok révén igyekszik beindítani a fantáziánkat, és megpróbál rámutatni arra, hogy megfelelő szemszögből nézve bármi érdekes lehet, még ha egy kicsit dolgozni is kell azon, hogy rátaláljunk erre a szemszögre.

És hogy mikről is van szó? A 2010-es konferencia egyik csúcspontja kétségkívül Wiliam Barrett Hallgatni, ahogy a festék szárad című előadása volt, amelynek során egy festékkatalógus 415 színét olvasta fel. A nézőközönség unott arcából ítélve teli találatnak bizonyult a téma. A 15 fontos jegyárat kifizető nézők ezen kívül olyan remek témák hallgatásával tehették érdektelenebbé napjukat, mint A parkolóházak tetejének szépsége, Személyes reflexiók egy igazi angol reggeliről, illetve a Kapcsolatom a buszútvonalakkal című gyöngyszem.



Meglepően kevesen aludtak el a szedett-vedett PowerPoint-prezentációkkal tűzdelt előadások alatt, amely sorát a konferencia fő rendezője James Ward nyitotta meg saját nyakkendőiről szóló beszámolójával. A birtokában lévő darabok csoportosítása alapján olyan eget rengető következtetésekre jutott, mint például hogy az évek múltával egyre több színes nyakkendőt birtokol, és az ízlése is folyamatosan fejlődik.

Ed Ross a tejkóstolás rejtelmeibe vezette be a hallgatóságot. Öt különböző tejet ízlelt meg borospoharakból, majd részletes leírást adott aromájukról és olyan ételeket is ajánlott, amelyek különösen jól illenek az egyes fajták mellé. (Különféle gabonapelyhek és müzlik nagy gyakorisággal bukkantak fel prezentációjában.)

A konferencia nevéhez egyáltalán nem illő izgatottság fogadta Peter Fletcher tüsszentési kutatásának eredményeit. Az író három éven keresztül jegyezte, hogy milyen gyakorisággal és mekkorákat tüsszent, az adatokat pedig részletes grafikonokon jelenítette meg.

Naomi Alderman előadásában arról beszélt, hogy milyen nehézségeket okozott számára gyermekkorában a sábátok ideje, amikor egy teljes napig nem csinált semmi érdekeset. „Ha megtanuljuk elviselni az unalmat, akkor tudjuk meg, hogy kik is vagyunk valójában” – mondta el zárásul az újságírónő.

A 2012-es konferencia a változatosság kedvéért többek közt az amerikai reggelik világába kalauzolta el nézőit, és általánosságban elmondható, hogy sokat foglalkozott az evés témájával. Ed Ross például hosszasan értekezett arról, hogyan szereti a pirítóst. Ismét előadásra került egy kimerítően részletes színpaletta, Roo Reynolds pedig gyűjtemény-gyűjteményéről és annak katalogizálási fogásairól szónokolt. Reynolds egyébként többek közt legomatricákat, hűtőbelsők képeit és Csillagok háborúja legokat gyűjt. Az érdeklődők ezen kívül megtudhatták, hogy egy útra felfestett sárga vonal átlagosan három évet bír ki, és azt is, hogy ha Jaime Oliver továbbra is így folytatja, akkor 2014-ben már egyperces ételekről ad ki szakácskönyvet.

Jo Lee, a visszatérő nézők egyike úgy véli, hogy ez a konferencia azért nagyon jó ötlet, mert mindannyian túl sok benyomásnak vagyunk kitéve a mindennapokban. Fontos, hogy időnként egy pár órára leálljunk, és felidézzük azt, hogy milyen is unatkozni. „Nem mondanám, hogy forradalmian új gondolat, de kétségkívül vonzó elképzelés: nézzünk körül gyakrabban, lássuk meg a hétköznapok érdekességeit!” – mondja Ward. „Ez talán a rendezvény legfőbb üzenete: vegyük észre a dolgokat!”

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

5. tk36
2012.12.30. 12:27
Akkor vihetett mindenki magával az előadásra egy kispárnát is.
"Az érdeklődők ezen kívül megtudhatták, hogy egy útra felfestett sárga vonal átlagosan három évet bír ki" - nálunk biztosan, hogy még kettő évet sem bírnak ki ezek a vonalak.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. jocek
2012.12.30. 15:12
Nálunk maga az út nem bírja 2 évig.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. creedszl
2012.12.30. 19:13
jocek-És a tömeg felállva tapsol és örjöngD
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Fzoltan
2013.01.01. 22:03
Engem pl. érdekelt, hogy meddig bírja ki a festék... az sokkal unalmasabb lenne, hogy ha azt vezetnék le, hogy hogyan bizonyítottak be néhány matematikai tételt... vagy irodalom verselemzés
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. agyturbini...
2013.01.21. 22:36
Akkor ugy latszik a Facebook tanulmanyombol, hogy a szellemi kapacitsa a vilagnak 99%-ban a szoke csucsoritos lanyokban rejtozik...ez engem is meglepett...eleg unalmasnak hat hosszutavon
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!