iPon Cikkek

Ham nagy kalandja

Dátum | 2012. 07. 27.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

1961 januárjában lassacskán kezdtek összeállni az emberi űrrepülés megvalósulását jelentő puzzle darabkái. A NASA rendelkezett az űrkapszulával, a repülésre kiképzett asztronautákkal és a kilövést biztosítani képes hordozórakétával is. A kapszulát és a rakétát már ki is próbálták, az egyetlen hiányzó mozzanat az emberi részvételt biztosító engedély volt, de az orvosok és az rakétamérnökök a biztonságot helyezték előtérbe mindenek fölött. Ha egy kicsit is bátrabbak, Alan Shepard lehetett volna az első ember az űrben. Werner von Braun azonban aggódott, hogy a Redstone rakéta felrobban, így Shepard a második helyre szorult Gagarin mögött.

 
1961 elején az űrutazás emberi tényezője volt az érdeklődés és az aggodalmak középpontjában. Senki sem volt egészen biztos, hogy mi történik az emberi szervezettel az űrben. A nagy magasságú hőlégballonos tesztek annyit megmutattak, hogy a Föld körüli pályához közeli magasságok nem jelentenek túl nagy veszélyt, amennyiben az űrhajós kellő védelemmel van ellátva. Az X‒15-höz hasonló nagy magasságú repülőkkel végzett próbák révén pedig az is bebizonyosodott, hogy az ember képes túlélni a súlytalanság rövid időszakait is.
 
Egyébként a hosszú ideig tartó súlytalanság volt az, ami a leginkább aggasztotta az orvosokat. Olyan kérdések merültek fel, mint például hogyan fognak enni az űrhajósok? Képesek lesznek egyáltalán nyelni, vagy éhezésre lesznek kárhoztatva? Mi lesz, ha megváltozik a szemgolyó alakja, és korlátozódik a látásuk? Mi történik, ha a súlytalanságból eredő bizonytalanság miatt önmaguktól nem képesek a visszatérés vezérlésére? Senki sem akarta a Mercury-program egy asztronautáját az űrbe juttatni addig, amíg nem voltak teljesen biztosak abban, hogy biztonságosan vissza is képesek hozni. Az első kiválasztott űrhajósok nemzeti hősöknek számítottak, és beláthatatlan következményekkel járt volna, ha valamilyen felelőtlen döntés a hősök egyikének halálához vezet.

Ezért a NASA nekiállt csimpánzokon kísérletezni, amelyek fiziológiája leginkább hasonlít az emberére. Az orvosok olyan feladatokat találtak ki a főemlősök számára, amelyek nagyban hasonlítottak az emberi űrhajósok űrbéli teendőihez. A dolog logikája nagyon egyszerű volt: ha egy csimpánz túléli és képes a feladatokat végrehajtani, akkor az embert is fel lehet küldeni. Ha mégsem működőképes a rendszer, akkor is „csak” egy kísérleti állat veszik oda, nem pedig egy drágán kiképzett és jól ismert űrhajós.
 
Ham, a csimpánz, aki a Holloman Aerospace Medical Center után kapta a nevét, amelyben felkészítették a repülésre, volt az első főemlős, akit kifejezetten az emberi űrutazás előkészítésére küldtek az űrbe. Küldetésének összeállítása a Mercury-program első szuborbitális repülésének tervein alapult: Ham helyet foglal a számára speciálisan kialakított kabinban a Mercury kapszula belsejében, amelyet egy Redstone rakéta segítségével 184 kilométeres maximális magasságú ballisztikus pályára küldenek, majd belecsobban az Atlanti-óceánba. Rövid útja alatt tennivalója is akad: három kar közül kell választania, amelyek egyikét meghúzva felvillan egy fényjelzés. Ha sikeresen végrehajtotta a feladatot, egy banán ízű cukorka, valamint egy korty víz a jutalma. Ha rosszul választ, aprócska elektromos sokkot kap a talpába.
 
Ham feladata nagyrészt megfeleltethető volt a leendő űrhajósok teendőivel, akik leginkább csak a rendszert felülvizsgáló ellenőrökként működtek, túl sok feladatuk nem akadt, ha minden rendben ment. Úgy gondolták tehát az orvosok, hogy amennyiben a csimpánz képes funkcionálni az adott körülmények között, akkor az asztronautáknak sem lesz gondjuk saját feladataikkal.
 
Az orvosi aggályokon túl persze technikai problémák is akadtak bőven. A német mérnökök által épített Redstone úgy falta az üzemanyagot, ahogy addig az emberiség történelme során egyetlen jármű sem. Ez nagyon megbonyolította a kilövés megszakítása esetére létrehozott rendszer koordinálását. Ez utóbbi nem volt más, mint egy sor olyan kisebb rakéta, amelyek feladata az volt, hogy eltávolítsák a kapszulát a hordozó közeléből, mielőtt az felrobbanna. A kisebb rakétáktól sikeres kilövés előtt meg kellett szabadulni, mire a Redstone összes üzemanyagát elégette volna, vagy a sebességben beállt változás beindíthatta volna a rendszert. Egy túl korán vagy túl későn beinduló megszakító mechanizmus legalább olyan veszélyes volt, mintha a rendszer nem is rendelkezett volna ilyesmivel.

A kockázatok elkerülése érdekében a mérnökök úgy döntöttek, hogy egy időzítő segítségével határozzák meg azt az időpillanatot, amikor a kapszuláról leválik a megszakító rendszer, amely így kizárólag a kilövés ideje alatt volt működőképes. Von Braun legnagyobb étvágyú rakétája a tesztek alapján 139 másodperc alatt égette el üzemanyagát, így a szakértők a biztonság kedvéért 137 másodpercre állították az időzítőt.
 
Ham 1961. január 31-én indult útjára, és 2 perc 17 másodpercig úgy tűnt, hogy minden rendben van. Aztán már nem annyira. A Redstone 134,5 másodperc alatt fogyott ki a hajtóanyagból, a még aktív megszakító rendszer pedig érzékelte, hogy idő előtt megváltozott motorkamrai nyomást, és működésbe lépett. Az aprócska rakéták űrkapszulástul, csimpánzostul leváltak a hordozóról, és 250 kilométeres magasságig repítették a járművet. Pár másodperccel később a kabin létfenntartó rendszerei leálltak, és csökkenni kezdett a nyomás is. Ham biztonságban volt saját, külön rendszerről működő kamrájában, de az elektromos problémák őt sem kerülték el: mindegy volt, hogy melyik kart húzta meg, mindenképp sokkot kapott a talpába.
 
A tervezettnél jóval nagyobb magasság miatt jelentősen nagyobb gyorsulásnak volt kitéve, mint az eredetileg tervbe vett 17 g. A becsapódási pont is módosult a pálya megváltozása miatt, csaknem 80 kilométerre a várt helyszíntől ért „földet”. Három órába telt, mire a mentőcsapatok kihúzták az elázott, didergő csimpánzt a vízből, mivel az űrkapszulába meglehetősen nagy mennyiségű víz szivárgott be. Ham nem volt túl jó hangulatban, amikor végre rátaláltak. A Mercury-program hivatalos krónikája valószínűleg nagyon finoman fogalmaz, amikor azt írja Ham dührohamáról, hogy mindenki számára „látványosan érzékeltette, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni az űrprogramban.”

 
Ham ugyan túlélte a zűrös repülőutat, de a felmerülő meghibásodások nem segítették elő az emberi űrrepülés mielőbbi megvalósulását. Az orvosok véleménye szerint Ham nem teljesített 100 százalékosan, így további kísérleteket láttak szükségesnek. A Redstone mérnökei kudarcként élték meg a rakétával történteket, és aggódtak a hordozó működőképessége miatt. Von Braun számos változtatást javasolt, és még legalább egy ember nélküli teszttel kívánta biztosítani a rakéta tökéletes biztonságosságát.
 
Al Shepard nem értett egyet az aggodalmaskodókkal: gyakorlatilag egy lépésnyire állt attól, hogy az első ember legyen a világűrben, és nem gondolta, hogy a további halogatásból bármi jó származhat. Átnézte Ham repülésének adatait, és megállapította, hogy bár valóban döccenőkkel teli és kényelmetlen út volt, abszolút túlélhető. Ham nem halt meg és ez pont elég bizonyíték. Shepard rögtön rakétára akart pattanni, hogy megelőzze a szovjeteket. Chris Kraft repülési igazgató is osztotta lelkesedését. Az orvosi személyzet és a mérnökök azonban továbbra is kitartottak álláspontjuk mellett.
 
Shepard és Kraft pechére von Braun, a rakéták koronázatlan királya is még egy tesztet akart az „éles” bevetés előtt, és erre természetesen meg is kapta a lehetőséget. Kraft nem rejtette véka alá nemtetszését, és követelte, hogy a tesztrepülés az MR‒BD (Mercury-Redstone Booster Developement) jelzés alatt fusson, nevében is jelezve, hogy egy egyszerű rakétatesztről van szó, mivel az űrkapszulával és az csimpánz asztronautával semmi probléma nem merült fel az előző út során.

 
Kraft semmiféle technológiai értelmét nem látta egy újabb próbaútnak, azt viszont világosan érzékelte, hogy az űrverseny pillanatnyi helyzetében minden nap számít. Egy végső próbát tett tehát, és egyenesen James Webbhez, a NASA igazgatójához fordult. Webb megfontolta Kraft kérését, és végül úgy döntött, hogy indokolt egy újabb rakétateszt az emberi repülés előtt. Ma és már akkor is sokan úgy vélték, hogy a döntés nem annyira technikai, mint inkább politikai volt: inkább legyenek további tesztek, „akár egy tucat is” ‒ mondta, minthogy egy értékes ember elvesszen.
 
Március 24-én Shepard végignézte, ahogy a rakéta, amelynek őt kellett volna az űrbe vinnie, tökéletesen teljesítette a tesztútját. A sikeres próba után a vezetőség úgy döntött, hogy május elején immár egy emberi űrhajóssal a fedélzeten folytatják a kilövések sorát.
 
Április 12-ének hajnalán Shepard telefonon kapta a hírt, hogy Jurij Gagarin szovjet kozmonauta űrhajóján megkerülte a Földet, majd sikeresen vissza is tért a felszínre. Amerika első számú űrhajósának haragja nem ismert határokat. Nem elég, hogy a szovjetek ismét megelőzték Amerikát az űrversenyben, de egy pár indokolatlanul ideges mérnök és orvos megfosztotta őt magát attól, hogy az első ember lehessen az űrben. Ha Webb vagy von Braun másképp dönt, Shepard három héttel megelőzte volna Gagarint.

Érdekes kérdés lehet ebben az esetben belemenni abba, hogy mi lett volna, ha Shepard március 24-én feljut az űrbe. Hogyan változtatta volna ez meg a hatvanas évek további történéseit? A NASA ugyanolyan intenzitással folytatta volna az űrprogramot, ha az első igazán jelentős fordulóponton győztesként kerül ki? Akkor is felmentek volna a Holdra, vagy netán a szovjetek legyőzésével lelassult volna az űrverseny üteme?
 
Ami a holdutazást illeti, a kérdésre valószínűleg igen a válasz. 1961-ben a NASA mindenképpen embert akart küldeni az űrbe, és ezzel párhuzamosan elkezdődött az Apollo-program tervezése is. A Hold pedig egyébként is olyan potenciális állomáshelye az űrhajózásnak, amely kihagyhatatlan bármely magára valamit is adó űrügynökség számára. Van abban valami varázslatos, hogy fajunk egy képviselője egy másik égitestre teszi a lábát, ráadásul egy olyanra, amely szabad szemmel is bárki által látható, és az ősidőktől kezdve jelentős szerepet játszik kultúránkban, hiedelemvilágunkban.
 
Az is biztos azonban, hogy a szovjetek korai sikerei miatt oly kiélezett űrverseny nélkül nagyon másképp nézett volna ki az Apollo-program. A nagy nyomás hiányában a jóval lassabb ütemben haladt volna előre, és végső kibontakozására talán 20‒30 évet is kellett volna várni, ahogy például az emberi résztvevőket is felvonultató Mars-misszió esetében várható.
 
Mindent egybevetve tehát a NASA-nak és az Egyesült Államoknak kifejezetten jót tett az a pofon, amelyet Gagarin repülése jelentett. Nehéz elképzelni, hogy egy hasonló kudarc nélkül ugyanazt a termelékenységet és kreativitást tudták volna produkálni, mint az adott körülmények között, nem is beszélve arról a rengeteg pénzről, amely a hatvanas évek közepén beáramlott az űrügynökséghez a szovjetek „legyőzése” érdekében. Egyetlen késleltetett kilövés és néhány hezitáló szakember tehát alapvetően befolyásolta azt a képet, amelyet manapság az űripar mutat.

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

5. VagasiFeri
2012.07.27. 16:18
Jó czikk!
A majmok egyébként tök viccesek.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. tk36
2012.07.28. 11:19
Jó és érdekes cikk. Gratulálok.
Csak így tovább; még több ilyen cikket.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. Avisto
2012.07.28. 20:06
Az is érdekes amúgy számomra hogy ezt a Shepard csávót zavarta hogy Gagarin megelőzte, de az hogy egy csimpánz is előbb járt az űrben az nem
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. nextman
2012.07.30. 16:48
Az is lehet, ha korábban kilövik, valami rosszul alakul, és meghalt volna.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. nextman
2012.07.30. 16:48
Az is lehet, ha korábban kilövik, valami rosszul alakul, és meghalt volna.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!