iPon Cikkek

Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor – állati gyógymódok

Dátum | 2014. 12. 18.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

A madarak, a méhek, a gyíkok, az elefántok és a csimpánzok egyaránt osztoznak egy fontos vonáson, amely nagyban segíti túlélésüket: tudják, hogyan kell önmagukat gyógykezelni. A betegségek megelőzése, a paraziták, vírusok vagy baktériumok megölése, vagy egyszerűen emésztésük segítése érdekében specifikus növényeket fogyasztanak környezetükből. Valamiért még a gombostűfejnyi aggyal rendelkező állatok közt is akadnak olyanok, amelyek pontosan tudják (vagy nem tudják, de erről majd később), hogy milyen esetben milyen növényt kell elrágcsálniuk, hogy ne pusztuljanak el. Az állati öngyógyszerezés klasszikus példája, amikor a kutya vagy a macska füvet kezd rágcsálni. Ez általában gyomorrontásra vagy gyomorfertőzésre utal, és az elfogyasztott növény segít meghánytatni vagy meghajtani az állatot, így segítve elő a káros anyagok mielőbbi távozását szervezetéből. Az állatvilágban előforduló hasonló módszereket a zoofarmakológia tudományága vizsgálja. Egyelőre nem világos, hogy az ilyen viselkedésformák genetikailag kódoltak vagy tanultak, és az sem tiszta, ahogy az állatok mennyire vannak tisztában tetteik következményével. Az azonban egyértelműnek tűnik, hogy a fajok egy része tudatosan, vagy anélkül terápiás célkora használja a növények némelyikét. Hogy csak néhány érdekes példát vegyünk sorra, a medvék, a szarvasok, a jávorszarvasok, számos húsevő faj és az emberfélék minden faja fogyaszt olyan növényeket, amelyeket mi magunk is gyógynövényként használunk fel. Egyes gyíkok állítólag egy bizonyos növény gyökerét fogyasztják el, ha mérgeskígyó marja meg őket, így próbálva legyűrni a toxin hatásait. Az etiópiai páviánok speciális leveleket esznek, ha vérmétellyel fertőződnek meg. Az ecetmuslicák olyan növényekbe rakják le petéiket, amelyek magas etanoltartalommal bírnak, így próbálva megvédeni utódaikat a parazitáktól.
A papagájok egyes fajai agyagot esznek, hogy segítsék emésztésüket, illetve megöljék az őket megfertőző baktériumokat. A Brazíliában honos gyapjas pókmajmok nőstényei bizonyos növények fogyasztásával fokozzák vagy éppen korlátozzák termékenységüket. A Madagaszkáron élő vemhes gyűrűsfarkú makik tamarindusz- és fügeleveleket rágcsálnak, hogy elősegítsék a tejtermelődést, megöljék a parazitákat, és növeljék a problémamentes szülés esélyét. A kenyai elefántok vemhességük végén specifikus faleveleket esznek, hogy megindítsák a szülést. A legtöbb állati öngyógyszerezést vizsgáló kutatás az emberfélékkel foglalkozik. Először a hatvanas években figyelte meg egy japán antropológus, hogy a tanzániai csimpánzok egy olyan növény (Aspilia) leveleit fogyasztják, amelynek nincsen tápértéke. A jelenséget pár évvel később Richard Wrangham, Jane Goodall egyik tanítványa is észlelte, majd lassacskán más csimpánzkolóniák tanulmányozói is észrevették a szokást. A dolog sokáig rejtély maradt, annyit sikerült kideríteni, hogy az állatok egészben nyelik le a leveleket, de hogy ezt miért teszik, azt senki nem értette. 1996-ban aztán egy Michael Huffman nevű amerikai biológus azzal az ötlettel állt elő, hogy a csimpánzok a levelekkel gyógyítják magukat. A szakértő tanúja volt ugyanis, hogy egy parazitákkal fertőzött, súlyos székrekedéssel küzdő állat enni kezdte egy növény leveleit, és a következő napra teljesen rendbe jött. A növényt alapesetben messzire elkerülik az állatok, mert szúrós, durva levelei vannak. Huffman elmélete szerint azonban pontosan ezért hasznosak a beteg csimpánzok számára, hiszen az éles, egyben lenyelt levelek gyakorlatilag kisúrolják a beleket, megszabadítva az állatokat a parazitáktól.
Huffman ezt követően egy kritériumrendszert vázolt fel annak megállapítására, hogy egy adott növény fogyasztása öngyógyszerezésnek minősíthető-e. Szerinte gyógyító célú használatról van szó, amennyiben a növény nem képezi részét az állat normális étrendjének, nem bír komolyabb tápértékkel, abban az időszakban fogyasztja el az állat, amikor a paraziták a legnagyobb veszélyt jelentik számára, és az állatcsoport többi tagja nem vesz részt automatikusan a növény elfogyasztásában. Azóta, hogy ez a feltételrendszer megszületett, a kutatók 25 különböző régióban összesen 40 olyan növényfajt azonosítottak, amelyet az öngyógyszerezésre használnak az állatok. Az emberfélék közt felfedezett legújabb önkezelési módszert a Kongó-medencében figyelték meg, mégpedig a törpecsimpánzoknak is nevezett bonobók körében. Barbara Fruth, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet kutatója a kilencvenes évek óta tanulmányozza az állatokat. A munka nagy része abból áll, hogy a kutatók csendben ülnek az erdőben, és egy-egy kolónia viselkedését figyelik, illetve székletmintákat gyűjtenek az állatok alvóhelyei alól. Ez utóbbi minták elemzése során derült ki, hogyan birkóznak meg a bonobók az élősködőkkel. Furth és csapata 2007−2009 között a Salonga Nemzeti Park peremén tanulmányozott egy bonobóközösséget, nagyjából 25 kilométerre a legközelebbi lakott településtől. A kutatók néhány méteres távolságból, a növényzetben kúszva-mászva követték az állatokat, így testközelből figyelhették meg, hogy azok milyen növényeket fogyasztanak. Az egyik meglepő táplálék egy apró cserje (Manniophyton fulvum) levele volt, amely a bőrrel érintkezve viszketést és kiütéseket okoz, és amelyet a helyi lakosság csapdák készítésekor használ fel.
Fruth észrevette, hogy az állatok a szájukba veszik a növény leveleit, majd azokat sorra nyelvükre rétegelik. Ha a nyál kellően átáztatta a levélhalmot, a bonobók szájukat mozgatva golyót formálnak belőle (közben ügyelve arra, hogy ajkaikhoz ne érjen hozzá a levél), majd rágás nélkül lenyelik a gömbölyű levélcsomót. A kutatócsoport tagjai összesen 56 alkalommal figyelték meg ezt a viselkedést. A növény nem része a bonobók megszokott táplálékának, és többnyire akkor ették az állatok, amikor az időjárás elősegítette a paraziták elszaporodását. A jelenség tehát megfelel az öngyógyszerezés Huffman-féle kritériumainak. A bonobók a fák ágain töltik az éjszakát, és reggelente fentről ürítenek. A kutatók a különös levélevés utáni reggeleken összesen 694 széklethalomból vettek mintát, hogy kiderítsék, mit csinál a növény az állatok beleiben. Huffman teóriája, ahogy már említettük, az volt, hogy a hasonló növényeket smirgliként használják az állatok, vagyis a levelek érdes felülete segít az emésztőrendszer megtisztításában. Furth viszont úgy véli, hogy ennél többről van szó, a bonobók esetében legalábbis biztosan. A levelek fogyasztása ugyanis nem gyorsította fel a belek ürülésének ütemét. Az állatok székletében még 24 óra elteltével is levéldarabkák voltak. A kutató szerint pontosan ez a cél: a levéllabda gyakorlatilag nyújtott felszívódású kapszulaként működik, és így hatékonyabban fejti ki hatását, és az érdes levelek a bél teljes szakaszát képesek megtisztogatni. A szakértő úgy véli, hogy a puszta fizikai dörzsölésen túl a levelek a bélfal gyógyulását is segítik, és megakadályozzák a gyulladási folyamatok beindulását. Ezt a feltevést megerősíti, hogy a népi gyógyászatban egész Afrikában használják a növényből készült főzeteket a bél különböző nyavalyáira, így valószínűleg tényleg lehet valamilyen aktív hatóanyag is a levelekben.
Felmerülhet a kérdés, hogy az említett állatok, amelyek többsége nem éppen magas intelligenciájáról híres, honnan tudják, hogy mit kell tenniük. Honnan tudják a papagájok és a pintyek, hogy ha cigarettacsikkekkel dekorálják ki fészküket, a nikotinnak köszönhetően távol tarthatják az egereket a tojásoktól? Honnan tudják a méhek és a hangyák, hogy a gyanta megvédi lakhelyüket a baktériumoktól? A csikkek használata különösen furcsa, hiszen egy meglehetősen új viselkedésformáról van szó, ami biztosan nem lehet egy hosszú evolúciós folyamat eredménye. Vannak persze olyan öngyógyszerezési szokások, amelyek nagyobb múltra tekintenek vissza. Ezek kialakulásával kapcsolatban a legegyszerűbb magyarázatnak az tűnik, ha feltesszük, hogy néhány millió éve, amikor egy gorillának megfájdult a gyomra, megkóstolta egy bizonyos növény levelét, és ettől jobban érezte magát. Amikor legközelebb hasonló problémái adódtak, emlékezett a növényre, és újra evett annak leveléből. A főemlősök intelligens teremtmények, és egyrészt egymást is folyamatosan figyelik, másrészt továbbadják a megszerzett ismereteket utódaiknak is. Vokálisan és gesztusokkal is képesek kommunikálni, így meg tudják tanítani társaiknak és a következő generációknak, hogy mely növények fogyasztása milyen betegséget gyógyít. Ugyanakkor a természetes kiválasztódás erejét sem szabad alábecsülni. Elképzelhető, hogy az említett gorilla valamilyen genetikai eltérést hordozott, és ez segítette abban, hogy megkóstolja a gyomorbántalmakat gyógyító növényt. Az ezt a génvariánst hordozó egyedek tovább éltek, és nagyobb eséllyel szaporodtak, utódaiknak is továbbadva a kedvező génváltozatot. Ebben az esetben a növény fogyasztása mögött semmiféle tudatos tevékenység nem állt. Ez a fajta árörökítés pedig alacsonyabb rendű szervezetekben is érthetőbbé teszi a gyógyhatású növények alkalmazásának képességét.
Ez lehet a magyarázat arra, hogy a pompás királylepke miért a parazitákat elpusztító selyemkóróra rakja le petéit. Valamiféle genetikai háttér afelé hajtja, hogy ezt a növényt válassza utódai számára, és mivel a nem így döntő példányok sokkal kisebb eséllyel hoznak a világra életképes utódokat, a populációban idővel elterjednek a selyemkórót preferáló egyedek. A lepkék ettől még nincsenek tisztában azzal, hogy a növény megvédi petéiket, a viselkedés egyszerűen a gének milyenségét tükrözi. A zoofarmakológia szakértői szerint a hasonló állati viselkedésminták az emberiségen is segíthetnek, hiszen újfajta gyógynövények és hatóanyagok felfedezéséhez vezethetnek. Elképzelhető, hogy a népi gyógymódok egy része is az állatok utánzása révén honosodott meg fajunk tagjainak körében. Az afrikai törzsek gyógyítói Huffman saját tapasztalata szerint mindig is nagy figyelmet fordítottak arra, hogy milyen növényeket esznek a körülöttük élő állatok, és ezt a tudást betegeik kezelésekor is alkalmazták. A növényi összetevők ilyen szempontú vizsgálata a modern gyógyszeripart sem hagyja érintetlenül. A királylepke kedvelt növénye, a selyemkóró például egy olyan hatóanyagot tartalmaz, amelyet már jelenleg is használnak fájdalomcsillapítóként, illetve asztmagyógyszerként. Az állatok különféle növényekkel küzdenek a vérmételyek okozta bilharziózis, a malária és a Leishmania-fertőzés ellen, amelyek az emberekben is komoly problémákat okoznak. Ha képesek lennénk eltanulni az állatoktól, hogy több millió év alatt milyen technikákra tettek szert ezen betegségek legyőzésére, talán egészen újfajta kezelési módokat dolgozhatnánk ki a kórok gyógyítására.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. hcsa
2014.12.18. 11:09
Szuper cikk (mint általában tőled)! Plusz a végkövetkeztetést nézve, hogy mi tanuljuk el az állatvilágtól a gyógyítási praktikákat, a cím lehetne "teljes", vagyis ...diktál a beteg - írja a doktor.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Benny
2014.12.21. 11:08
Ez is érdekes volt. Nagyon jó, h nem csak "kocka" cikkek vannak hanem ilyenek is.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. perempe
2014.12.23. 19:52
és a cím se rossz
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!