iPon Cikkek

Kalliopé vértanúi: feltalálók, akikkel a találmányuk végzett

Dátum | 2015. 07. 23.
Szerző | Freelancer
Csoport | EGYÉB

„A tudás hatalom” – vallotta Francis Bacon. A gyakorlatot és a kísérleti igazolást mindenek elé helyező jeles államférfi, tudós és filozófus, bár nevetségesnek tartotta Kopernikusz és Galilei megállapításait és a vérkeringést is abszurd ötletnek tartotta, korának egyik legragyogóbb és legeredetibb elméje volt. A kalandos életúttal büszkélkedő, vesztegetési ügyei miatt a börtönt is megjárt Bacon olyan inspirációt jelentett a későbbi korok kutatói számára, hogy a felvilágosodás egyik legfontosabb művének, a Nagy Francia Enciklopédiának atyja, Diderot is hálás szavakkal emlékezett meg a „tudományok és mesterségek általános lexikonjának eszméjét” felvető férfiúról és az 1662-ben alapított Royal Society alapítói az ő módszereit tekintették mintának. Bár egyes források ezt vitatják, de az általánosan elfogadott, John Aubrey „Rövid életrajzok” c. munkájára támaszkodó álláspont szerint a kiváló tudós nem csak sikereit köszönhette logikus és elemző elméjének, hanem a halálát is a tudomány iránti elkötelezettsége okozta. Heves vitába keveredett ugyanis egyik barátjával, Dr. Winterbourne-nel, mivel a doktor nem osztotta Bacon azon nézetét, miszerint a frissen lefagyasztott hús tovább eláll, mint a le nem hűtött.
A természettudóst annyira bosszantotta cimborája ellenkezése, hogy elhatározta, hogy egy egyszerű, de kétségbevonhatatlan eredményű kísérlettel igazolja az állítását. Vett egy csirkét, kibeleztette, majd alaposan megtömte hóval. Ezt követően pedig egy zsákba helyezte a húst és beásta azt a hóba. Az ekkor hatvanötödik életévében járó Bacont balszerencséjére annyira magával ragadta a bizonyítás heve, hogy nem járt el kellő óvatossággal és a hidegben végzett munka közben összeszedett egy végül halálosnak bizonyuló tüdőgyulladást. Hogy ez az eset valóban így történt-e, vagy csak a dévaj és bohém stílusáról ismert, a pletykákat sem megvető Aubrey fantáziájának terméke az egész, azt soha nem fogjuk megtudni. Az azonban tény, hogy az évszázadok során számos kutató és feltaláló halálát okozták a felfedezéseik. A nyomdaipart forradalmasító William Bullock testét rotoros nyomtatógépe zúzta össze, Aurel Vlaicu, az első fémből készült repülőgép feltalálója egy légikatasztrófában vesztette el az életét, Marie Curie hosszú éveken keresztül mérgezte magát sugárzó anyagokkal, a rakétakutatás egyik úttörője, Max Valier pedig méltatlan módon egy alkoholhajtású szerkezet felrobbanásakor távozott erről a világról. Cikkünkben pár olyan, kevésbé ismert feltalálót gyűjtöttünk össze, akikkel a saját találmányuk végzett.
A repülő szabó A harmincas évei elején járó Franz Reicheltnek minden oka megvolt arra, hogy elégedett legyen az életével. A Bécsben született, de tanoncévei végeztével a divat fővárosába, Párizsba költöző szabó 1898 és 1909 között tisztes karriert futott be és önerőből megteremtette polgári jóléte alapjait. Nem csak hogy rendkívül sikeres és jól kereső női szabó lett belőle, de választott hazája állampolgárságát is elnyerte. Reichelt élete alighanem különösebb események nélkül zajlott volna, csakhogy az 1910-es év mindent megváltoztatott a számára. Ebben az esztendőben hirdette meg ugyanis a francia hadsereg a Lalance-díjat. Az ötezer kemény, békebeli frankot érő jutalom a kiírás értelmében annak ütötte volna a markát, aki egy huszonöt kilogrammnál könnyebb, hatékony ejtőernyőt készít el. A csinos kis összeget a feltalálók lelkesítésének érdekében egy évvel később megduplázták, így már tízezer frankért zajlott a nemes vetélkedés. A hírnévre vágyó Reichelt szentül hitte, hogy saját fejlesztésű, buggyos ruhája megmentheti a pilóták életét, holott a kísérletképpen a különleges öltözékbe csomagolt és úgy ledobott próbababák mindegyike ripityára tört. A szabómester azonban meg volt róla győződve, hogy a bukás egyedüli oka az, hogy az ernyő a túl alacsony magasság miatt nem tudta eléggé tompítani az esést. Ezért 1912-ben döntő lépésre szánta el magát, és elérte, hogy az Eiffel-torony tetején mutathassa be, mire is képes az általa féltő gonddal és különös odafigyeléssel kidolgozott ruha.
Reichelt nem sokkal a halála előtt.
A főpróbára 1912. február 4-én került sor, a sajtó és a hadsereg tagjainak általános érdeklődése mellett. A hatalmas csődületet látva Reichelt arra jutott, hogy egy bábú helyett saját magán teszteli le az ejtőernyőjét. Bár a barátai mindent megtettek, hogy lebeszéljék erről a meggondolatlan lépésről, az önjelölt feltaláló hajthatatlan maradt, hiszen tudta, hogy ha sikerrel jár, ő lesz Párizs, sőt, egész Franciaország legünnepeltebb férfija és élete hátralévő részében hősnek kijáró tiszteletadás illeti majd meg, ezért sietve beöltözött, majd levetette magát az Eiffel-toronyból.
A történet szomorú befejezésének kitalálásához nem kell különösebb képzelőerő. Reichelt, akinek utolsó másodperceit megörökítették, közel hatvan méteres magasságból zuhant a halálba. Bár a teste borzalmasan összeroncsolódott, többen is megesküdtek rá, hogy a szilánkosra tört arcán egyértelműen felismerhető volt a legtisztább, páni félelem, így szinte biztosra vehető, hogy szabómester a zuhanás alatt tiszta szívéből megbánta, hogy a hírnév és a népszerűség hajhászása miatt nem tartott ki eredeti terve mellett.
A marslakó és Lenin feltámasztása Alexander Bogdanov neve aligha mond a történészeken kívül bárkinek is valamit. Holott, a belorusz származású polihisztor korának egyik híressége volt. A száműzetésben élő bolsevikok Lenin után a legbefolyásosabbnak tartott, orvos végzettségű vezetője egyike volt a század utolsó reneszánsz embereinek, és festőként, tudósként, marxista gondolkodóként, valamint az első, szocialista sci-fi, az 1908-ban megjelent Vörös csillag szerzőjeként is ismert volt Oroszországban. Az önfejű és öntörvényű Bogdanov soha nem tett lakatot a szájára és csakis hallatlan tekintélyének, valamint pár befolyásos barátjának köszönhette, hogy bár egyre jobban elmérgesedett közte és a párt vezetői között a viszony, a helyzethez képest békében és jólétben élhetett. Míg másokat fele olyan merész kijelentésekért is agyonlőttek, addig neki a legtöbb amit el kellett viselnie, egy öt hétig tartó előzetes letartóztatás volt, amiből a karhatalom rettegett vezérének, Felix Dzserzsinszkijnek a személyes utasítására engedték ki. A tudós az incidenst követően is élte a maga megszokott életét. A lehető legkevésbé sem zavartatta magát és minden erejével azon volt, hogy bebizonyítsa egy régi, már a Vörös csillagban is megírt elképzelése igazát. A regényben ugyanis a Mars bolygó lakói lényegét tekintve halhatatlanok, mert rendszeres vérátömlesztésben részesülnek. Bogdanov meg volt róla győződve, hogy ha test alkalmanként új, friss vérhez jut, akkor megvalósulhat az emberiség legnagyobb álma és soha többet nem kell szembenézni az elmúlás fenyegető rémképével. A kutató, hogy bebiztosítsa magát, egyéb protektorok mellett elnyerte Lenin húgának, Marianak a bizalmát is és a fellelkesített baráti kör támogatását élvezve meghatározott időközönként idegenektől levett vért adott be magának. 1923-tól, a kísérlet kezdetétől fokozódott rajta a nyomás. Bármennyire is igyekezett titokban tartani a kétes kimenetelű kutatást, az abban részt vevő ismerősei nem bírták tartani a szájukat és hamarosan egész Moszkva tudta, hogy mi is a célja.
Lenin és Bogdanov sakkozás közben. A háttérben Gorkij kibicel. Fotó: Youry Zhelyabuzhsky, forrás: Wikipedia
Pártbeli ellenfeleinek több sem kellett. Mivel korábbi érdemei miatt még mindig nem tudtak neki komolyan ártani, a sajtót fordították ellene. A megrendelésre készült, hatásvadász cikkek szerzői habókos, földre pottyant marslakónak” nevezték a tudóst és írásaikban gondosan kihangsúlyozták, hogy Bogdanov egy szórakoztató és minden valóságalapot nélkülöző regény hagymázas ötletét próbálja átültetni a hétköznapok gyakorlatába. A kutató valósággal rettegett attól, hogy riválisainak igaza lesz, mert egy ilyen fiaskót nem viselt volna el az önbecsülése, ezért semmi szín alatt sem volt hajlandó leállni a transzfúziókkal és a kezelésekkel, amiktől állítása szerint kiélesedett a látása, abbamaradt a kopaszodása és javult a közérzete. Balszerencséjére azonban 1926-ban súlyos csapás érte: nem tudta megmenteni öreg harcostársa, a legyengült Leonyid Kraszin életét. Mindez a személyes veszteségen túl azért is gondot jelentett, mert ő volt az egyik legerősebb támasza. A külkereskedelmi népbiztosként is dolgozó diplomata ugyanis még Bogdanovnál is erősebben hitt a modern technika és tudomány diadalában. Az egy időben a központi bizottság tagjaként az abszolút elithez tartozó, a Lenin-mauzóleum ötletét elsőnek szorgalmazó mérnök nem kevesebben bízott, mint hogy egy nap akár a már életében istenként tisztelt kommunista pártvezért is fel lehet majd támasztani egy új eljárással, így érthető, hogy amennyire csak tudta, segítette a tudóst. Sajnos, az örök életben bízó Bogdanov mindössze két rövid évvel élte túl hozzá hasonlóan merész terveket dédelgető szövetségesét, mert egy 1928-ban megejtett vérátömlesztés során nem nézett elég alaposan utána a donornak. Mivel a vért adó diák szervezetében ott lappangott a tuberkulózis és a malária, azokat ő is elkapta és rövid úton el is halálozott. Az örök élet helyett így csak ötvennégy, de kétségkívül roppant aktív év jutott neki osztályrészéül.
A tervező tragédiája Míg Reicheltnek és Bogdanovnak esélyük sem volt elkerülni a halált, Thomas Andrewsnak bőven lett volna módja és ideje is arra, hogy mentse a bőrét. Ám ő inkább mások megsegítésével töltötte utolsó óráit. A harminckilenc éves, prominens családba született hajómérnök joggal tartotta magát az élet császárának, hiszen nem csak hogy jól fizető állással bírt, de szakmája egyik legsikeresebb művelőjének számított és a fárasztó munkanapok után szerető felesége Helen és imádott lánya, Elizabeth várták haza. A szakember boldogságát csak tovább fokozta, hogy egy, az ő tervei alapján felépült luxushajón utazhatott, mégpedig a létező legelőkelőbb és exkluzívabb társasággal. Igaz, elsősorban a kisebb-nagyobb hibákat kellett összeírnia, de így is ki tudott kapcsolódni. A már fiatalon is keményen dolgozó Andrewst mérhetetlen büszkeség töltötte el, mert minden utas, akivel elbeszélgetett, őszintén is tiszta szívéből dicsérte a valóban nem mindennapi óceánjárót. Mivel sem a hangulatra, sem az ellátásra, sem pedig a vele együtt tengerre szálló színes, vagyonos és befolyásos vendégekre sem lehetett panasza, azon volt, hogy kiélvezze a Titanicnak keresztelt hajó nyújtotta örömök minden percét. Persze, mivel a munkájával is haladnia kellett, előfordult, hogy mint élete utolsó estéjén, késő este is a nagyrészt esztétikai változtatásokon dolgozott. Aztán az idillnek egy csapásra vége szakadt. 23:40-kor az utasok legnagyobb rémületére egy matróz megkongatta a vészharangot. Andrews mindebből semmit sem vett észre, csak egy, a kapitány által rohamtempóban odaküldött matróz érkezésekor derült ki számára, hogy baj van. Azonnal követte a tengerészt, hogy felmérje a kárt. Amit látott, az kétségbe ejtette. A tizenhat hajórekeszből öt sérült volt, ami azt jelentette, hogy nincs menekvés.
A Titanic, teljes pompájában
Mivel mindenkinél jobban ismerte alkotását, pontosan tudta, hogy az már nem sokáig marad a víz felszínén. A jeges tengerben senkinek sem volt esélye arra, hogy túlélje az éjszakát, a mentőcsónakokban lévő hely pedig csak az utasok felének volt elég. Nehéz elképzelni, milyen érzések és gondolatok kavaroghattak Andrewsban. Bár a sajtóban megjelent híresztelésekkel szemben soha nem állította, hogy az általa tervezett óceánjáró elsüllyeszthetetlen lenne, a katasztrófa előtt egy nappal hencegve mondta azt egy vele együtt utazó barátjának, hogy a Titanic „olyan tökéletes, amennyire az emberi elme bármit is azzá tehet”. Nem volt idő a tétlenségre. Andrews az ütközést követő válságtanácskozás után a legénység tagjaival együtt azon volt, hogy minél több nőt és gyermeket a mentőcsónakokba helyezzen és a legkevésbé sem gondolt a saját túlélésére. Mindez nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogy azt elsőre hitte volna, mert sokan, abban bízva, hogy a legénység eltúlozza a helyzetet, mindenáron a fedélzeten akartak maradni. Ennek ellenére Andrews nem adta fel és minden meggyőzőerejét bevetette, hogy megmentse a vonakodók életét.
A dohányzószoba
Mivel reménykedett benne, hogy valaki vette a hajó segélykérését, nyugágyakat és egyéb, a vízen lebegő berendezési tárgyakat dobott a vízbe, hogy a későn eszmélők tudjanak valamibe kapaszkodni és legalább elvi esélyük legyen arra, hogy megélik a reggelt. Hogy pontosan hol érte a halál, nem tudni. Végső perceinek krónikája viszont a legendák világába vész. Egyesek arra esküdtek, hogy a kabinjában várta a halált, míg mások szerint az utolsó percekben, amikor már biztos volt benne, hogy senkin sem tud segíteni, elindult az egyik mentőcsónak felé. A legismertebb verzió szerint a Titanic víz alá merülése előtt az első osztályon utazó utasoknak fenntartott dohányzószobában merengett, karba tett kézzel, míg a mentőmellénye egy a közelben lévő asztalon hevert. Egy dolog azonban biztos. Andrews önfeláldozásának híre bejárta a világsajtót és a maga korában hősként tisztelték. Igazi úriemberként, aki saját életét nem féltve segített a gyámoltalan nőkön és gyermekeken. Érdemei elismerése végett az ír parlament egyik képviselőjének, Sir Horace Plunkettnek a megbízásából még abban az évben megjelent az életrajza, mert a politikus nem akarta, hogy valaha is elfelejtsék Andrewst.
Repülő taxi Bár azt hihetnénk, hogy manapság jóval kevesebb baleset történik, az új évezredben is akadnak olyan merész lelkek, akiket a találmányaik vittek a sírba. Michael Robert Dacre még 1998-ban alapította meg az Avcen Limitedet. A tapasztalt pilóta egy olyan, rövid távú repülésre tervezett géppel szerette volna megalapozni a hírnevét, amit kiválóan lehetett volna alkalmazni a mindennapi életben. Az Avcen Jetpodnak nevezett légitaxi akár 550 kilométer per órás sebességgel is tudta hasítani az eget és mindössze egy 125 méteres kifutóra volt szüksége a fel és leszálláshoz. Mindez azt jelentette, hogy optimális körülményeket feltételezve, London szívéből a Heathrow repülőtérig alig négy percet vett volna igénybe az út, amiért mindössze ötven fontot kellett volna fizetni. Kétségtelen, hogy ha a pilóta sikerrel jár, alapjaiban alakult volna át a közlekedés, hiszen a kényelmes és gyors utasszállítási metódus hamar legyőzte volna a sokakban ott lappangó légiszonyt. A cég vezérigazgatója is azért halogatta a piacra lépést, hogy egy biztonságos géppel léphessen ki a piacra. Ám, a nagy reményekkel induló vállalkozásból semmi sem lett, mert Darce 2009. augusztus 16-án halálos balesetet szenvedett a Jetpod tesztelése közben.
Érdemeiből és víziójának értékéből azonban ez semmit sem von le, mint ahogy a többi, a cikkben szereplő feltaláló is megérdemli a tiszteletet. Ma már könnyen mosolygunk a századelő, vagy a még régebbi korok habókosnak tűnő fantasztáin, de nagyban hozzásegítettek minket ahhoz, hogy ott tartsunk, ahol. Összességében tehát, bár egyes haláleseteknél a fekete humor egy sajátos formáját is fel lehet fedezni, a cikkben felsorolt személyek mégis tiszteletet érdemelnek, mert tenni akartak valamit. Bátor és újító elmék nélkül ugyanis több mint valószínű, hogy az életszínvonal csúcsának egy, a legnagyobb viharban is szárazon maradó barlang, illetve kedvenc vadunk nyers húsa számítana.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

5. Freelancer
2015.07.23. 14:45
Igen, látszik rajta, hogy felmerült benne, hogy mi van, ha nem működik a ruha. Sokkoló.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. Shinjiii
2015.07.23. 17:35
Micsoda ötletes cikk, alig várom, hogy holnap meló alatt olvassam.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. mThom
2015.07.23. 17:50
Hy, I'm Franz Reichelt and welcome to Jacquesss
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. hellego
2015.07.24. 13:59
mThom: Hülye :-)))
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. thestock
2015.07.24. 20:05
Franz Reichelt--es sztoriról nekem Cartman hihetetlen képessége c. south park rész első pár perce jutott eszembe.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!