iPon Cikkek

Inversion - Feje tetejére állt világ

Dátum | 2012. 07. 09.
Szerző | Lawrence_Benson
Csoport | JÁTÉK

Kevés igazán eredeti, és jó játék jelenik meg. Általános kritika, hogy a szakma ötlettelenségbe fulladt, a világ legnagyobb játékkiadói közül alig akad olyan, aki ne a már jól bejáratott sorozataiban gondolkozna, a padlás tele van folytatásokkal. Ha lezárul egy trilógia, akkor kezdődnek az előzmények, vagy indul egy mellékszál: már nem gazdasági, hanem alkotói válság, ami itt folyik, az újra és az ismeretlenre mindennél jobban ki vagyunk éhezve. Segélykiáltásaink viszont nem maradnak mindig megválaszolatlanok, a Namco felelt rájuk legutóbb, az Inversion pedig első ránézésre ütős anyagnak is tűnik. Poszt-apokaliptikus hangulat, utcai harcok, hatalom a gravitáció felett, és véget nem érő fegyverpornó természetesen, mértéktelenül nyers tálalásban. Kár, hogy mindebből semmi jó nem sült ki, a játék tananyag lehetne a sikertelenség iskolájában: így dobj ki dollármilliókat az ablakon.


Egy békebeli, fejlett metropoliszban járunk, valamikor a közeli jövőben. Középkategóriás szedán fordul be a város egyik felhőkarcolókkal szegélyezett utcáján, a Vanguard PD két tisztje ül benne, hivatásuk a rend és a biztonság fenntartása, az ártatlanok védelme, a bűnösök kézre kerítése. Átlagos napnak ígérkezik a mai is, egy-két rosszfiú biztosan horogra akad majd, amúgy lélekben már mindketten a családi vacsorát tervezgetik. Az idill azonban hamar szertefoszlik. A városban háború tör ki, nehézgéppuskák zaja csendül fel a távolból, az utcákat nagydarab katonák lepik el, ártatlanok százait lemészárolva le, szemrebbenés nélkül. Hogy kik ők, és mit akarnak, azt nem tudjuk, nem is számít, csak az, hogy megállítsuk őket. Hőseink előkapják hát fegyvereiket, s nekiindulnak az ismeretlennek, nem sokkal később viszont olyan dolgot látnak, mint soha előtte.


Egy tejes doboz lebeg az utcán. A kis fehér tetrapakra nem hat a gravitáció, mintha kötélen lengetnék, úgy viselkedik. Viszont ez nem bűvész trükk, az teljesen biztos, kinek jutna eszébe pont egy terrortámadás közepén viccelődni. A két nyomozó csodálkozva figyeli a jelenséget, pár másodperc múlva viszont kénytelenek felocsúdni a kábulatból, futniuk kell. A föld megremeg a talpuk alatt, az asztalt szétreped, vízcsövek törnek el, riasztók szólalnak meg, a semmiből hatalmas kráterforma képződik egyszer csak, majd a törmelék a levegőbe emelkedik, baljósan kitakarva a napot hőseink szeme elől. Az ismeretlen energia pusztítása halálos, ami pedig a legrosszabb, hogy az idegen katonák irányítják mindezt, tetovált arcú nehézfiúk, és torztestű szörnyszülöttek veszik át világunkban a hatalmat, órák alatt lerombolva mindazt, amit annyi évig építettünk.

Remek alapötletre épül az Inversion. Szerezzük meg a gravitáció felett uralkodó szupertalálmányt, és állítsuk az ellenség fegyverét a mi oldalunkra. A Half-Life óta imádunk tárgyakat lebegtetni, a súlytalanság, és a vertikális harc pedig mindennél nagyobb lehetőségeket tartogat. Barikádot emelhetünk magunk elé, kiránthatjuk ellenségeinket a fedezék mögül, vagy robbanóhordókkal szórhatjuk meg a táborukat. Papíron mindez nagyon szép, csak a játékmenet az, ami mindent megöl. Lineáris pályákon kell százával irtanunk az ellenfeleket az Inversionben, bebújunk a fedezék mögé, kiloccsantunk néhány agyat, majd rohanunk a következőhöz, minek ide kreativitás, ha a nyers erő is elég. Nem függ attól a továbbjutásunk, és a sorsunk, hogy mennyire tudjuk uralni az energiát, sőt, értelme sincs annak, hogy nálunk van a fegyver, az előbb felsorolt néhány dolognál többet ugyanis nem csinálhatunk vele. Egy Portal nehézségű Gears of Wart szerettünk volna kapni, ám e helyett csak egy olcsó tucatárut kaptunk.


A Gears of War nem véletlenül ugrott be, az Inversion ugyanis amellett, hogy a fedezékes akcióra épít, nagy hangsúlyt fektet a co-op élményekre. Hősünk mellett folyamatosan ott van a társa is, egyjátékos módban a számítógép irányítja őt, de egy barátunk is a bőrébe bújhat, így legalább élvezni fogjuk a játékot, párosan minden jobb, ugyebár. A közös zúzás amúgy nem meglepő módon nincsen túlbonyolítva, a kapuknál be kell várnunk egymást, ha pedig fel kell mászni valahová, akkor tarthatunk bakot a havernak, ő pedig felhúz minket, talán csak a főellenségeknél jó igazán, hogy ketten vagyunk. Amíg az egyik eltereli az óriásrobot figyelmét, addig a másik sorozhatja hátulról a gyenge pontját, ennyi és nem több, amit ki tudtak hozni ebből a készítők.


A játékmenet nem nagy szám tehát, ami viszont a legnagyobb fájó pontja a játéknak, az a történet. Az ellenség támadására semmi olyan magyarázatot nem kapunk, amitől legalább egy kicsit is kikerekedne a szemünk, a város elpusztítását pedig úgy, ahogy van, teljesen átugorja a játék. Hősünket az első napon börtönbe vetik, a gyönyörű metropolisz helyén pedig szabadulásunk után már csak egy halom törmeléket találunk, semmi mást. Eljött az ítélet napja, mint a Terminátor 3-ban. A dramaturgia pocsék, a játék a legizgalmasabb jeleneteket előre megrendezi, és csak akkor adja vissza az irányítást, amikor a ravaszt kell húzni, a karakterek meg a legunalmasabb hősök, akik valaha megmentették a világot. Davis Russel, a főszereplő, nem is akar komolyan harcolni, csak a túlélésre megy, és arra, hogy megtalálja elveszettnek hitt kislányát. Milliókat mészároltak le, az ellenség a hadsereget is nevetve tizedeli, a gyerek mégis túlél mindent. Leo Delgado, a társ pedig egy szellemfigura. Nem tudunk róla semmit, nem is érdekli őt az egész, beszólogat néha, és követ minket, erre jó csak.

A törmelék magasba emelkedése legalább elképesztően jól néz ki, és izgalmas az is, ahogyan egy új gravitációs mezőbe lépve kilencven fokot fordul velünk a világ, de ezt leszámítva a játék kivitelezése egyáltalán nem nagy szám. Technikailag a grafika középszerűnek mondható, a város kidolgozatlan, a képernyőt rozsdás színek uralják folyamatosan, a textúrák homályosak, a játék nem dobogtatja meg az ember szívét egy kicsit se. Speciális effektekből is csak a kötelező minimumot hozták a készítők, nincsenek komoly fények, füstök, vagy robbanások a játékban, a házromboló gépágyús jelenetnél előre megrendezett módon omlanak le a falak, amikor pedig a kalandok elején összedőlnek a felhőkarcolók, olyan érzésünk van, mintha három dominó borulna csak el. Pedig milyen eposzi volt ugyanez a Call of Duty-ban, vagy a Battlefield 3-ban.


A karakterek nem komoly alkotómunka szülöttei, és a két főhősnél csak az ellenségeink szürkébbek, unalmasabbak. Félmeztelenül harcoló, vastag páncélt viselő, mogorva pofájú vademberek állják az utunkat minden sarkon, külsejük ötlettelen, harcmodoruk szervezetlenségre épül, elbújnak a fedezékek mögött, és visszalőnek, ennyi az egész, semmi komolyabb mutatványra nem képesek. De a gép által irányított társ se töri össze magát, ha csapatmunkáról van szó, nem fedez minket, nem segít semmiben, folyton meghal, és állandóan fecseg, a szinkronja még hősünkénél is gyengébb, na nem, mintha zenében, vagy hangokban olyan erős lenne a játék.


Meglepő, de a rengeteg negatívum ellenére a játékélmény nem borzasztó. Az Inversion egy laza akciójáték, és mint olyan, képes kikapcsolni az embert, nincs szükség komoly történetre, vagy korszakalkotó játékmenetre ahhoz, hogy egy kicsit szórakozzunk. Ha egy nehéz nap után hazamegyünk, akkor jó érzés olyan dolgokat is csinálni, amihez az eszünk helyett a kezünkre van szükség, szétzúzzuk az ellenséget, lőszerből nem lesz hiány, ez egészen biztos, ennyi és nem több, amit ettől a játéktól várhatunk. Ha ezt elfogadjuk, akkor talán szeretni is tudjuk majd, használtan megér egy keveset, csak a multiplayert ne indítsd el soha, mert az mindennél rosszabb. Idióta pályák, kiegyensúlyozatlan feltételek, és idegesítő meccsek várnak rád, ha ide merészkedsz, a szerverek pedig folyton üresek, nagy mázli kell ahhoz, hogy összefuss még egy mazochistával.

Az Inversion összességében egy gyenge, ötlettelen, kihagyott lehetőségekkel teli, középszerű akciójáték, ami nem jó másra, csak az agyatlan gyilkolásra. A Namco nem fog vele bankot robbantani, az egészen biztos, aztán csodálkoznak, ha ilyen mezőny mellett mindenki a folytatásokat vásárolja csak. Eredeti, igényes, szeretnivaló játékokat akarunk végre, néhány olyat, mint a Dead Space, az Assassin’s Creed, vagy a Mass Effect volt régen, korszakot nyitottak ezek, mi pedig pénztárcát, és micsoda örömmel.


Platformok: PC, PlayStation 3, Xbox 360
Tesztelt platform: Xbox 360

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. Crytek01
2012.07.09. 18:59
Én vagyok vak vagy tényleg nincs leírva milyen hosszú a game?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. LechooEdy
2012.07.09. 23:51
Annyira kár érte, mert az ötlet remek!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. agyturbini...
2012.07.13. 08:40
Crytek01
A Leirtak alapjan szerinted a Tulelte volna a Vegigjatszast ?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!