iPon Cikkek

I am Bread – Leibniz vagy Schopenhauer?

Dátum | 2015. 04. 17.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Korunknak kevés aktuálisabb kérdése van annál, mint hogy az 1788-ban született idealista Schopenhauer, vagy éppen a napvilágot 1646-ban meglátó Leibniz elképzelései-e a helyesek. Hiszen az előbbi hittel vallotta, hogy „az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük”, míg másikuk úgy vélekedett, hogy „a lehetséges világok végtelen sokaságában létezik egy legjobb, különben Isten nem teremt világot”. Az I am Breadnél a megjelenése első pillanatától kezdve éreztem, hogy segíthet végre lezárni ezt a mind a hazai, mind pedig a nemzetközi filozófiai életet megosztó vitát, így önként jelentkeztem a tesztelésére. A játék fő játékmódjában, a kampányban egy mindenre elszánt, bátor vekni önmegvalósításának keserves buktatókkal teli történetét ismerhetjük meg. Hősünk afféle sztoikus bölcsként elfogadta, hogy sorsa kiőrlése pillanatától kezdve determinált, és nem hogy nem tiltakozik az ellen, hogy valaki gyomrában fogja végezni, de egyenesen örül neki.
A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.
Vagyis elsőre könnyedén azt hihetnénk, hogy egy Leibniz által megálmodott ideális világban él. Alighanem maga a kenyér is úgy gondolja, hogy „a Mindenható végtelen bölcsessége mérhetetlen jóságával párosulva azt eredményezte, hogy mindent összevetve nem lehetséges jobb annál, mint amit Isten létrehozott. Olyannyira, hogy minden tökéletes harmóniában, s a legszebb összhangban áll egymással... Ebből kifolyólag valahányszor valami kifogásolhatónak tűnik Isten műveiben, úgy kell ítélnünk, hogy nincs bennünk elég ismeret a dologgal kapcsolatban, egy bölcs azonban, aki megértené, úgy ítélne, hogy kívánni sem lehet jobbat.” Igen ám, de a hősünket megvevő Mr. Murton egyre csak halogatja az elfogyasztását. A derék kenyér egy ideig tűri a megalázó bánásmódot, miközben csakis az eljövendő szebb, gyomorsavban és emésztőenzimekben gazdagabb napok képe tartja benne a lelket. Idővel azonban kénytelen rádöbbenni a szörnyű igazságra. Az ezernyi gondtól szenvedő férfi soha nem fogja őt méltó módon bekebelezni. Bár nem látjuk a kemencében született szendvics-alapanyag gondolatait, nem nehéz kitalálni, hogy ez súlyos teherként nehezedik rá. Számára „az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között”.
Ám a vekni nem adja fel. Arra jut, hogy inkább kisüti magát, hátha így elkészítve jobban felkelti Murton figyelmét. Feladatunk tehát az, hogy az altruista hajlamú kenyér egy-egy szeletét irányítva a lehető legtökéletesebbre pirítsuk magunkat, és ha módunk van rá, némi vajjal, és lekvárral javítsunk az ízhatáson. Mindeközben el kell kerülnünk, hogy a földre essünk, vagy egyéb módon szennyeződjünk be. Ez a veszély Damoklész kardjaként lebeg majd a fejünk felett, és nem tudunk majd másra gondolni, mint hogy „az egészség nem minden, de az egészség nélkül minden semmi”. Hiszen ki fogyasztana el szívesen egy hangyákkal, vagy penésszel borított toastot? Küldetésünkben két fő tényező fog hátráltatni minket. Az egyik, hogy a hálátlan Murton ármánykodása miatt, napról napra egyre csüggesztőbb helyzetben találjuk a veknit. A konyhában még nem nehéz fellelni azokat az eszközöket, amiknek segítségével megpiríthatjuk az adott szeletet, de a garázsban, vagy a kertben már komoly logikai feladvány kitalálni, hogy melyik tárgy lehet hasznunkra missziónk során. Idővel persze "az általános alapelvek behatolnak gondolkozásunkba, s annak lelkét és kapcsolatát alkotják", tehát rájövünk, hogy mi mire való, de addig számtalan alkalommal leszünk kénytelenek megsiratni a földi pályafutásukat mocsokkal borított undormányként befejező szeleteket.
Az összes szellemek, az összes lelkek, az összes teremtett egyszerű szubsztanciák mindig testtel vannak összekapcsolva.
Ennél is súlyosabb gond, hogy bár a kenyérszeletek lelkiekben méltó utódjai az emberiség legszebb eszméiért síkra szálló Grál-lovagoknak, fizikai kvalitásaik terén nem érnek fel Arthurhoz, Lancelothoz, Kayhez és a többi nemes vitézhez. Satnya kis teremtmények, amiknek a mászás is gondot okoz, az összetettebb cselekedetekről nem is beszélve. Ezért, számukra egy szűkös helység is ezernyi buktatóval telezsúfolt halálcsapda. Valódi kínszenvedés akár csak egy polcra is felmászni velük, mert bár mindenhez oda tudnak tapadni, amihez akarnak, hamar kifáradnak. Ráadásul lábak híján csak a csücskeik ide-oda mozgatásával, bukfencekkel és szaltókkal tudnak közlekedni, ami azzal jár, hogy elég egy nem tökéletesen kiszámított lépés, és már össze is törtünk egy használati tárgyat. Ennek ugyan gyakorlati következménye igen ritkán van, de nehéz nem szánakozva röhögnünk magunkon, amikor egy asztalon nem tudunk úgy áthaladni, hogy ne hasadjon ketté a tányér, robbanjon szilánkokra a pohár, vagy boruljon fel a sótartó. Azonban erőt ad majd nekünk a tudat, hogy „testünk örökös áramlásban van, mint egy folyam, s folytonosan részek kerülnek be és lépnek ki belőle”.
A pusztítás nagy előnye, hogy segít levezetni a feszültséget, mert a valósággal köszönőviszonyban sem álló fizikai modell, és a lehetetlenül nehéz irányítás miatt átlagosan hárompercenként fordul majd meg a fejünkben a kilépés, illetve a készítők fejének közelsége híján a merevlemez szétverésének gondolata. Hamar arra juthatunk, hogy "olyanok vagyunk, mint a bárányok, amelyek a mezőn játszanak, miközben a mészáros már kiszemelte egyiket-másikat: hisz nem tudjuk jó napjainkban, mily csapást határozott el számunkra bármely pillanatban a végzet - betegséget, üldözést, elszegényedést, elnyomorodást, vakságot, megőrülést, halált". Ebben pedig egy szemernyi túlzás sincs. A játék elképesztően frusztráló, szűken méri a sikerélményt, és bár ezt nyilvánosan soha sem fogjuk bevallani, de nem egyszer elő fog fordulni, hogy zokogva gyalázunk minden égi és földi hatalmasságot, mert a tizennegyedik próbálkozásnál sem sikerült egy ugrás. Erre pedig meg is van minden esély, főleg, ha nem kontrollerrel, hanem egérrel és billentyűzettel játszunk. Elvileg ugyan pár elhalálozás után felszedhetjük a fényesen világító „mágikus lekvárt”, ami sebezhetetlenné teszi a kenyérszeletet, de mivel a lelkünk mélyén érezni fogjuk, hogy ez csalás, nem fogunk élni vele.
Aki rajta akarja magát kapni, hogy milyen érzülettel viseltetik igazán valaki iránt, arra figyeljen, hogy milyen benyomást tesz rá egy tőle postán érkezett váratlan levél, mikor először megpillantja.
Marad a szenvedés, és az elemi, szívünk legmélyéről jövő öröm, amikor végre sikerül végigvinnünk egy szakaszt. Egyszerre fogjuk utálni és imádni a programmal töltött perceket, és bár végig az jár majd az agyunkban, hogy tulajdonképpen ezernyi jobb dolgunk lenne, mint hogy hülyét csináljunk magunkból, huszonharmadszorra is neki fogunk futni egy megcsinálhatatlannak tűnő pályának, bár mindvégig ott motoszkál majd a fejünkben, hogy "ahányszor egy órányi idő elveszik, az életből pusztul el egy darab". Az pedig csak a hab a tortán, hogy ahogy egyre előrébb haladunk a sztorimódban, úgy nyílnak meg az újabb lehetőségek, és irányítható tésztafélék. A már említett, terápiára szoruló francia fehér kenyéren kívül egy életét elrejtett sajtok megtalálására feltevő kétszersült, és egy sebességmániás fánk felett is átvehetjük az irányítást, illetve megtanulhatunk manőverezni gravitáció nélküli környezetben is. Ezek az alapjátéktól eltérő taktikát igénylő, annak játékidejét jelentősen megnyújtó módok, bár semmivel sem könnyebbek a kampánynál, lényegesen szórakoztatóbbak nála. Az I am Bread jórészt ezeknek a bónuszoknak köszönheti, hogy egy az átlagosnál valamivel jobb címként tekinthetünk rá, bár élek a gyanúval, hogy a vásárlók egész százalékban mérhető része csakis azért fogja majd megvenni, hogy Let's Play videókban ossza meg a világgal szenvedését, és további hatvan százalékuk az első, de legkésőbb a második pályánál fogja feladni a küzdelmet. Összességében tehát, ha valami habkönnyű, az agyat egy fáradt nap végén kikapcsoló hülyeségre vágyunk, keresgéljünk tovább. De ha nem félünk a kihívásoktól, bátran ruházzunk be az alkotásba. És hogy Leibniznek vagy Schopenhauernek volt-e igaza? Tudja a franc. Ez csak egy játék. Nem kell mindent olyan komolyan venni. Értékelés: 6/10 Platform: PC Tesztplatform: PC
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

6. Gyurkov
2015.04.17. 10:30
Kreatív teszt, jobban tetszett a cikk mint maga a játék!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. Morte
2015.04.17. 15:09
Hát ez zseniális volt, köszi Freelancer. Meg is éheztem, megyek bedobok egy filozófiakönyvet a kenyérpirítóba.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. orwell1984
2015.04.18. 16:52
NA ennyit a filozófusokról. Össze vissza ollóznak 2 oldalnyi sületlenség idézetet, néhány sültbolondtól, viszont egy kenyeret nem tudnak megpirítani
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2015.04.18. 21:35
3 oldalnyit.
(mondta a matematikus -- és elfutott)
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. FaL
2015.04.20. 13:53


Ha rajtam múlna, a filozófusoknak kötelezően a napi rutin részeként követ kéne törniük 10 órában és ha azzal végeztek, mehetnének filozofálgatni... haszontalan banda. Ami a területen érdemleges, azt az ókorban kb. már megszülték, azóta érdemlegeset (főleg értelmeset) nem nagyon tettek hozzá...

Ez a játék viszont zseniálisnak tűnik, olyan OctoDad feelingje van, az meg nagyon beteg játék
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. blaximus ny
2015.04.23. 08:36
Van több oldal is? (kérdezte a juzer és lapozott)
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!