iPon Cikkek

Méhlepényes halak

Dátum | 2014. 07. 13.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

A Poeciliidae, avagy az elevenszülő fogaspontyfélék családjának tagjai az akváriumok és dísztavak gyakori és népszerű lakói. A guppik, a mollik és a kardfarkúhalak díszes, színpompás mintázatukkal, óriási, legyezőszerű farokuszonyukkal gyönyörű látványt nyújtanak. A család nem minden tagja ilyen díszes persze, akadnak köztük sima ezüstös, feketés példányok is, amelyek azonban egy kevéssé nyilvánvaló különlegességen is osztoznak: várandós nőstényeik méhlepénnyel rendelkeznek. A legtöbb hallal ellentétben az elevenszülő fogaspontyok, ahogy a nevük is mutatja, nem ikrákat raknak, hanem a már „kész” halivadékoknak adnak életet. A legtöbb ide tartozó faj esetében igazándiból ál-elevenszülésről van szó, hiszen mindössze annyiban különböznek az ikrarakó halaktól, hogy ikráikat testükben, a petefészek vezetékében tartják, megóvva ezeket a külvilág viszontagságaitól. Amikor aztán az ikrák kellő ideig fejlődtek, az anya kitolja az érett petéket. Az ikraburok a szülés során szétreped, és a halivadékok távoznak az anya testéből. Akadnak aztán olyan fajok is a halak ezen családjában, amelyekben egy, a halembriók testen belüli táplálását lehetővé tevő szerv is kifejlődött, vagyis ezek az állatok gyakorlatilag méhlepénnyel rendelkeznek. Esetükben a teljesen kifejlett, peteburok nélküli ivadékok hagyják el az anya testét, ez tehát igazi elevenszülésnek tekinthető. Bár a petefészek vezetékének szövetnyúlványokból álló része, amelyen keresztül az embrió táplálása történik, anatómiailag jelentősen különbözik az emlős placentától, mindkét szervtípus ugyanazt a feladatot látja el.
Törpe fogasponty
Az emlősökben az evolúció során csak egyszer fejlődött ki a méhlepény, az elevenszülő fogaspontyfélék esetében viszont minden jel arra utal, hogy legalább nyolc, egymástól független alkalommal zajlott le az embriók anyai testen belüli táplálását lehetővé tevő szerv kialakulása, ráadásul mindez rendkívül rövid idő alatt történt. „A placenta rendkívül összetett szerv. Komplexitásában ahhoz hasonlíthatnánk a folyamatot, mintha látószerv egymástól függetlenül többször is kifejlődött volna a főemlősökben” – mondja Bart Pollux, a Kaliforniai Egyetem kutatója. Pollux és kollégái legutóbbi kutatásuk során igazolták, hogy a méhlepény megjelenése döntő változásokat hozott a halak testalkatában és életmódjában is. Az első és leginkább feltűnő jellegzetesség, hogy a méhlepényes halak sokkal kevésbé díszesek, mint rokon fajaik. Ennek megfelelően udvarlási szokásaik is jóval visszafogottabbak. A hímek rendszerint aprók, nemi szerveik azonban nagyok. Pollux úgy véli, hogy ezen vonások azért jelentek meg az érintett fajokban, mert a méhlepény megléte alapvetően változtatta meg az anyák és utódaik kapcsolatát. Az ikrarakó fajok esetében az anyák tápanyagokkal telítik a petéiket, mielőtt azok megtermékenyítése megtörténne. Ezt követően a legfontosabb döntést már csak a legmegfelelőbb apajelölt kiválasztása jelenti. A hímek tehát versenybe szállnak, élénk színeikkel, násztánccal és méreteikkel igyekezve lenyűgözni az nőstényt. A méhlepényes fajoknál viszont az anyának a megtermékenyítés után is táplálnia kell kicsinyét. A helyzet eredményeként érdekellentét alakul ki anya és utódja között, hiszen az embrió érdeke, hogy minél több tápanyagot vegyen magához a méhlepényen keresztül, az anya célja pedig az, hogy egészségesen túlélje a terhességet, és esélye legyen további utódokat is a világra hozni. Márpedig ha túl sok energiát öl aktuális embrióiba, erre nem lesz lehetősége.
Szivárványos guppi
Az apák érdeke viszont azt kívánja, hogy az aktuálisan utódjukat hordozó anya mindent megtegyen a halembriók érdekében, hiszen ezen fajok esetében nem jellemző, hogy élethosszig tartó párkapcsolatokat ápolnának, így a jövőbeli ivadékok nem feltétlenül a mostani apa genetikai állományát hordozzák majd. És mivel a fejlődő embriók génállományához a hímek is hozzájárultak, az apák genetikai szinten képesek beleszólni az érdekellentétet eldöntő kötélhúzásba. Ami tehát látszólag az anya és az utód közti konfliktusnak tűnik, valójában az anya és az apa között zajlik, és a csata ezúttal nem élénk színekkel és látványos udvarlással dől el, hanem magában az embrióban folyik le. Pollux először egy 2000-ben megjelent tanulmányban találkozott a méhlepény megjelenésével együtt jelentkező viselkedésváltozásokkal kapcsolatos hipotézissel. A szerzők, David és Jeanne Zeh még nem tudták hogyan tesztelhetnék elméletük helyességét, Pollux és kollégái azonban kiötlöttek egy módot erre. Rájöttek, hogy egy olyan állatcsoportra lesz szükségük, amelyben szexuális jellemzők és viselkedési formák széles skálája figyelhető meg, és lehetőleg több független alkalommal is kifejlődött körükben a méhlepény. Az elevenszülő fogaspontyoknál tehát nehéz lett volna jobb jelölteket találni a teória tesztelésére.
Mexikói kardfarkúhal
Pollux és kutatócsoportja összesen 110 halfaj viselkedését tanulmányozta közelebbről, és átfogó kutatásuk során kimutatták, hogy a méhlepényes halak körében sokkal kevésbé jellemzőek a látványos alakú úszók, az élénk színek és a bonyolult udvarlási szokások. A hímek ezzel szemben kifejezetten apróbbak és rejtőzködőbb színekre hordoznak, illetve relatíve hosszabb nemi szerveket is növesztenek. Az „udvarlás” gyökeresen átalakult: a cél a méhlepény megjelenésével többé nem az volt, hogy a hímek külsőségek révén magukra irányítsák a nőstények figyelmét, hanem hogy lopva megközelítve a leendő anyákat gyorsan párosodjanak velük. A szakértők azt is kimutatták, hogy csaknem minden méhlepényes faj rendelkezik egy különleges tulajdonsággal: a nőstények terhesen is képesek az újabb megtermékenyülésre. Ennek eredményeként többnyire nem egyetlen hím termékenyíti meg az összes érett petét, így nem is olyan fontos, hogy kellően megfontolt legyen a párválasztás: a nőstények több hímmel is párosodnak, a különböző apák génjeit hordozó, fejlődő halembriók pedig a méhben megküzdhetnek a rendelkezésre álló erőforrásokért. Pollux és a hipotézis eredeti kiötlői szerint tehát a méhlepény megjelenése alapjaiban változtatta meg a szexuális szelekció jellegét. A megtermékenyítés előtti látványos versengések jellege, terepe és időpontja is átalakult. Ebben az esetben is fennáll persze a tyúk vagy a tojás nagy problémája, vagyis egyelőre nem tudni, hogy a méhlepény megjelenése hívta életre a már említett viselkedésbeli és morfológiai változásokat, vagy fordítva történt a folyamat. A nemrégiben megjelent tanulmány szerzői mindenesetre úgy vélik, hogy az előbbi a valószínűbb, biztosat azonban további vizsgálatok nélkül nem lehet mondani.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!