iPon Cikkek

Hogyan fogjunk űrszondát

Dátum | 2014. 05. 25.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

Az ISEE−3 (International Sun–Earth Explorer, Nemzetközi Nap−Föld Felfedező) űrszondát a hetvenes években a napszél tanulmányozására lőtték fel, majd küldetése folytatása során keresztülrepült két üstökös csóváján is, mielőtt másfél évtizede végleg elveszett volna vele a kapcsolat. Az űreszköz azonban jelenleg ismét bolygónk felé tart, és egy civil finanszírozású csapat rövidesen megpróbálkozik a felélesztésével. Keith Cowing, Dennis Wingo és társaik a sikeres közösségi finanszírozási kampányt követően a héten megállapodást kötöttek a NASA-val az ISEE−3 Reboot projekt beindításáról. Ez az első alkalom, hogy az amerikai űrügynökség egy teljesen külsős csapat számára biztosít lehetőséget egy korábban kiszuperált űreszköz újbóli beindítására. A csapat tagjainak június közepéig valahogy működésre kell bírniuk a szonda hajtóműveit, mivel csak így tudják a járművet korábbi, Földhöz közeli pályájára visszaállítani. Ha kifutnak az időből, a szonda tovább folytatja útját eddigi pályán, és évtizedig nem fog újra bolygónk közelébe kerülni. Az ISEE−3-at 1978 augusztusában indították útjára, majdnem pontosan egy évvel a Voyager−2 után. A 13 érzékelő műszerrel felszerelt szonda az L1 Langrange-pontot vette célba, vagyis azt a helyet foglalta el a Nap és a Föld között, ahol a két égitest gravitációja nagyjából 1,5 millió kilométerre a Föld felszínétől kiegyenlíti egymást. Két társával, az ISEE−1-gyel és ISEE−2-vel együtt a napszél és a Föld magnetoszférájának interakcióit tanulmányozták. Három év elteltével aztán a hármas számú szonda új feladatot és vele új nevet kapott: az ICE (International Cometary Explorer, Nemzetközi Üstökösfelfedező), ahogy neve is mutatja, az első olyan űreszköz lett, amely megközelített egy üstököst.
Ehhez először is egy sor bonyolult manőveren kellett átesnie, ahogy a fenti ábrán látható. Végül 1985. szeptember 11-én repült át a Giacobini−Zinner-üstökös csóváján, 7800 kilométerre közelítve meg annak magját. Bár kamerát nem vitt a fedélzetén, többi műszerével nagyon fontos méréseket végzett az égitest csóvájában található részecskékkel, a sugárzással, a plazmával és a mágneses mezőkkel kapcsolatban. 1986 márciusában aztán a Halley-üstökös csóváján is átrepült, 28 millió kilométerre közelítve meg a nukleuszt. Ezt követően a szonda feladata a nagyobb napkitörések és koronakidobódások vizsgálata lett, ahogy azonban az új Nap körüli pályára álló űreszköz egyre távolabb került a Földtől, egyre nehézkesebbé vált a küldetés folytatása. A NASA 1997-ben végül hivatalosan is beszűntette a projektet, és kezelői alvó állapotba állították a szonda műszereit. Utoljára 1999-ben sikerült felvenni a kapcsolatot az űreszközzel. Kilenc évvel később azonban az ISEE−3 újra felbukkant. Az óriási földi antennák hálózatából álló, kifelé hallgatózó Mélyűri Hálózat (Deep Space Network) 2008-ban ismét ráakad a szondára, az ugyanis továbbra is sugárzott valamiféle jelet. A NASA kutatóinak elmondása szerint ennek oka az volt, hogy az űreszköz olyannyira távol került a Földtől, hogy ezt a bizonyos jeladót már nem tudták lekapcsolni. A véletlenül bekapcsolva felejtett adó azonban, mint utólag kiderült, jó szolgálatot tett mindenkinek, hiszen egyértelművé vált, hogy a szonda 2014-ben ismét megközelíti a Földet. Robert Farquhar, az ICE-projekt vezetője és kollégái kezdetben meglehetősen biztosak voltak abban, hogy újra aktiválni tudják az űrszondát. Ahogy azonban az ISEE−3 közeledett a bolygóhoz, világossá vált, hogy a Goddard Űrrepülő Központból kommunikálni sem képesek vele. Kiderült ugyanis, hogy az ehhez szükséges transzmittereket 1999-ben leselejtezték, mondván, hogy már úgysem lesz szükség rájuk. Pótlásukra persze lenne lehetőség, ugyanakkor az ehhez szükséges költségeket az űrügynökség nem képes fedezni. Ezen a ponton léptek be a történetbe a „civilek”. Cowing és Wingo olvasta a Farquharral készült interjút, amelyben a szakértő a küldetés nehézségeit ecseteli, és elkezdtek gondolkodni, hogy mit lehetne tenni a probléma megoldása érdekében. „Egyik dolog követte a másikat, mindketten nekiálltunk telefonálgatni, számolgattunk egy kicsit, és rájöttünk, hogy elviekben nincs akadálya a kapcsolatfelvételnek” – mondja Cowing. Ha sikerül újraalkotni azt a nyelvet, amelyen a szonda kommunikál, és hozzáférést szerezni egy kellően erős rádiótávcsőhöz, újra irányítás alá lehet vonni az űreszközt.
Cowing és Wingo persze nem teljesen kívülállók, ami az űrkutatás világát illeti. Egyrészt korábban mindketten dolgoztak a NASA-nak, Cowing asztrobiológusként állt az űrügynökség alkalmazásában, Wingo pedig szoftvermérnökként részt vett az űrsiklók irányítórendszerének kidolgozásában, napjainkban pedig Skycorp nevű űreszközöket fejlesztő cég igazgatójaként dolgozik. Ezen felül ők ketten állnak a LOIRP (Lunar Orbiter Image Recovery Project) nevű kezdeményezés mögött is, amelynek célja a hatvanas években felküldött Lunar Orbiter-szondák Holdról készült felvételeinek digitalizálása és feljavítása. NASA-kapcsolatokban tehát nem szenvedtek hiányt, így számos régi anyagot sikerült beszerezniük az eredeti ISEE/ICE-csapat tagjaitól. „Harminc-negyven év elteltével a legtöbb feleségnek elege lesz, és megkérdezi, hogy miért nem hajítjuk már ki ezt a sok felesleges iratot. Mi pedig rendületlenül ismételgetjük, hogy egy napon jól jöhetnek majd. Most nagyon jó, hogy megvannak” – mondja Cowing. Számos megsemmisítettnek hitt dokumentum fennmaradt tehát az űreszköz üzemeltetésével kapcsolatban, szoftveres megoldásokkal pedig viszonylag egyszerűen helyettesíthetővé váltak a hiányzó kommunikációs berendezések is.
Mivel a NASA-nál nem volt keret a küldetés finanszírozására Wingo és Cowing a nagyközönség segítségét kérte, és végül közel 160 ezer dollárt kampányoltak össze. Mivel néhány berendezést ajándékba megkaptak, a pénz elegendőnek bizonyult a sikerhez szükséges adóberendezések összerakásához, illetve nélkülözhetetlen segítséget jelentett, hogy hozzáférést nyertek a legnagyobb rádiótávcsövéhez, az Arecibo Obszervatórium teleszkópjához is. Az eddigiek során egyelőre csak az ISEE−3 adásának vételére voltak képesek, de Cowing szerint napok kérdése, és sikerül felvenni a kapcsolatot a szondával. Ha a parancsok célba jutnak, először is egy általános állapotjelentést kérnek majd az űreszköztől, majd ha mindent rendben találnak, megkezdik az új pálya eléréséhez szükséges manővereket. „Minél hamarabb sikerül beindítani a hajtóműveket, annál kevesebb üzemanyagra lesz szükség az akcióhoz” – mondja Cowing. „Ezek a rendszerek évtizedek óta nem lettek beindítva, így nem szeretnénk hirtelen nagy terhelésnek kitenni őket.” Ha sikerül átvenni az irányítást, újabb küldetés veheti kezdetét. 1999-ben a szonda 13 műszeréből 12 működőképes volt, és az eredeti üzemanyag-mennyiségnek mindössze egynegyede került felhasználásra. Bár az akkumulátor nem működik, a jelek szerint a napelemek még üzemelnek, hiszen másként nem lenne energia a jel sugárzásához. Az esetleges új küldetés finanszírozásához persze új források kellenek majd, de már az is óriási siker lenne, ha sikerülne eredeti pályájára visszaállítani a szondát. Egy ilyen eredmény után ugyanis a NASA minden bizonnyal könnyebben adná beleegyezését a hasonló, nem hivatalos kezdeményezésekhez. Gazdátlan vagy rövidesen gazdátlanná váló űreszközökben pedig nincs hiány. Pénzhiány miatt rövidesen leállítják például a Spitzer űrtávcső működését, amely az infravörös tartományban vizsgálja az égboltot. Mivel az űreszköz sajátos pályája miatt eleve egyre távolabb kerül a bolygótól, lassan lemaradva mögötte, ha ellenőrzés nélkül marad, hamar nyoma veszhet. Cowing elmondása szerint egy-egy ilyen, eleve fent levő űreszköz működtetése nem kerül sokba, így csak néhány tehetősebb adományozóra (vagy sok kevésbé tehetős támogatóra) lenne szükség, hogy fennmaradhassanak, vagy újra beindulhassanak a fenyegetett projektek. „Mi nagyon rövid idő alatt összeszedtünk negyedmillió dollárt. Tízszer ennyi pénzből már egy sokkal bonyolultabb űreszköz működtetése is megoldható. Ha nekünk sikerült, másoknak is összejöhet.” Cowing szerint egyébként nincs messze az idő, amikor bárki részese lehet egy-egy új űreszköz megépítésének. Nagy jövőt lát például az aprócska Cubesatok fejlesztésében (ilyen a magyar Masat is), amelyek kicsik ugyan, de többen együtt képesek lehetnek mindazon dolgokra, amelyekre a méregdrága, gigantikus műszerek. Ami pedig az ISEE−3-at illeti, a szonda magas kora ellenére sokat hozzátehet az űr megismeréséhez. Hogy pontosan mit, azt még nem lehet tudni, de nagyon könnyen lehet, hogy műszereivel olyan dolgokat is lehetséges mérni, amelyek vizsgálatára a hatvanas-hetvenes években még senki sem gondolt.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

1. aRm1n
2014.05.27. 10:03
Érdekes lehetőség lenne közösségi üzemeltetésben (esetleg valami open-source módszerekre hajazó módon) használni ezeket a kiszuperált eszközöket, amikhez így sokan hozzáférhetnének akár otthonról is.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!