iPon Cikkek

Megpörgetni a Göncölszekeret

Dátum | 2014. 11. 23.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

Az emberiség évezredek óta csoportosítja és látja el nevekkel az égbolton egymáshoz látszólag közel eső csillagokat, és bár a csillagképek még ma is fontos szerepet játszanak az égen történő tájékozódásban, napjainkban már tisztában vagyunk azzal, hogy ezek csillagai a valóságban óriási távolságokra lehetnek egymástól, és az általuk kirajzolt ismerős alakzatok világegyetem más részeiről egészen másképp néznének ki. Ahhoz azonban, hogy képük jelentősen megváltozzon meglepően messzire kellene utaznunk: olyan távolra, ami a jelenlegi eszközökkel szinte megvalósíthatatlannak tűnik. A legtávolabbra jutó ember alkotta eszköz eddig nem egészen 0,002 fényévet utazott, ahhoz pedig, hogy az általunk ismert csillagképeket olyan szögből láthassuk, hogy azok formája jelentősen megváltozzon, több száz fényévnyire kellene eltávolodni a Földtől. De tegyük fel egy pillanatra, hogy képesek lennénk erre: milyennek látnánk az ismerős alakzatokat? A csillagképeket alkotó égitestek nem egyszerűen különböző távolságokban találhatók, de gyakran eltérő sebességgel is mozognak, és nagyon különböző fejlődési utakat járnak be. Nagyon kevés olyan akad köztük, amelyek közt gravitációs kapcsolat áll fenn. (A cikkben szereplő interaktív ábrákon − amelyek Summer Ash és Hannah K. Lee alkotásai − 90 fokkal forgathatjuk el a különböző csillagképeket.)
Vegyük például az Oriont. Az ég egyik legjellegzetesebb csillagcsoportjának az írott történelem kezdetei óta emberfeletti hatalmat tulajdonított fajunk. Az ősi Babilonban az ég pásztorának, Egyiptomban Ozirisznek, az alvilág urának hitték. A magyar néphagyományban csillagai egy részét az égen arató kaszásoknak gondolták, a muszlimok pedig egy óriást véltek látni csillagaiban. Az indiaiak szerint ugyanakkor egy szarvast, a lakota indiánok szerint pedig egy bölényt rajzolnak ki az égitestek. Napjainkban ismert nevét a görögöktől kapta a csillagkép: Orion a tenger istenének, Poszeidónnak és Eurüalénak, az egyik kígyóhajú gorgónak volt a fia a mitológia szerint. Orion rendkívüli erejű, tehetséges vadász volt, aki egyéb tettei mellett azzal kérkedett, hogy a világ minden vadját le fogja teríteni. Artemisz ezért megharagudott rá, szarvassá változtatta, és végül saját kutyái tépték szét a vadászt. A történet egy másik változatában az istennő egy skorpió segítségével pusztította el Oriont, aki aztán gyilkosaival együtt felkerült az égboltra. Az Orion csillagkép hivatalosan több mint 200 csillagból áll, jellegzetes körvonalát azonban mindössze 10 fénypont (nyolc csillag és két gázköd) rajzolja ki. A Betelgeuse és a Bellatrix jelöli vadász vállait, az Alnitak,az Alnilam és a Mintaka rajzolja ki övét, a Saiph és a Rigel térdeit, az M43, az M42 és a Iota Orionis pedig a kardját. Ha az Orionra nézünk, tekintetünk több mint 1000 fényévet, és ezzel együtt 1000 évet ível át. A csillagkép említett összetevői közül a legközelebb a Bellatrix esik a Földhöz, ez mindössze 243 fényévnyire található. A legtávolabb a csillagok közül az Alnilam van, 1342 fényévnyire. A vadász kardjának két felső pontját alkotó gázködök 1600, illetve 1344 fényévnyire vannak tőlünk. Ez a rövid áttekintés jelzi, hogy egy látszólag egységes csillagcsoportra pillantva valójában milyen eltérő időszakokat látunk. A Bellatrix jelenleg látszó fénye akkor hagyta el a csillagot, amikor Cook kapitány első expedícióját vezette az Endeavor fedélzetén. Az Alnilam és az M42 (Orion-köd) fénye akkor indult útjára, amikor az arabok először megostromolták Konstantinápolyt. Az M43 (De Mairan-köd) most látható fénye pedig abból az időből származik, amikor nyugati gótok kifosztották Rómát. Amikor az égi vadászra pillantunk, egyszerre éri szemünket ez a rengeteg különböző időszakból származó fény. A Göncölszekér ismert formációja nem teljes csillagkép, hanem csak egy nagyobb csillagkép, a Nagy Medve részlete. Ez utóbbi hét legfényesebb csillaga alkotja a jellegzetes alakot, amelyet szinte minden kultúra elnevezett, a legváltozatosabb képeket látva kirajzolódni az égitestek által. Míg Európa nagy részén valamiféle szekérnek vagy ekének gondolták az alakzatot, Indiában hét bölcsnek, Mongóliában pedig hét istennek hitték a csillagokat, Észak-Amerikában ugyanakkor merőkanálnak, illetve a már említett medve részletének gondolták a formát. A Göncölszekér csillagai meglepően egyforma messzeségben vannak a Földtől, a legtávolabbi és a legközelebbi távolsága közt mindössze 50 fényév az eltérés. Maguk az égitestek azonban nagyon érdekes „karriert” futottak be. Már az ókorban is tudták, hogy a szekér rúdjának középső csillaga valójában nem egy, hanem két égitest. A Mizar és az Alcor, vagy ahogy szintén emlegetni szokták, a Ló és a Lovas a források szerint már a római seregben is fontos szerephez jutott, ezen a kettősön tesztelték ugyanis az újoncok látásának élességét.
Az 1600-a évek elején aztán kiderült, hogy a két csillag nem egészen az, aminek látszik. Galileo Galilei egyik barátja, Benedetto Castelli távcsővel is megvizsgálta az égitesteket, és észrevette, hogy a Mizar maga is egy kettőscsillag, amelynek két tagja, a Mizar A és Mizar B néhány ezer év alatt kerüli meg egymást. Két évszázaddal később kiderült, hogy a Mizar A szintén két tagból áll, majd húsz évre rá a Mizar B-ről is kiderült ugyanez. 2009-ben pedig a csillagászok arra is rájöttek, hogy az Alcor szintén kettőscsillag, vagyis a Göncölszekér rúdjának ez a pontja összesen hat csillagból áll. A 83 fényévnyire található rendszer a legbonyolultabb többescsillagok egyike. A Mizar A tagjai mindössze 20 földi nap alatt kerülik meg egymást, a Mizar B-t alkotó két csillag hat hónap alatt teszi ugyanezt, a két kettős pedig nagyjából 5000 év alatt ér körbe egymás körül. Az Alcor A és B egy évszázad alatt kerüli meg egymást, és 750 ezer évbe telik, amíg együttesen körbeérnek a Mizar négy csillaga körül. A Göncölszekér után jellegzetes W-re emlékeztető alakja miatt valószínűleg a Cassiopeia számít a legkönnyebben felismerhető csillagképnek. A csillagkép egyike a Ptolemaiosz 2. századi csillagászati értekezésében (Almageszt) felsorolt 48-nak. A 17. századig meghatározó geocentrikus világkép tökéletesítője babiloni és görög szövegek alapján azonosította ezeket a csillagképeket, amelyek mindegyike napjainkban is használatban van. (A Nemzetközi Csillagászati Unió 1928-ban hozott határozatában összesen 88 részre, és ugyanennyi csillagképre osztotta fel az éggömböt.) Ptolemaiosz úgy képzelte, hogy csillagok egy forgó gömb felszínén foglalnak helyet, amelynek középpontjában a Föld áll, vagyis az általunk látott égitestek mind egységes távolságra vannak bolygónktól. Ma már tudjuk, hogy a Cassiopeia csillagai 550 fényévnyi távolságot ívelnek át, és a legközelebbi közülük mindössze 54 fényévnyire van tőlünk.
A csillagkép nevét Képheusz aithiopiai király felesége, Androméda anyja után kapta. A monda szerint a királyné azzal dicsekedett, hogy lánya (más változatokban ő maga) még a nimfáknál is szebb. Poszeidón dühében egy tengeri szörnyet küldött Aithiopia megtámadására. A királyi pár azt a jóslatot kapta, hogy csak akkor szabadulhatnak meg a szörnytől, ha feláldozzák neki lányukat. Ezt meg is kísérelték, ám Perszeusz az utolsó pillanatban megmentette Andromédát, és legyőzte a szörnyet. A tenger istene úgy büntette meg Kassziopeiát, hogy trónjához kötözve az égre száműzte, ahol minden éjszaka felét fejjel lefelé lógva kell töltenie. Ez a csillagkép szintén rendkívül érdekes elemekből tevődik össze. A hozzánk legközelebb eső Beta Cassiopeiae, avagy a Caph a vörös óriássá alakulás folyamatában van. Jelenleg már háromszor akkora, mint a Nap, és közel 30-szor fényesebb nála. A csillag egy földi nap alatt fordul meg saját tengelye körül, ami óriási sebességnek számít, ha azt nézzük, hogy a Napnak ugyanehhez 26 napra van szüksége. A Caph olyan gyorsan forog, hogy az alakjára is jelentős befolyással van: egyenlítői sugara 24 százalékkal nagyobb a sarki sugárnál. A Gamma Cassiopeiae a csillagkép legtávolabbi tagja: több mint 600 fényévnyire van tőlünk. 19-szer nehezebb a Napnál, és 55 ezerszer annyi energia kibocsátására képes, mint központi csillagunk. Egy olyan változócsillagról van szó, amely saját csillatípusnak adott nevet. Az égitest fényessége folyamatos ingadozásokon megy át, a megfigyelési adatok szerint 2,15−3,4 magnitúdó között változik. Legfényesebb időszakaiban a csillagkép összes más égitestjét túlragyogja. Szintén érdekes a Delta Cassiopeia, amely valójában egy kettőscsillag. A két égitest olyan pályasíkon kering egymás körül, amelyre a Földről pontosan oldalról látunk rá, így a fénypont periodikusan kifényesedik, illetve elhalványul, attól függően, hogy mindkét csillag látszik-e bolygónkról, vagy egyikük éppen kitakarja a másikat. Mivel a csillagkép más változócsillagokat is tartalmaz, a Cassiopeia esetében nem feltétlenül a szemünk csap be minket, ha időnként egyes tagjait halványabbnak vagy fényesebbnek látjuk, ékes példáját adva annak, hogy a Ptolemaiosz által még mozdulatlannak és változatlannak hitt csillagok valójában rendkívül eleven és változékony égitestek.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

5. zealous
2014.11.25. 14:36
apróság, de böki a szemem: ember által alkotott eszköz nem jutott még 0.05 fényévre, ahhoz további ~500 év kellene a mostani tempóval.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. ChoSimba zealo...
2014.11.26. 00:20
Ja, én is ezt számoltam éppen, hogy még csak 0,002 fényévre van
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2014.11.26. 08:53
Sorry, valóban, javítottam is.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. lajcsi1975
2014.12.28. 18:20
Engem szinte lehangolnak ezek a rettentő távolságok. Ha nem születik valami megoldás ami az utazást közel fénysebességre gyorsítja , akkor a szobánk küszöbét sem tudjuk átlépni , pedig a földet kellene bebarangolnunk..
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Zolka42
2015.01.08. 18:31
Lajcsi: sajnos a "közel fénysebesség"-gel sem lennénk szinte sehol. Az kb. arra elég, hogy a naprendszert emberi idő alatt bejárjuk.
A legközelebbi csillag 4 fényévre van, azaz közel fénysebességgel is minimum 4, oda-vissza 8 év az út, nem kivitelezhető, nem használható. (és akkor még azzal sem számoltam, hogy esetleg gyorsítunk meg lassítunk, amikor nem megy a szekér fénysebességgel).
És akkor hol van még az egész galaxis, meg a többi, több millió fényévre levő galaxis?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!