iPon Cikkek

Fortuna mosolya - Vakszerencse szülte felfedezések

Dátum | 2015. 12. 09.
Szerző | Freelancer
Csoport | EGYÉB

Goodyear kálváriája Az 1830-as években valóságos gumi-őrület söpört végig Európán és az Egyesült Államokon. Mindenki a vízhatlan és kuriózumnak számító anyagból készült ruhákat és használati tárgyakat akart. Gumitermék-gyártó cégek százai alakultak és sok, máskülönben megfontolt és kockázatkerülő pénzember ölte vagyona tekintélyes részét abba, hogy létrehozza a saját vállalatát, vagy másokkal összefogva egy a slágeranyag megmunkálásával foglalkozó gyár résztulajdonosa lehessen. Döntésüket a későbbiekben valamennyien keserűen megbánták, mert a világ hetedik csodájának tartott gumiról nagyon hamar kiderült, hogy jóformán teljesen alkalmatlan bármiféle ipari célú hasznosításra, mert a nagy hidegben használhatatlanul merevvé fagy, a tűző forróságban pedig bűzös masszává olvad. A nagy reményekkel induló cégek szemkápráztató gyorsasággal mentek csődbe, tulajdonosaik pedig pár kivételtől eltekintve elvesztették a hosszú évek kemény munkájával megszerzett vagyonuk szebbik felét, vagy egyenesen koldusbotra jutottak. Miközben a befektetők átkozták magukat könnyelműségük miatt, Charles Goodyear úgy érezte, hogy eljött az ideje. A mezőgazdasági szerszámokkal, illetve fém, valamint elefántcsont gombokkal üzletelő, de rossz döntései miatt a csőd szélére jutó és az adósok börtönét is megjáró kereskedő és autodidakta kémikus szentül hitte, hogy az ő feladata egy használható gumielegy kikeverése. Az elkövetkezendő évek során Goodyear és családja megjárták a poklot, mert a feltaláló által „az elmét legjobban izgató anyag”-nak nevezett gumi miatt számtalan keserű és megalázó helyzetbe kerültek. A Goodyear-család nyomorgott. A gyermekek éheztek és csak azért nem haltak éhen, mert a családfőt eszelősnek tartó, de a csöppségeket és az asszonyt szánnivaló áldozatoknak tekintő környékbeli gazdák összeadtak számukra annyi elemózsiát, ami úgy-ahogy elég volt a létfenntartáshoz. Az állandóan éhes csemeték sorsát tovább nehezítette, hogy apjuk, hogy folytatni tudja 1834-ben megkezdett kísérleteit, apránként zálogházba adta az összes bútort és nem igazán jeleskedett a gyermeknevelésben. A férfi egészségi állapota ugyanis drasztikusan romlani kezdett a belélegzett vegyszerek miatt és mivel attól rettegett, hogy meghal a nagy felfedezés előtt, minden ébren töltött pillanatában a munka körül jártak a gondolatai. A család sorsát még szomorúbbá teszi, hogy a gumit különféle porokkal stabilizálni akaró Charles többször is azt hitte, hogy végre elérte a célját, de aztán jött a meleg és a vagyont érőnek gondolt szubsztanciákról kiderült, hogy semmit sem érnek. Egyszer száz, a kislányai és a nehézségek ellenére ura mellett mindvégig hűségesen kitartó asszonya által elkészített cipő olvadt el, egy másik alkalommal pedig egy, látszólag kemény, valójában pedig a felszín alatt épp olyan hasznavehetetlenül folyós gumi-variáns adta meg magát az elemeknek. A nagy fordulópont 1839-ben következett be.
Charles Goodyeart ábrázoló rajz
Hogy pontosan miképpen is történt, arról eltérő információk maradtak ránk. A legszórakoztatóbb állítás szerint a türelme vége fele járó Clarissa megfogadtatta a férjével, hogy abbahagyja haszontalan és az anyagi helyzetüket megrendítő kutatásait és egy tisztes, kenyérkereső foglalkozás után néz. Goodyear, hogy lecsillapítsa házastársát, látszólag belement az alkuba, de titokban épp úgy folytatta a mániájává lett kísérletezgetést, aztán amikor egyszer a neje korábban jött haza a vártnál, egyebet nem tudván tenni, a meleg kályhába rejtette a keveréket. Aztán, amikor elmúlt a vész, döbbenten konstatálta, hogy a kénnel kezelt gumidarab némileg keményebb lett, de nem vesztette el a ruganyosságát. Hogy mi igaz a legendából, azt jobb nem firtatni, az azonban biztos, hogy a kénes anyag a puszta véletlen miatt lett csak kiégetve. Sajnos Goodyear megpróbáltatásai ezután sem értek véget és a családjának is rengeteget kellett szenvednie. A férfi közutálatnak örvendett a lakhelyén, mert a műhelyként is szolgáló lakásából áradó kénes bűz miatt kínszenvedés volt a levegővétel a környéken, így idővel kénytelenek voltak továbbállni. Az új, ezúttal tényleg használhatónak bizonyult anyag miatt Goodyear hallani sem akart arról, hogy feladja feltalálói karrierjét, ezért jobb híján már a tányérjaikat is eladta és a gyermekei és felesége által meggyűlölt gumiból készült darabokkal pótolta őket. Bár levédette a szabadalmát, egyetlen percig sem élvezhette felfedezése anyagi gyümölcseit, mert aki tehette, becsapta, illetve számos nála tőkeerősebb vállalkozó egyszerűen ellopta a gyártási folyamat titkát. Beszédes, hogy élete egyetlen komoly elismerését, a francia Becsületrendet akkor kapta meg, amikor egy balul elsült párizsi gumikiállítás miatt újfent az adósok börtönében volt kénytelen tengetni napjait. A tizenkét gyermekéből hatot eltemető, feleségére és hat életben maradt sarjára horribilis, kétszázezer dollárra rúgó adósságon kívül csak rossz emlékeket hagyó, kutatásai során szinte teljesen megnyomorodó Goodyear 1860-ban hunyt el. Bár a visszaemlékezések szerint örök és múlhatatlan optimizmusa soha sem hagyta el és a legnehezebb időkben is azon volt, hogy mindenben meglássa a szépet és a jót, aligha hinné el, hogy a szerencsés véletlen miatt fellendült gumiipar világszerte emberek tízmilliónak biztosít megélhetést, az ő nevét pedig a mai napig egy cégóriás őrzi. Mai cikkünkben olyan feltalálókra fókuszálunk, akik a gumiipar atyjához hasonlóan egy szerencsés véletlennek köszönhetően gyakoroltak hatást a világra. Lássuk hát, hogyan forradalmasította a sütést egy hét éves korától kezdve jóformán semmiféle oktatásban nem részesülő férfi, miképpen tört be a játékiparba egy csődközelben lévő, tisztítószereket gyártó vállalkozás, miért jó az, ha egy vegyész kétbalkezes és hogy hányan fedezték fel Alexander Fleming előtt a penészgombák gyógyító erejét!
Konyhai balesetek A konyhában járva-kelve számtalan, a vakszerencse szülte felfedezéssel találkozhatunk. A vegyészként dolgozó és a cukor tisztaságát ellenőrző, illetve a kátrány alternatív felhasználási módjait kutató Constantin Fahlberg egy fárasztó munkanap után hazament majd nekiállt, hogy elfogyassza a vacsoráját. Ám amikor beleharapott egy ínycsiklandónak tűnő zsemlébe, úgy érezte, mintha egy cukrászsüteménybe harapott volna. Miután kizárta annak a lehetőségét, hogy a tésztához annak elkészítése során adtak cukrot, rájött, hogy alighanem a kihagyott kézmosás lehet a ludas a dologban, mert minden bizonnyal egy, a nap során az ujjaira folyt, majd a zsemlére került anyag miatt érezte azt, amit. Fahlberg, akiben fel sem merült, hogy esetleg megmérgezte magát és orvosi kezelésre szorulna, visszarohant a laborjába és egyéb ötlete nem lévén, egyesével megkóstolta az összes vegyületet, amivel aznap dolgozott. A vegyész nem csak hogy élve megúszta a kalandját, de be tudta azonosítani, hogy melyik lombik tartalma édesítette meg előbb a vacsoráját, majd az életét. A Saccharin márkanéven piacra dobott, a cukor pótlására használt anyag ugyanis csinos hasznot hajtott a higiéniához és az adott szó becsületéhez lazán álló felfedezőjének.
Korai Saccharinos dobozok
Fahlberg első, véletlenül előállított keverékén ugyanis rengeteget kellett még dolgozni, hogy hasznosítható legyen, ezért a kémikus igénybe vette főnöke, a nála sokkal tapasztaltabb Ira Remsen segítségét és megígérte neki, hogy közös lesz a szabadalom és a mesterséges édesítőszerről szóló cikkében is meg fogja említeni a nevét. Ebből viszont semmi sem lett, sőt, a vegyész rendszeresen hangoztatta, hogy mindent magának köszönhet. A Battle Creekben található gyógyfürdő és szanatórium vezetője, John Harvey Kellogg roppant sajátos nézetekkel igyekezett javítani az ápoltak egészségén. A puritán életvitelű orvos szentül meg volt arról győződve, hogy a bajok egyik legfőbb forrása a szexualitás, ezért azon volt, hogy a betegek minél ritkábban essenek a hús bűnébe. Mivel úgy vélte, hogy az ízek is érzéki örömöket korbácsolhatnak, a páciensektől elvonta a fűszereket és édességeket és maga felügyelte, hogy táplálékuk a lehető legegyszerűbb legyen. Testvére, a létesítmény pénzügyeiért felelős Will Keith Kellogg nem tiltakozott, mert így lent tudták tartani a költségeiket. A leggyakoribb fogás egy búzából készített, laktató de semminemű kulináris élményt nem nyújtó tészta volt. Egy alkalommal azonban az alapanyag kiszáradt mielőtt elkészíthették volna, de a takarékos testvérek ennek ellenére úgy döntöttek, hogy nem dobják ki, hanem a szokásos módon berakják a szanatórium nyújtógépébe, majd pedig kisütik. Ezúttal viszont a tészta nem hosszú, hanem apró kis darabokban került ki a masinákból, de mivel Kelloggék spórolni akartak, a szokott módon betolták a végeredményt a kemencébe. A ropogós kis búzadarabkák, bár ízre érthető módon megegyeztek a megszokott tésztával, már furcsa formájukkal is kellemes változatosságot jelentettek a betegeknek, főleg miután kitalálták, hogy friss tejjel felöntve a legjobb fogyasztani. A testvérek ezután további terményekkel is próbálkoztak, mígnem rájöttek, hogy a kukorica felel meg a legjobban a céljuknak. John Harvey teljes szívéből áldotta az Urat, mert abban bízott, hogy ha sikerül elérni, hogy az emberek kukoricapelyhet egyenek reggelire, akkor egyfelől jól tápláltak lesznek, másfelől mivel nem éri őket ízinger, csökkenni fog az egészséget rontó nemi aktusok száma. A gyakorlatias Will Keith viszont nem bánta volna, ha egy kis cukrot adnak a pelyhekhez, mert tudta, hogy úgy sokkal többen vennék meg. Bátyja minderről hallani sem akart, ezért a fiatalabb testvér megalapította a saját cégét, a Battle Creek Toasted Corn Flake Company-t, amit 1922-ben Kellogg Companyra nevezett át.
A cég egy korai reklámja
A szakítást követően a jó viszony egyszer és mindenkorra megromlott John és Will között, így az egykor elválaszthatatlan páros csak a bíróságon találkozott, ahol azon vitatkoztak, hogy ki is fedezte fel a kukoricapelyhet. John évről évre izzóbb szenvedéllyel gyűlölte testvérét, amiben nagy szerepet játszott, hogy míg a gazdasági válság miatt a gyógyfürdő be kellett, hogy zárjon, addig Keith vállalkozása sikert sikerre halmozott. A sors szomorú fintora, hogy John Harvey egyik utolsó földi cselekedeteként a halálos ágyán egy rövid levelet vetett papírra, amiben őszintén elnézést kért az öccsétől, ezt azonban a titkárnője soha nem adta postára. Így Keith abban a tudatban halt meg, hogy bátyja soha nem bocsátott meg neki... Percy Lebaron Spencer számára senki sem jósolt nagy jövőt. A Maine egy elmaradott, vidéki nagyközségében, Howlandben megszülető fiú a lehető legrosszabb indítást kapta az élettől. Az apja másfél éves korában meghalt, az anyja pedig ezt követően magára hagyta gyermekét, aki a nagynénje és nagybátyja kegyelméből tengődött. A nehéz körülmények között élő Spencer sorsa hét éves korában még tovább romlott, mert a nagybácsi halála után iszonyatos szegénység köszöntött rá. Tizenkét éves korában ott kellett, hogy hagyja az iskolát, hogy segítse utolsó életben maradt közeli rokonát. A fiú később sem ült vissza az iskolapadba, hanem nehéz fizikai munkával kereste a kenyerét és számtalan más társához hasonlóan azért jelentkezett a tengerészgyalogsághoz, hogy javítson valamit a körülményein. Itt emberfeletti akaraterejének és kitartásának hála, az írni-olvasni is alig tudó Spencer a vezeték nélküli kommunikációs technológiák elismert szakértőjévé küzdötte fel magát és esténként az alvásra szánt időből csípett le, hogy pótolja műveltségbeli hiányosságait. Negyvenöt éves korára a mindössze pár osztályt végzett férfi a radaroknál használt csövek legnagyobb ismerője lett és a Raytheon vállalat nélkülözhetetlen sarokköveként tartották számon a szakmájában. Bár kollégái gyakran élcelődtek azon, hogy sosem részesült említésre méltó formális oktatásban, mindenki csodálta éles elméjét. Képességeit semmi sem mutatja jobban, mint hogy pályája kezdetén munkaadója, a Raytheon csak napi 17 csövet tudott elkészíteni, de Spencer folyamatos, nagyszerű újításai miatt ez a szám pár év alatt 2600-ra nőtt. A siker azonban nem szállt a mélyről érkezett szakember fejébe, így ugyanolyan lelkesedéssel és állhatatossággal végezte munkáját, mint amikor felvették és minden kis részletre odafigyelt. Így, amikor egy mikrohullámú radarral dolgozva a zsebében tartott csokoládé megolvadt, a többi, a jelenséget ilyen vagy olyan formában szintén tapasztaló kollégájával ellentétben őt nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy miért is veszett oda a nassolnivalója és hogy vajon nem lehetne-e hasznosítani valahogy mindezt? Spencer előbb kukoricát pattogtatott, majd tojást próbált melegíteni, de az a képébe robbant, beterítve mindent és mindenkit a közelben. Az ilyen és ehhez hasonló nehézségek ellenére a mérnök végül szabadalmaztatta a mikrohullámú sütőt. Találmányáért természetesen jutalomban részesült, egészen pontosan egy két dollár névértékű vásárlási utalványban, ami a szabvány díjazás volt a szabadalmakért a cégnél.
Raytheon Radarange mikrohullámú sütő. Acroterion képe
Spencer más pénzt soha nem látott forradalmi ötletéért, mert az érte járó haszon a munkaszerződése értelmében a vállalatot illette meg, de így sem panaszkodott soha. Az egykor a zselléri vagy segédmunkási sorsnál többre nem számítható, csonka családban felnőtt vidéki fiúból ugyanis kiváló munkájának elismerése végett a Raytheon igazgatótanácsának tagja lett és olyan embereket tudhatott a barátai között, mint William Redington Hewlett és David Packard, a Hewlett-Packard alapítói, vagy a hősként tisztelt amerikai tábornok, Omar Bradley.
Ez gyerekjáték! A hajómérnökként dolgozó Richard T. James sosem hitte volna, hogy a szegény sorsú gyermekek jótevőjeként kerül majd be a történelembe. A mélyen vallásos szakember sorsát 1943-ban egy apró kis munkahely kellemetlenség változtatta meg, jelesül, hogy miközben azon ügyködött, hogy valahogy csillapítsa a rendkívül érzékeny tengerészeti műszereket érő rázkódást, egy, a kezéből kiesett rugó jó messzire elpattogott. Más napirendre tért volna az esemény felett, vagy legfeljebb szűk családi és baráti körben csalt volna mosolyt szerettei arcára azzal, hogy érzékletesen leírja, milyen távolságot is tett meg a „szökevény”, de James fantáziáját megragadta az eset és úgy vélte, hogy egy nem mindennapi ajándék hullott az ölébe. Két évvel később ötszáz dollárnyi kölcsönt vett fel és egy, a rugó alapján megtervezett játékot kezdett el árulni. A felesége, Betty James által a svéd „feszes” szó után Slinkynek elnevezett készség eleinte igen rosszul fogyott, de aztán a házaspár látványos bemutatókkal illusztrálta a képességeit, ami után a vevők egymás sarkát taposva rohanták meg a boltokat, hogy beszerezzenek egyet a találmányból, ami hamar az Egyesült Államok egyik legkedveltebb játéka lett. A sikerben az árnak is nagy szerepe volt. James számára célkitűzés volt, hogy a legszegényebb gyerekek is megengedhessék maguknak a Slinkyt és miután a hatvanas években otthagyta az üzleti világot, hogy egy, a Biblia különféle nyelvekre való lefordításán fáradozó nonprofit csoport tagja legyen, Betty is ragaszkodott az alacsony ár politikájához. Mindez jó döntésnek bizonyult, mert az eltelt évtizedek során háromszázmillió játék talált gazdára és széleskörű elterjedése miatt a Slinky populáris kultúra egyik legismertebb terméke lett, amit kismillió filmben láthattak a mozilátogatók is tévénézők.
A második világháború alatt valamennyi országban általánossá vált az áruhiány, mert a nyersanyagok java részét a hadsereg kapta. Ezért a harcoló felek kutatói azon dolgoztak, hogy új, mesterséges anyagokkal pótolják a hiánycikkeket. A kísérletek során magától értetődő módon számtalan melléktermék született, amiket nem lehetett hasznosítani. Ezek egyike volt az az anyag is, ami a gumit hivatott volna helyettesíteni, de a könnyen nyúló, rendkívül rugalmas és jól pattogó pótszer, amivel az újságokban lévő képeket is le lehetett másolni, alkalmatlannak bizonyult erre. Mivel azonban remekül lehetett szórakozni vele, a vegyészmérnökök számtalan házibulit feldobtak vele. 1949-ben Ruth Fallgatter, egy játékbolt tulajdonosnője is találkozott a rosszul sikerült műgumival és mivel úgy vélte, a gyerekek megőrülnének az anyagért, felkeresett egy Peter Hodgson nevű marketingszakembert. A páros hamar munkához is látott be is jött a számításuk, mert a ragacsot mindenki imádta, csak a színes zsírkrétákból tudtak többet eladni a nő boltjában. Ám, Fallgatter ennek ellenére nem akarta tovább árulni a pótgumit. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, nem egyértelmű, de alighanem attól tartott, hogy ahogy az a felkapott cikkeknél gyakori, az anyag hirtelen sokat veszít majd a vonzerejéből és a nyakán marad a készlete és nem akarta felvállalni egy nagyobb reklámkampány vagy az országos terjesztés költségeit. Hodgson valósággal könyörgött neki, hogy változtassa meg a véleményét, de minden szó hiábavaló volt. A marketinges, aki azt remélte, hogy a ragacs javít majd kétségbeejtő anyagi helyzetén, újabb kölcsönöket vett fel és egyunciás, azaz nagyjából 28 grammos csomagocskákban kezdte el árulni a Silly Puttynak nevezett matériát, de a várt siker elmaradt. A kétségbeesett és anyagi források nélküli Hodgson már a legrosszabbra is felkészült, de a véletlen a segítségére sietett. 1950-ben ugyanis a New Yorker magazin egy cikket közölt a játékról, aminek köszönhetően a polcokon porosodó termékből három nap alatt kétszázötvenezer egység kelt el. Hodgson, aki biztos volt benne, hogy az ötlete milliomossá fogja tenni, újra kockáztatott és abból kiindulva, hogy egy potenciális slágertermékről van szó, ami minden gyereket érdekelni fog, hosszú távra tervezve megvette a Silly Putty receptjét az azt megalkotó General Electrictől. A merész marketinges húzása nem is sülhetett volna el jobban, mert a mókás ragacs megannyi más, egynyári szenzációval ellentétben tartani tudta magát a játékpiacon. A férfi, aki egykor a végrehajtótól rettegett, egy sikercég jólétben élő vezérigazgatója lett, aki 1976-ban bekövetkezett halálakor elképesztő, száznegyven millió dollárra rúgó vagyon felett rendelkezett.
Silly Putty
Míg James és Hodgson ünnepeltek, a McVickers família tagjainak minden okuk meg volt a keserűségre. A Cincinnati városában ténykedő család cége, a Kutol Products Company ugyanis a második világháborút követően hanyatlásnak indult, mert a vállalkozás bevételeinek nem elhanyagolható részét Noah McVickers egy, a széntüzelés miatt a falakat összekoszoló korom eltávolításához használható tapétatisztító anyaga adta. Csakhogy, mivel a gázfűtés egyre nagyobb teret hódított magának, a húzótermék eladási mutató drasztikusan visszaestek. Noah unokaöccse, Joseph erőnek erejével meg akarta menteni a Kutolt és egyre-másra azon járt az esze, miképpen kerülhetné el a csődöt. A kézmosó és egyéb fertőtlenítőszerek piacából nagyon nehéz lett volna nagyobb szeletet kihasítani, így mindenképpen egy új ötletre volt szükség. A megoldást egy családi beszélgetés hozta el. Joseph tanárnőként dolgozó testvére ugyanis elmondta a gondterhelt üzletembernek, hogy ő és pár kollégája olcsó gyurmapótlékként használja a mérgező vagy egyéb módon veszélyt jelentő vegyszerek használata nélkül előállított tapétatisztítót. Mindez felkeltette McVickers érdeklődését és mivel semmi vesztenivalója sem volt, úgy döntött, tesz egy próbát a játékszerek piacán. A Play-Dohnak keresztelt, eredetileg csak fehér színben kapható gyurma várakozásokon felüli siker lett, mert Joseph felismerte a reklámok hatalmát és a nyereséget nem felélte, hanem arra fordította, hogy a legnépszerűbb gyermekműsorok alatt az ő termékét bemutató hirdetések menjenek. A terv bevált. Míg pár évvel korábban a McVickers-klánt a csőd réme fenyegette, 1958-ra mai árakon számolva 24 millió dollárt hozott számukra az átcímkézett tisztítószer, amit pár évvel később hozzávetőlegesen még egyszer ennyiért adtak el a marketingre szintén komoly hangsúlyt fektető Hasbronak.
Az anyag nem vész el Ha legközelebb leverünk valamit, feltétlenül jusson eszünkbe, hogy ezzel Édouard Bénédictusthoz hasonlóan akár az emberiség javát is szolgálhatjuk. A művészek kötetlen életét élő aranyifjúnak fogalma sem volt arról, hogy mit is kellene magával kezdenie és tankönyvi példája volt a mindenbe belekezdő, de huzamosabb ideig semmivel sem foglalkozó párizsi bohémeknek. Hol festőként akart karriert befutni, hol komponistaként próbálta letenni a névjegyét és magától értetődő módon az írással is megpróbálkozott, de ha a szükség úgy hozta, könyvkötőként is megállta a helyét és még számtalan egyéb mesterségbe is belekóstolt. Az 1878-ban született Bénédictus figyelmét 1903-ban éppen a kémia kötötte le. Az egyik nap, amikor a laborjában tett-vett, véletlenül levert a polcról egy lombikot. Az ezermester lélekben felkészült arra, hogy napokig szedegetheti majd a ripityára törő edény szilánkjait, de a flaska a legnagyobb csodálkozására nem robbant ezernyi éles-hegyes darabra, hanem csupán megrepedt. Bénédictus nem értette, hogy mi is történt és megkérdezte az asszisztensétől, hogy korábban mit is tároltak a csodás módon viszonylag épen maradt lombikban. Segédje elmondta, hogy cellulóz-nitrátot tartottak az edényben, ami minden bizonnyal elpárolgott a polcon töltött idő során és eközben egy áttetsző védőréteggel vonta be az üveget. A hobbivegyész tudta, hogy valami fontosra bukkant, de fogalma sem volt arról, mire használhatná felfedezését. Nem sokkal később azonban egy autóbaleset szemtanúja lett, ahol a sofőrt csúnyán összevagdosta a betört szélvédő. A korábban csapongó életvitelű művész ezután kitartott a vegytan mellett. Bár az angol John Crewe Wood 1905-ben szabadalmat jegyeztetett be a laminált üvegre, ez nem törte le a párizsi feltalálót és 1909-ben előállt a maga eljárásával. A metódust viszont a terveivel ellentétben eleinte nem az autóknál, hanem a gázmaszkok szemlencséinél használták.
Bár a nagy feltalálók igen gyakran hivatkoznak az emberiség szolgálatára, amikor szóba kerül, hogy miért kezdtek bele egy kétes kimenetelű vállalkozásba, Leo Baekeland egy percig sem tagadta, hogy nem küldetéstudattól vezérelve, hanem szigorúan az anyagiak miatt törekedett arra, hogy műgyantát gyártson. A lakktetű váladékából készült, rendkívül drága sellak pótszerére ugyanis hatalmas lett volna a kereslet, ezért a belga vegyész biztosra vette, hogy ha sikerrel jár, tovább növelheti majd amúgy is tekintélyes vagyonát, amit egy hatékony fotópapír kikísérletezésével szerzett. A kutatás azonban nem a várt eredményt szülte, mert a pótszer helyett egy hőre keményedő, könnyen formázható szubsztanciát állított elő, amit magáról bakelitnek nevezett el, elindítva ezzel a műanyagkort. Baekeland eleinte a "száz célra is használható anyagként" reklámozta felfedezését, de nagyon hamar kiderült, hogy alábecsülte az eleinte csak "fekete masszának" nevezett anyagot, ami hamarosan az ipar majd minden területén nélkülözhetetlenné vált.
A vegyész vágya ezért végül, ha egy kis kerülővel is, de teljesült, mert a megszámlálhatatlan tárgy gyártásához használható matéria dúsgazdaggá tette, de ahogy öregedett, egyre kevésbé tudta élvezni egykor áhított vagyonát, élete vége felé pedig csakis a melegházában lévő trópusi kertje jelentett számára örömöt. Roy J. Plunkett is a szerencse istennőjének kegyeltjei közé sorolhatta magát. A vegyész huszonhat évesen kezdett el dolgozni első és egyetlen munkahelyén, a DuPontnál, ahol a halálos ammónia és kén alapú hűtőgázok biztonságos alternatívájának szánt freonnal végzett kísérleteket. Minden békésen haladt a maga útján, ám amikor 1938 április 6-án mintát akart venni az egyik, tetrafluoroetilén-tároláshoz használt palackból, abból nem jött a gáz. A tudós először azt hitte, hogy a tárolóeszköz rosszul zárt és a gáz kiszivárgott a levegőbe, de annak súlya azt mutatta, hogy töltve van. Plunkett alaposabban is megvizsgálta a furcsa konténert és észrevette, hogy az abban lévő anyag fehér porként tapadt annak oldalára. A férfi úgy döntött, hogy kísérleteknek veti alá a viaszos materiát, és egyre növekvő érdeklődéssel vette tudomásul, hogy a politetrafluoretilén nevű, spontán polimer számtalan érdekes tulajdonsággal bír, mert magas az olvadáspontja, ellenáll a legtöbb vegyületnek és alig létezik olyan anyag, ami hozzá tud ragadni. A teflonnak nevezett anyag előállítása eleinte iszonyatosan költséges volt, emiatt csak a hadsereg engedhette meg magának a használatát. Az első atombomba létrehozását összefogó Manhattan-projekt során Plunkett felfedezése létfontosságúnak bizonyult a siker szempontjából, mert teflonnal védték az urándúsító berendezéseket az urán-hexofluorid gáztól. A konyhákba csak az ötvenes években költözött be a teflon, sőt, az Egyesült Államok területén csak 1961-ben jelent meg a "boldog serpenyő"-ként reklámozott, tapadásmentes készség.
Korai serpenyő-design, Ctrozzolo képe
Több kell, mint egy véletlen George Crum igen sajátos karriert futott be. A George Speck néven, egy huron nő és egy afroamerikai zsoké gyermekeként felcseperedő fiú eleinte trapperként, kísérőként, kereskedőként és vadászként kereste a kenyerét, majd rájött, hogy ösztönös és vele született tehetsége van a szakácsművészethez, így a puskát lecserélte a fakanálra és hamar elterjedt, hogy nincsen nála jobb séf az Adirondack hegyei között. Híre olyannyira elterjedt, hogy sokan csakis azért mentek el az étterembe ahol dolgozott, hogy saját maguk is kipróbálják, mi igaz a főztje körüli mesékből. Crum minden esetben igazolta, hogy hírneve nem meséken, hanem tényeken alapszik, de egy alkalommal egy kötekedő kedvű vendéget fogott ki, aki egyes források szerint nem kisebb személyiség volt, mint korának leggazdagabb amerikaija, Cornelius Vanderbilt. A milliomos, mivel az étel ízét nem tudta kifogásolni, jobb híján a köretként felszolgált krumplit, egészen pontosan annak vastagságát kritizálta és vékonyabb szeleteket követelt. Crum, aki pontosan tudta, hogy Vanderbilt egyedül azért fitymálja le az amúgy kiváló fogást, hogy eldicsekedhessen azzal, hogy kifogott az ismert konyhaművész eszén, hajlongva kért elnézést. Ezután újra munkához látott, de szándékosan papírvékonyra szeletelte a burgonyát és olajban sütötte ki, hogy lehetetlen legyen villára tűzni. Vanderbilt azonban tudott veszteni és méltatlankodás helyett élvezettel befalta a történelem első adag chipsét.
Crum, aki 1860-tól saját éttermének tulajdonosa lett, mindig gondoskodott arról, hogy legyen elég extra vékony krumpli a vendégek asztalán, hiszen a finom, ügyesen megfűszerezett fogás remek étvágyat csinált a betérőknek. Mindez egy igen csinos legenda. Van benne minden, ami kell: diadalmaskodó, furfangos mesterember, öntelt, de vereségét elismerő pénzeszsák és természetesen, az "összecsapás" utáni világhír. A jól értesültek azt is tudni vélik, hogy a jeles találkozásra és a burgonyaszirom kisütésére 1853. augusztus 24-én került sor. Csakhogy, a történet azon túl, hogy jó eséllyel kitaláció, Crum elsőségében is téved. Hogy pontosan ki is készítette az első, vékonyra szeletelt és olajban kisütött krumplit, soha nem fogjuk megtudni, de egy recept már William Kitchiner bestseller-szakácskönyvében, a „The Cook’s Oracle”-ben is olvasható volt. Ráadásul sem a férfiről élete során megjelent újságcikkek, sem pedig a szakács által jóváhagyott életrajzában sem esik egy szó sem a chipsről. A sztori a harmincas évektől kezdve terjedt el, a legnépszerűbb, a Vanderbiltes változatot pedig a hetvenes évekre datálják a legendakutatók. A 2011. november 27-én eltávozó Wilson Greatbatch halálhíre futótűzként terjedt a sajtóban. Mindez nem különösebben meglepő, hiszen a személyében egy kiváló embert vesztettünk el, aki elmondhatta magáról, hogy különb világot hagyott maga mögött, mint amilyenbe beleszületett. Greatbatch ugyanis a pacemakerek egyik nagy úttörője volt és emberéletek millióit mentette meg. Különösen az általa feltalált lítium-akkumulátor miatt áldhatják sokan a nevét, mert ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a szívritmus-szabályozó stabil és sokáig kitartó energiaforrást kapjon.
A lapok viszont tévesen az első, beültethető pacemaker feltalálójaként is hivatkoztak rá és minden alkalommal megemlítették, hogy a huszadik század egyik, ha nem a legfontosabb orvosi felfedezése annak volt köszönhető, hogy amikor egy, a szívhangokat rögzítő készüléken dolgozott, egy túlságosan is erős ellenállást tett a találmányába, és a szerkezet ezt követően rendszeres időközönként egy, a szívritmussal megegyező elektromos impulzust bocsátott ki. Mindez igaz és a Chardack-Greatbatch pacemakernek hála, sokan élhettek teljes életet, de ez nem változtat azon, hogy az elsőség a norvég Rune Elmqvistet illeti meg. A szerszámosládájában félrenyúló és ezzel az emberiség egyik legnagyobb jótevőjévé váló, szórakozott tudós története viszont kétségtelenül magával ragadó és továbbadásra érdemes anekdota. Végezetül, listánk aligha lenne teljes a penicillin felfedezésének históriája nélkül. A széles körben ismert történet szerint Alexander Fleming lustaságának és egy el nem mosott petricsészének köszönhetjük ezt az emberéletek milliárdjait megmentő, a maga korában csodaszerként tisztelt antibiotikumot. Flemingnek ugyanis feltűnt, hogy a laboreszközben tenyésző penészgombák megölték a baktériumait és egyből rájött, hogy a véletlen mekkora felfedezéssel ajándékozta meg. Ezen nincs is mit vitatni és nyilvánvaló, hogy a skót bakteriológus elévülhetetlen érdemeket szerzett a kórokozók elleni harc során és méltán érdemelte ki 1945-ben az Erns Boris Chainnel és Howard Floreyval közösen megkapott orvostudományi Nobel-díjat.
Fleming a laboratóriumában
Viszont az gyakran feledésbe merül, hogy előtte is sokaknak feltűnt egyes penészfajták furcsa hatása, de vagy nem érdekelte őket annyira a dolog, hogy huzamosabb ideig foglalkozzanak vele, vagy egyszerűen nem kapták meg azt a támogatást, mint ő és két társa. Scott Burdon-Sanderson már 1870-ben megfigyelte, hogy a penészben jóformán nincsenek baktériumok. Az ő munkájára építve Joseph Lister sikerrel kezelte penészkivonattal egy nővér menthetetlennek gondolt sebét. Az olasz Vincenzo Tiberio 1895-ben tudományos értekezésben elemezte, hogy egy kútban növő penészkolónia antibakteriális hatással rendelkezett és hogy a belőlük kinyert anyag egyetlen kurta nap lefolyása alatt megölte a kolera és a tífusz-bacilusokat. Felfedezése viszont kevés emberhez jutott csak el és akik hallottak róla, azok sem tartották érdekesnek vagy jelentősnek, így apránként belepte a múlt pora. Ernest Duchesne is penésszel kezelte a rettegett tífuszt, de a Pasteur-intézetben soha nem vitatták meg érdemlegesen az eredményeit, így ő is úgy járt, mint előtte a többiek. A napvilágot egy sztriptíztáncosként dolgozó anya és egy alkoholista apa gyermekeként meglátó, kilenc testvérével együtt nyomorgó, de végül tehetsége miatt orvosi diplomát szerző Clodomiro Picado Twight pedig 1915 és 1927 között minden szabad percét a penész vizsgálatának szentelte és számtalan beteget kezelt saját készítésű gyógyszereivel. Fleming tehát Greatbatch-hoz hasonlóan nem volt abszolút értelemben vett első, de mindez semmit sem von le az érdemeiből. Hiszen, legyen szó akár egy bolondos gyerekjátékról, akár egy megszámlálhatatlan életet megmentő orvosi csodáról, leleményesség, kreativitás és kitartás nélkül semmi sem jöhet létre, és az előre ki nem számítható tényezők csak a kezdőlökést adhatják meg, a csodához feltétlenül kell az a különleges szikra, ami megkülönbözteti a zsenit az átlagembertől.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

11. sleepingdr...
2015.12.09. 13:05
Megint egy érdekes cikk, ilyenek is kellenek.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
10. Asagrim
2015.12.09. 13:49
Ezzel a címmel könyvet lehetne írni!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
9. Rimagras
2015.12.09. 14:41
Kelogg-ékról jópofa film a Promenád a gyönyörbe.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
8. cheatergs
2015.12.10. 09:17
A teflonról mostanában kezdik susogni, h mérgező gázok szabadulnak fel belőle a sütés során. Úgyh rozsdamentes és kerámiaserpenyőt a népnek! Amíg ki nem találják, h azok is veszélyesek.=)
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
7. ChoSimba cheat...
2015.12.10. 15:30
Az élet káros az egészségre
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
6. matyi009
2015.12.10. 17:50
Roses are red, violets are blue, went to the pizzaria came back with gonorrhea.

Pacsi annak aki tudja hogy mibol van ez
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. dbelam cheat...
2015.12.11. 16:18
A kérdés, hogy hány fokon sütve

Mert ha pár ezer fokon szereti az ember a rántottát megcsinálni, lesz benne fluor i
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. s7abo
2015.12.12. 11:35
A teflonról eddig is tudták, hogy mérgező, ha valaki megeszegeti. Ezért sem ajánlott megkarcolgatni a serpenyőt. Nem azért, mert utána ott ráég a kaja.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. mikej95
2015.12.12. 20:52
A teflon maga nem mérgező, csak sütéskor szabadulnak fel mérgező gázok. Occó kínai kerámiaserpenyőből pedig kioldódhatnak ritkaföldfémek és egyéb egészséges vegyületek.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. zseko
2015.12.12. 22:55
Hihetetlen jók és érdekesek az ilyen cikkek, mindig szeretem őket olvasni.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. spdrfx
2015.12.15. 22:58
-kicsit off-
Ez a mergezo, egeszsegtelen stb. dolog kezd egy kicsit unalmas lenni. Az adott kutatas mindig azt a velemenyt tamasztja ala, amelyik lobbi tobbet fizetett. Azaz a "csirkelobbi" altal szponzoralt kutatas azzal az eredmennyel zarul, hogy a szalonna egeszsegtelen. A teflon "ellenfele" nem tudom, hogy konkretan mi, de talan a rozsdamentes eszkozok, ki lehet talalni ki fizette a "teflonellenes" kutatast. Mind csak szinjatek, mint anno a h1n1 elleni vakcina. Ott is jol kaszalt valaki. A bakterium azota is letezik, de nem tudnak-nem akarnak -egyelore- tobb penzt kiszedni belole. Majd talan par ev mulva, valami meg vaganyabb nevuvel...

Egyebkent jo volt a cikk, koszonjuk.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!