iPon Cikkek

Lego Marvel's Avengers - A francia nevű érzés

Dátum | 2016. 02. 12.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Peter Rogers és Gerald Thomas neve alighanem igencsak keveseknek hangzik ismerősen, pedig a brit producer és rendező-cimborája jegyzik a nálunk is népszerű Folytassa...-szériát. A több mint harminc filmet, karácsonyi különkiadásokat és színpadi előadásokat is magába foglaló franchise mindig ugyanarra az alapra, pár kiváló karakterszínész alakítására és egy némi egészséges pajzánsággal megfűszerezett, szórakoztató forgatókönyvre épült. Mégis, az alkotók minden résznél valami újat próbáltak mutatni és amennyire szűkös anyagi lehetőségeik megengedték, bátran kísérleteztek új ötletekkel. Így ha egy filmmaraton keretein belül megnézünk négy-öt vígjátékot, az ismerős motívumok ellenére egyik résznél sem lesz az az érzésünk, hogy egy ötlettelen másolattal állunk szemben. A Lego videojátékoknál, bár gyaníthatóan csak a fejlesztők kávéjára szánt büdzsé nagyobb, mint amennyiből a Folytassa...-filmek készültek, sajnos nyomát sem lehet látni annak, hogy bármivel is megpróbálnák feldobni a már ellaposodó sorozatot. Emiatt kicsit olyan érzése van az embernek, hogy mintha már az amúgy igen profi fejlesztők is halálosan unnák az egészet és meg sem próbálnak úgy tenni, mintha érdemi fejlesztés zajlana.
Mindenek előtt azért le kell szögezni: a Lego Marvel's Avengers, amiben a Marvel képregényei alapján készült sikerfilmek „legósított” változataiban irányíthatjuk a szuperhősöket, távolról sem rossz. A közel kétszáz eltérő képességű mutáns, maszkos igazságosztó vagy éppen elvetemült gonosztevő irányítása kifejezetten jó móka, mert van akivel agyatlanul lehet rombolni, mások repülni tudnak, egyesek ha szorult helyzetbe jutnak akkor erősítést hívhatnak és természetesen sok figurának van valamiféle egyedi támadása, ami tovább színesíti az amúgy is tarka összképet. A szabadon bejárható nagyvárosokban pedig azt sem fogjuk tudni elsőre, hogy mihez is nyúljunk, mert egymást érik a küldetések, feladatok és gyűjtögethető tárgyak.
A szavatosságra tehát nem lehet panaszunk, de bőven akad, amire igen. Kezdésnek ott van a nehézség kérdésköre. Nyilván egy 7-12 éveseknek szánt platformertől az ember nem azt várja, hogy a God Hand legnehezebb fokozaton való végigjátszásához, vagy a Final Fantasy 7-ben szereplő Emerald és Ruby Weapon leveréséhez hasonló, a mazochizmus határait feszegető fájdalmasan gyönyörteli élményben lesz része. De itt egyszerűen annyira nincs kihívás, hogy akció-platformer helyett inkább interaktív filmként kéne reklámozni, mert gyakorlatilag lehetetlen hibázni, vagy veszteni. Mesterséges intelligencia konkrétan nincs. Nyomkodjuk a támadás gombját és nyerünk. Épületes élmény egy körülbelül lábszárközépig érő kerítés mögül, vagy egy közepesen meredek emelkedő tetejéről szitává lőni a gonoszokat. A főellenségeknél egy fél fokkal jobb a helyzet, mert néha egy kicsit használnunk kell a fejünket, de ezeknél a küzdelmeknél is egymást érik az izomsorvadásos lajhárok képességeihez mért QTE-jelenetek és unalmas csihi-puhiból is jócskán kijut. De ezen még túltenné magát az ember, hiszen egy gyerekjátékról van szó és mivel az okostelefonok, illetve az indie-robbanás korában amennyiben a bevallottan megcélzott Jenőke nem kap állandó és instant sikerélményt, akkor nyilván más elfoglaltság iránt néz. A gond csak az, hogy ha nevezett Jenőke nem keményvonalas Marvel-fanatikus, akinek már-már érzéki örömöt okoz, ha sikerül játszhatóvá tennie egy már meglévő hős új variánsát, vagy egy olyan B-kategóriás karaktert, akit jó eséllyel már a készítői is elfelejtettek, akkor igazából teljesen mindegy hogy ezt, vagy esetleg a korábban tesztelt, a Jurassic-filmekre épülő verziót vesszük meg neki, az élmény teljesen ugyanaz lesz.
Pofozkodunk, lövöldözünk, ugrálunk, időnként megoldunk egy, az eltérő tulajdonságú karakterek erősségeit igénylő pillesúlyú logikai feladványt és közben ha szeretjük a könnyed geghumort, jókat nevetünk a vizuális poénokon, amikhez képest a Szeszélyes Évszakok bármelyik villámtréfája egy Shaw-szatíra. Ennyi. Mindezt már láttuk korábban is és semmi, de semmi olyan nincs benne, ami arra utalna, hogy nem egy tízezredik rókabőrrel állunk szemben. Az egyetlen, nagy garral berangozott újítás, miszerint immár vannak csapatalapú kombók is, a nehézség teljes hiánya miatt alig tesz hozzá valamit a játékhoz. Egyszer-kétszer jópofa használni ezt a funkciót, aztán azt is elfelejtjük, hogy a világon van. Összességében, a Lego Marvel's Avengers-szel el lehet ütni pár kellemes órát, de egy idő után garantált, hogy egyre gyakrabban vesz majd erőt rajtunk az a bizonyos, francia nevű érzés, mert a játék nagyjából-egészében annyira eredeti, mint egy óvodai anyák napi műsor (és most elnézést kérek azoktól, akik igyekeznek ebből is a legtöbbet kihozni). A kritika végén lévő százalék tehát abban az esetben érvényes, ha őszinte és szenvedélyes rajongói vagyunk a Marvel képregényeknek, vagy a Lego videojátékoknak, mert ha nem várjuk el, hogy új elemek dobják fel a programot, hanem csak az a fontos, hogy Lego Marvel Super Heroes után végre megint Mókuslányt vezérelve agyalhatjuk a bűnelkövetőket, akkor ez a mi játékunk. Ellenkező esetben viszont bátran vonjunk le belőle tíz százalékpontot. Rossznak tehát magasabb elvárásokkal sem lehet nevezni, csak teljesen átlagosnak és középszerűnek, ezért örömteli és felettébb kívánatos lenne, ha a szintén idén érkező, az új Star Wars trilógia első része alapján készülő részben legalább egy halovány, életéért küzdő aprócska szikráját észre lehetne venni az eredetiségnek és újító szándéknak. Reméljük, velünk lesz az erő.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!