iPon Cikkek

Nioh - A három DLC útja

Dátum | 2017. 10. 04.
Szerző | farkas.balazs
Csoport | JÁTÉK

Micsoda év ez a Koei Tecmo számára! Két Atelier, egy Warriors All-Stars, egy Dynasty Warriors, egy Attack on Titan, egy Fire Emblem, és erre még jön a Berserk és a Toukiden 2 nyugati megjelenése... más kiadók évek alatt nem pakolnak össze ilyen listát. Már ez is elég lenne egy remek pénzügyi év zárásához, de a legnagyobb nemzetközi sikerük még mindig a februárban megjelent Nioh.
A Nioh remek utazás önmagában is, de ráadásként fél éve szüntelenül érkeznek hozzá újabb és újabb tartalmak. Bárki, aki tavasszal indította el utoljára a játékot, most nagyot nézne, mennyi mindennel bővült, még akkor is, ha nincsenek meg a DLC-k. Mégis, jött három DLC. Három komolyabb tartalmi bővítés, történettel, cutscene-ekkel, új ellenfelekkel, régiókkal és nehézségi szintekkel, amit csak akarunk. Ezeknek a letölthető tartalmaknak érdekessége viszont, hogy teljesen kizárják azokat a játékosokat, akik még nem vitték végig az alapjátékot. Szigorúan egymás után következnek, és addig nem mehet tovább a játékos a következő helyszínre, amíg az előző helyszín utolsó történet-központú küldetése nincs teljesítve. Ha ez nem lenne elég, mindegyik kiegészítő riasztóan magas szintre van belőve (150-200 az optimális), szóval vagy megelőzi némi grind, vagy ügyesnek kell lenni.
Ez lehetséges, hogy egy update-tel feloldódik vagy enyhül, ugyanis a Nioh több hónapos pályafutása alatt ingyenes update-ek tömkelege érkezett, amelyek komolyabban érintették a játékmechanikákat, behozták az egyes DLC-k újításait (a DLC-k érdemi tartalma nélkül), feloldottak különféle co-op korlátokat, például most már az egy játékos küldetések nagy részét is játszhatjuk többen, függetlenül attól, hol tartunk a történetben, és így tovább. A kihívás tehát részben enyhült, más szempontokból viszont feltekerték a maximumra. Tegyünk hát rendet, hogyan is kell megközelíteni ezeket a kiegészítőket, és mire is számíthat, aki vissza akar térni az Edo-korszak démon-szennyezte japán tájaira.
Dragon of the North Az első kiegészítő Japán északi részére, a havas Ósú régióba vezeti Williamet – egy anime-stílusú bevezető videóban kapunk válaszokat, mi történt az alapjáték után. Japánban nincs minden rendben, háborús hangulat uralkodik, egy kegyetlen tábornok démoni erők segítségével tartja rettegésben a vidéket.
Két történet-központú üldetésben először egy fagyos kültéri részen kalandozhatunk, ahol rengeteg rövidítést nyithatunk meg, és rengeteg új veszély leselkedik ránk. Az újfatja démonok között kifejezetten félelmetes a Rokurokubi, aki először megtévesztően hasonlít egy átlagos katonára. Aztán lerepül a feje, hosszú nyakáról vergődve egyszerre küld mérgezést és égetést, nehéz mögé jutni, mert a fej folyamatosan leng minden irányba. Veszélyes új ellenfél itt a jégküklopsz és a namahage, előbbi már ismerős az alapjátékból, csak... jeges és erősebb, utóbbit pedig mintha egyenesen a Bloodborne-ból emelték volna át, annyira agresszív. A második nagy küldetés egy kimondottan kacifántos kastélykomplexum körül zajlik, ahol katonák járőröznek minden sarkon, nindzsák ugranak le a padlásokról, és két kemény bossfight is van, köztük Date Maszamune, az Egyszemű Sárkány (hagyományok szerint valós történelmi személy), aki aztán tényleg egyenrangú Williammel, nem fél használni az Élő Fegyvert, amikor már úgy éreznénk, felülkerekedtünk együtéses halálos csapásain és bénító elementális lövésein.
Az utolsó történet-küldetés mindössze egy újabb bossfight, nem is annyira vészes, viszont marad még bőven tennivaló: három mellékküldetés, számtalan új kodama, fürdő, új (többek között végre női) skinek, és egy új fegyvertípus is jár. Az odacsi hosszú, kétkezes kard, de meglepően sokoldalú a három állás kihasználásával, a dárda minden előnyével, a kard minden mozgékonyságával és rendkívül nagy sebzést képes bevinni. Új nehézséget is kapunk (Way of the Demon), ami gyakorlatilag NG++-ként funkcionál, de bármikor visszaválthatunk az alapjáték és a Way of the Strong szintjére, szóval előrehaladásunkat nem veszítjük el. Itt már „Divine” jelzésű tárgyak is hullanak, amelyek elengedhetetlenek a továbbhaladáshoz: a szintlépéshez szükséges Amrita mennyisége jelentősen megugrik, így oda kell figyelnünk a felszerelésünkre.
Defiant Honor Folytatva az előző gondolatmenetemet: ezen a szinten (vagyis az első DLC folyamán) a fejlődés olyannyira lelassul, hogy még a legedzettebb veteránok is el fognak vérezni a Defiant Honor első, bámulatos háborús küldetésén. Itt két lehetőségünk van: vagy visszatérünk az alapjátékhoz, és a Way of the Demon nehézségen végigaprítunk rajta Divine tárgyakat farmolva, vagy reménykedünk valami extrém durva japán co-op partner segítségében. A gond csak az, hogy ezzel sem megyünk sokra, mert a Nioh teljes életciklusában most először jön egy olyan pálya, ami nem csak az ellenfeleivel váltja ki a totális hisztit.
Oszakában vagyunk, dúl a háború, egy ostrom kellős közepén találjuk magunkat, és kilőtt nyilak ezrei takarják el az eget. Fedezékből fedezékbe cikázunk, mert ha a nyílzápor útjában találjuk magunkat, azonnali halál vár. A gond csak az, hogy a fedezékekben minden eddiginél erősebb katonák várakoznak, egy-két ide-oda döcögő robbanóhordó társaságában. Szóval ami egy teátrális, nagyszabású, Dynasty Warriors-szerű háborús panorámának tűnik, valójában egy szorongó, kicentizős túlélőhorror, ahol egy-egy őrhelyet felszabadítva tudjuk csak elállítani a nyílzáport. Oszaka ismét téli színekben fogadja Williamet, de a hófehér tájakat most vérfoltos-füstös, szakadt zászlós, romos terek váltják le. A küldetések száma itt sem túl nagy, és ezúttal kevésbé koncentrálnak a démoni erőkre, inkább hadvezérek, katonák, kutyák jelentik a nagyobb veszélyt.
Új fegyvertípus szerencsére ezúttal is van, a tonfa, ami első ránézésre nem tűnik túl veszélyes fegyvernek: nem nagy a hatótávolsága, és igazából... tonfa az állig felfegyverkezett katonák ellen... nevetségesnek tűnt. Egészen addig, amíg nem kaptam egy érdekes példányt: két irdatlan karra illeszthető sárkányfej, ami tüzet köp, és akkora pofont ad, hogy csak néztem. Ráadásul a speciális mozdulatai között olyan animációk és akrobatikus megoldások vannak, hogy vicc tárgyából nagyon hamar a kedvenc, legmegbízhatóbb fegyveremmé vált. Kapunk egy új tárgyritkasági szintet, az „Ethereal”-t, amit tényleg csak legmagasabb nehézségeken lehet megszerezni, ezeknek az összegyűjtése nem elengedhetetlen, de erősen ajánlott az endgame kiegyensúlyozására.
Bloodshed’s End A harmadik DLC egy nagy átverés. Az a címe, hogy a „vérontás vége”, közben meg fröcsög a vér literszámra. Ez lesz az utolsó DLC, és ennek megfelelően főleg a legmagasabb szinteken zajló endgame-re koncentrál. Itt is van szerencsére történetközpontú küldetés, viszont ismétli Oszakát, ezúttal nyáron.
Nem erőssége a történet sem az alapjátéknak, sem az eddigi DLC-knek, és ez sem váltja meg a világot, de a játék egyensúlya és az új tartalom ezúttal is elsőosztályúak. A legfontosabb egy új játékmód, az Abyss, ami Williamet a túlvilágra küldi, ahol végtelenített pályákon küzdheti fel magát újabb és újabb szintekre. Itt két co-op partnert is vihetünk, de ezzel együtt is barbári a nehézség. Amennyi időt beleraktam az egész játékba, annyira szégyenletesen teljesítettem, persze az egész DLC-re jellemző, hogy 200-as szint alatt nagyon szenved az ember. Én 160 alatt maradtam végig, de a jól optimalizált felszerelés és a sajnos egyre ritkábban megjelenő megidézett társ segítségével (na meg a reflexes rutinnal) egész jól bírtam a gyűrődést. Új fegyverkategória ezúttal nincs, de az egyes kategóriákon belül felbukkannak új fegyvertípusok. Rögtön az első pálya a God of War-beli Kratos fegyvereire emlékeztető kacifántos kardokkal lepett meg, amelyek valamiért dual katana-ként vannak elkönyvelve. Új szörnyek voltak itt-ott, de egy különösebben érdekes sem tűnt fel, simán lehettek korábbiak variánsai. Ezen a téren és a bossok kapcsán is kicsit kevésbé érzem, hogy ment bele elég kreativitás.
A búcsú a játéktól keserédes, ugyanis kifejezetten izgalmas volt új helyeket látni és végre egy lezárást kapni William történetében, de a játék ettől a ponttól még nagyon hosszú ideig viszi a végjátékot – ugyanakkor kérdésessé teszi a folytatás lehetőségét is. Ezzel a főhőssel, helyszínnel, sőt címmel már elég nehéz újat hozni. Esélyes, hogy a hosszúra kitartott terjedelem egy egyszeri kalandot zár most.
Összegzés Szóval, lényegében ez a három DLC – új pályák, fegyverek, kihívások, nehézségi szintek, játékmódok, ellenfelek és tárgyak tucatjai. A számtalan ingyenes tartalmi update-et nem tudom pontosan lebontani, mikor és mennyit adtak hozzá az elmúlt hónapokban, de az alapjáték tulajdonosai hosszabb kihagyás után is örömmel ugorhatnak be az új kihívások miatt.
Gondolom feltűnt, hogy PvP-ről egy szót sem írtam – itt is nehéz három DLC alapján visszafejtegetni, hogy melyikben milyen újítás jött be. Pozitív, hogy most már lehet találni kifejezetten PvP-re kihegyezett pályákat. Hogy is mondjam ezt el... tulajdonképpen tehetnék úgy, mintha értenék hozzá, de az eddigi tapasztalataim annyiból álltak, hogy beléptem és meghaltam 0.3 másodperc alatt, szóval vaaan PvP, és biztosan jó is... valakinek. Viccet félretéve... hát vannak olyan szintjei jelenleg a Nioh-nak, amelyek több száz órás elkötelezettséget igényelnek, és ezeket a kozmikus magasságokat csak révedezve szemlélem egyelőre. És tetszik, vagy sem, már az egyes DLC-k (főleg a második és harmadik kiegészítő) pályái is jelzik ezt gyors, fájdalommentes halálesetekkel. A szintlépések közötti Amrita-mennyiség olyan távlatokba tolódik, hogy előbb-utóbb kénytelenek leszünk összeismerkedni a kovácsolással, a nyersanyagok lebontásával, a felszerelések finomhagolásával és véletlenszerű bónuszokat dobáló újrakovácsolással, ami Diablót megszégyenítő farmolási mániává degenerálja az egyébként elegáns, akrobatikus, pulzusnövelő akciót. Ugyanakkor így, teljes terjedelmében a Nioh kínál kellően változatos helyszíneket, kihívásokat, fejlődési utakat, specializációkat, amelyek már a puszta ellenféltől-ellenfélig játékmenetnél is gyönyörrel tölthet el bárkit, aki a műfajban otthon érzi magát. A tartalom mennyisége elképesztő és semmiképpen sem sekély vagy otrombán önismétlő, szép egyensúlyt talált a számszerűsített, kvantitatív tulajdonságában is. Még szöszölősebb játékosok elmélyedhetnek a napról napra változó Twilight-küldetések kihívásaiban vagy a hónapról hónapra változó klánháborúk passzív jutalmaiban, de a kikapcsolódásra és kihívásra vágyó játékosok is bőven találnak azonnali tenni- és gyűjtenivalót, bármelyik szinten. Mindenkire gondoltak.
Szóval, a Nioh gazdag, összetett, nagyszabású játékká bővült, és talán még változik is ingyenes update-ek segítségével. Aki az alapjátékot szerette, semmiképpen ne hagyja ki ezeket a kiegészítőket, a három új régió és az újítások egy teljes játéknyi anyagot tesznek hozzá. Ezzel együtt az egyik legtartalmasabb PS4-exluzívvá nőhette volna ki magát, de mire felnéztem a cikkből, már be is jelentették a Complete Edition-t Steamre. Hát... ennyire jó.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!