iPon Cikkek

Gabriel Knight: Sins of the Fathers 20th Anniversary Edition

Dátum | 2014. 10. 30.
Szerző | farkas.balazs
Csoport | JÁTÉK

Ne köntörfalazzunk: Gabriel Knight egy legenda. Nem élő legenda, több szempontból sem, de ezen próbált segíteni a részben az eredeti játék fejlesztőiből álló csapat, amikor úgy döntöttek, hogy a róla szóló kalandjáték-trilógiának első részét feújítják. Ekkor minden rajongó elmormogott egy hosszú „hmm”-t, de valljuk be, tizenöt év hallgatás után ez nem visszhangzott akkorát, mint vártuk volna. A Gabriel Knight név tényleg ennyire elfeledett lenne manapság?
Összefoglalom: a kalandjátékok vitathatatlanul legsármosabb és legviccesebb hőséről van szó. Író, árnyvadász (Schattenjäger), kalandor, vagy amit akartok, bármilyen szerepben otthonosan mozog. Megálmodója Jane Jensen, aki hasonlóképp legenda a játékfejlesztők között. Gabe három kalandját sikerült megvalósítania, mielőtt az egész kártyavár összeomlott. Az első részben (a remake alapváltozatában) a vudu volt a fő tematika, a második részben a vérfarkasok, a harmadik részben pedig (jóval a Da Vinci-kód előtt) a krisztusi vérvonal (Szent Grál / sang real) létezésének rejtélye, megfűszerezve vámpírokkal és templomosokkal. Mindhárom rész más-más technológiai megvalósítással zavarta össze a játékosokat: az első a LucasArts-féle (SCUMM) vonulat egy alternatívájaként kínált igényes, 2D-s point’n’clicket, a második rész élőszereplőkkel próbált innovatív lenni, míg a harmadik rész a 3D-korszak szárnypróbálgatásainak stigmáit hordozta. Ez a formai kalandozás minden bizonnyal hozzájárult a franchise gyors elértéktelenedéséhez, ahogy a szinkronszínészek cseréje is a második részben (Tim Curry az első és a harmadik részben nettó zseniális). Pedig… mindezek mögött a kalandjátékok legnagyobbja bújt meg.
Humorában, kaland-totalitásában az Uncharted prototípusának is mondhatnánk, bár a világjáró, régész-kalandorság nyugodtabb, nyomozósabb vonalát képviseli. A játékos Gabriel Knight és társai segítségével sötét, háttérben kibontakozó rejtélyeket göngyölít fel, történeti töredékek, össze nem illő tárgyak kombinálgatásával, de az esetek többségében beszélgetésekkel is. Hasonló tehát a némiképp sikeresebb Broken Sword sorozathoz. Itt van tehát huszonegy évvel az eredeti megjelenése után a huszadik évfordulós változat, ami már eleve viccesen indít, de legalább megpróbál új játékosokat is megszólítani. Már csak az a kérdés, hogy mekkora sikerrel?
A legnagyobb filozófiai kérdés egy remake kapcsán: mit érdemes változtatni? Önmagában a szebb grafika jobbá teszi a játékot? A Gabriel Knight esetében ez elég problémásnak bizonyult. Először is, a játék egy az egyben követi az eredeti minden mozzanatát, nagyrészt ugyanaz a felépítése is. Adva van a főhős, Gabriel, aki amellett, hogy horror-regényeket ír, egy Szent Györgyről elnevezett antikváriumban él, ahol asszisztense, Grace Nakimura dolgozik. Kettejük kontrasztja már eleve jó alapot ad az intelligens humorra: Gabriel elhanyagolja magát, nem túl elkötelezett párkapcsolatokba bonyolódik különféle nőkkel, nem ad sokat az elismertségre, társadalmi státuszra. Grace viszont kitűnő iskolákat végzett, tai chi-zik, festeget, szereti a rendet.
Ez még nem lenne igazán izgalmas, ha nem keverednének bele rejtélyes gyilkossági ügyekbe, ezt Gabriel rendőr-barátja, Mosley biztosítja. A játék az úgynevezett vudu-gyilkosságok köré építi a narratíváját: miközben folyik a kutatás a regényhez, lezajlik a nyomozás is. A játék különböző nyomok összegyűjtésével halad előre az időben, el kell telnie bizonyos napoknak, hogy eljuthassunk más helyszínekre (amelyek pl. az első nap zárva vannak). A nyomokat egy pontszámláló jelzi, de nem szükséges minden pontot összegyűjteni a végigjátszáshoz. Lényegében mindenre rá kell kattintani, amit látunk, mindenkivel beszélni kell, néha többször is, ha esetleg új nyomokat találtunk, tárgyakat kombinálunk, fejtörőket oldunk, és a történet halad szépen.
Ez egy jó recept a klasszikus kalandjátékra, minden a helyén van: némiképp egzotikus, de azért valóságos helyszín (New Orleans), jó karakterek, jó humor, a játék ösztönöz a könyvek olvasására, a műveltségünk mélyítésére, szóval működnie kell. Már csak annyit kellett tenni, hogy 2014-es szintű technológiával új életet lehelnek belé. Annyira nem lehet nehéz, ugye? Ugyan mi sikerülhet félre? Hát, jó ég. Már az első jelenet úgy kezdődik, hogy a szereplő modellje becsúszik a föld alá. Az emberek egyszerűen keresztülgyalogolnak egymáson. A mozgások limitáltak, kivettek egy csomó olyan (feltételezem, nehezen animálható) mozdulatsort, ami a régiben még megvolt: Gabriel már nem tud felmászni a létrára, nem tudja megölelni a nagyit, Grace szoknyája gondolom valahogy nehezebben rajzolható, mint egy farmernadrág… spórolás, levágás, olcsó megoldások mindenütt.
A játék ezen felül semmit nem tesz az égvilágon, hogy kényelmesebbé, "áramvonalasabbá" tegye a már egy kissé elavult rendszert. Ha rákattintunk egy szereplőre, hogy beszélgessünk vele, meg kell várni, míg Gabriel lassan átfordul, helyezkedik, és odamegy. Ha fel akarjuk gyorsítani a folyamatot, duplakattintással odavarázsolhatjuk a kurzor helyére, de ez még viccesebb (néha felpörgeti az animációt, néha meg csak áttűnéssel odakerül). Ha meg szeretnénk szakítani az egyik cselekvést, akkor is csalódnunk kell. Ha rákattintottunk valamire, hogy Gabriel nézze meg, de út közben meggondoljuk magunkat, meg kell várnunk, amíg tényleg megnézi (rosszabb esetben kommentálja is). A legeslegrosszabb, amikor kattintunk valamire annak reményében, hogy felszedhető / használható nyomhoz vezet, és az történik, hogy Gabriel lassan odasétálgat és: "hm, semmi". Kilépni beszélgetésekből, egyéb szituációkból az Esc billentyűvel egyszerűen nem lehet. Talán egy patch ezt helyrevágja, de mintha nem is játékfejlesztők dolgoztak volna ezen, annyira ésszerűtlen dolgok kerültek be (ésszerű dolgok meg nem).
Sok dolog körülményes, mint húsz éve, de az összhatást tekintve rosszabb a helyzet, mert az egyébként csinos, szép színes grafika mellett ezek a jelenségek nagyon bizarr képet mutatnak. Egyszerűen taszító. Idegesítő. A feladványok megoldásának egy részét még hátráltatja is ez a félig 3D-s anyaggal dolgozó engine. Teljesen mellélőttek vele, egyszerűen alig tudok mondani róla bármi pozitívumot. Igénytelen, méltatlan munka. A szinkronhangokat lecserélték, ezt most annyira nem keserűséggel mondom. Beletörődtem. Érthető, az eredeti hangfájlok minősége nagyon elütött volna a szebb képtől, de ha valaki nem ragaszkodik az eredetiekhez, akkor is észreveheti, hogy az új színészek nem a legjobbak. A beleélésük, a humoros részek időzítése nem mindig sikerül, pedig amúgy jókat lehet röhögni a szövegeken. A narrátor egy louisianai akcentussal beszélő nő, ami már önmagában elég fura, de amikor még Gabriel vitatkozik is vele, az hatalmas. Kár, hogy ezeken a nagyszerű pillanatokon is lehet érezni a középszerűséget. Legalább a zene (emlékeim szerint) ugyanaz maradt, jobb minőségben.
Nem akarok túl sokat feleslegesen pörögni ezen a játékon, mert akárhányszor rágondolok, elfog a kényelmetlen érzés, hogy ez alatt az igénytelenség alatt ott lapul minden idők egyik legjobb, legprogresszívebb kalandjátéka, ami 1993-ban (!) megmutatta, hogy milyen magasságokba érhet el a műfaj. Mondanám, hogy „játssz az eredetivel”, vagy legalábbis „türelemmel közelíts az újhoz”, de sajnos most nem vagyok valami lelkes. Csalódott, szomorú, nosztalgikus hangulatban vagyok. Saját fejlesztői tisztelhették volna jobban is a játékot, inkább lett volna belőle huszonötödik évfordulós kiadás, de dolgozhattak volna rajta többet. Elemeiben itt-ott elfogadható munka, de ez így nagyon kevés. Korrektség jegyében hozzátenném: nem volt kedvem megvárni a patcheket, azok talán segítenek a helyzeten. Mindenesetre, a harmadik rész keserédes befejezése óta várok arra, hogy ez a franchise új erőre kapjon, de nem ez a remake fogja hozzásegíteni. Értékelés: 6/10 Platform: PC
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!