iPon Cikkek

Ó, fecske, hol töltöd a telet?

Dátum | 2016. 07. 13.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

A madárjelölés ismert kezdete egy 1250 körül íródott cisztercita beszámolóra vezethető vissza. Ebben Caesarius von Heisterbach, a heisterbachi apátság perjele arról ír, hogy egy kíváncsi ember úgy próbálta kideríteni, hová tűnnek a madarak télen, hogy egy pergament erősített egy füsti fecske lábára, amelyre a címben szereplő kérdést írta. A következő tavasszal aztán állítólag meg is érkezett a válasz a madár lábára csavarva: „Ázsiában, Petrus házában.” Bár nem tudni, hogy a történet mögött mennyi igazság rejtőzik, ez az első alkalom, hogy valaki arról számol be, hogy egy állat vándorlását annak megjelölésével próbálták követni. A későbbi hasonló kísérleteknek köszönhetően napjainkban már tudjuk, hogy a fecskék északi költőhelyeikről telente a trópusokra vonulnak. Hogy ennek során mekkora távolságokat tesznek meg, arra 1912-ben derült fény, amikor egy Angliában meggyűrűzött példány néhány hónap elteltével 12 ezer kilométerre, a dél-afrikai Natalban bukkant fel. A füsti fecskék azonban ismert vándorlási útvonalukkal a ritka kivételek közé tartoznak. A fajok túlnyomó részének vándorlását a mai napig homály fedi, különösen ha kisebb állatokról van szó. A bolygót folyamatosan állatokból álló rajok, csordák, csapatok és seregek róják, és az intenzív megfigyelés ellenére gyakran fogalmunk sincs, hogy ezek merre vonulnak. „Az egyik helyet elhagyják, és nem tudjuk, hogy mi történik velük, amíg fel nem bukkannak egy következő, távoli helyszínen” – mondja Meg Crofoot, a Kaliforniai Egyetem kutatója.
Ez a fajta információhiány pedig nagyon megnehezíti a veszélyeztetett állatok megőrzésére tett kísérleteket, hiszen hiába biztosítanak a tudósok a fajok tagjai számára élhető körülményeket életük egyik állomásán, ha többi helyszínen nem változik a helyzet. Tudatlanságunk ráadásul saját egészségünket is veszélyezteti, hiszen a madarak és a denevérek számtalan emberre is ártalmas kórokozót hordoznak, és gyakran semmit sem tudunk arról, hogy ezek merre járnak. Az olyan fajok, mint például a seregély vagy a vöröscsőrű szövőmadár pedig a mezőgazdaságra jelenthetnek óriási csapást, hiszen hatalmas rajokba verődve pillanatok alatt képesek eltüntetni év során gondosan nevelgetett termést. A szakértők az 1960-as évek óta az állatok jeladókkal való felszerelésével próbálnak választ találni az ezek vonulásával kapcsolatos, az emberiséget közelről is érintő kérdésekre. Bár a felszerelt jeladók mérete az elmúlt évtizedekben jelentősen lecsökkent, és napjainkban már műholdakkal követik ezek jeleit, így hosszabb távolságokon is lehetségessé vált az egyes egyedek nyomon követése, a technológia még most is meglehetősen drága, lassú és nehéz. A legkisebb, mindössze 10 grammos jeladók ugyanis még mindig túl nagy súlyt jelentenek egy mindössze 240 grammos állat számára, így a madár- és emlősfajok háromnegyede nem vizsgálható a módszerrel. Ennél persze akadnak kisebb tömegű adatgyűjtő egységek, ezek viszont nem továbbítják az információkat. Az adatokat csak úgy lehet kinyerni belőlük, ha újra befogják a megjelölt példányt, amelyet viszont ehhez valahogy ismét meg kell találni.
Néhány szürke vészmadár műholddal követett vándorlási útvonala
A kutatási terület korlátai késztették arra Martin Wiselskit, a Max Planck Madártani Intézet szakértőjét, hogy belevágjon az ICARUS nevű projektbe. A kutató és kollégái rendkívül könnyű rádiós nyomkövetőket fejlesztettek ki, amelyek a legkisebb állatokra is felszerelhetők. A készülékek jelét egy olyan vevő fogja fogadni, amely jövő nyáron érkezik meg a Nemzetközi Űrállomásra (ISS). Ha minden a tervek szerint megy, a rendszer több száz, idővel több ezer madár, denevér és más állat helyzetét fogja tudni követni valós időben. Wiselskinek akkor támadt a projekt alapját adó ötlete, amikor George Swenson csillagásszal, a VLA nevű rádiótávcső egyik létrehozójával beszélgetett. „Egy lépcsőn üldögéltünk valahol Panamában, söröztünk és néztük a csatornát” – emlékszik vissza Wiselski. „Azt mondtam, hogy csak kell lennie valami módszernek arra, hogy gyenge rádiójeleket vegyünk a bolygó nagy területeiről. George erre azt válaszolta, hogy ők pontosan ezt csinálják: olyan távcsöveket építenek, amelyekkel gyenge rádióforrásokat kutatnak a kozmoszban. Ők az eget nézik, nekünk meg a Földet kellene ugyanígy vizsgálni, javasolta.”
Swenson úgy számolta, hogy egy ilyen földfigyelő rendszer kiépítéséhez nagyjából 15 évre lesz szükség, amit Wiselski nevetségesen rövid határidőnek hitt. A beszélgetés óta 15 év telt el, és a projekt a legjobb úton halad a megvalósulás felé. A kezdeményezéshez a legnehezebb feladat a támogatás megszerzése volt. „Először a NASA-hoz mentünk, de az ottaniak azt mondták, hogy a terv annyira valószínűtlen, hogy egy kategóriába esik az űrlift megépítésével” – mondja Wiselski. A csapat végül 19 millió eurót kapott a Német Űrrepülő Központtól, és további 1,7 millió eurót a Max Planck Társaságtól. Ebből a pénzből sikerült kifejleszteni a vevő egységet és az apró nyomkövető címkéket is. A első generációs modellek 5 grammot nyomnak, de a csapat szerint ezt rövidesen lehetséges lesz 1 grammra csökkenteni, amivel már a legkisebb madarak, például a fecskék is megjelölhetők lehetnek. Minden címke egy napelemmel, GPS-szel és óriási tárhellyel van ellátva. Az egységek a pillanatnyi helyzetén túl az állatok sebességét, környezeti hőmérsékletét, a nyomást, a fényviszonyokat és egyéb tényezőket is rögzíteni tudnak. Ezeket az adatokat valós időben továbbítják az űrben elhelyezett vevőnek, és ezen központi egység révén akár át is lehet őket programozni. A projekt iránt óriási az érdeklődés. A kezdeményezés beindulása után rögtön 40–50 kutatócsoport kezdi tanulmányozni a denevérek, madarak, tengeri teknősök és más fajok vándorlását az ICARUS adatai alapján. A projekt során összegyűjtött adatok kis csúszással aztán mindenki számára ingyen hozzáférhetőek lesznek a MoveBank nevű adatbázisban.
Roland Kays, az Észak-Karolinai Állami Egyetem kutatója például denevéreket fog vizsgálni az új rendszer révén. Észak-Amerikában rengeteg gyümölcsevő denevérrel végeznek a szélerőművek, és Kays azt reméli, hogy ez az állatok vándorlási útjainak feltérképezésével elkerülhető lehet. Akár úgy, hogy az állatok vonulási útvonalára nem helyeznek szélkerekeket, akár olyan módon, hogy pár hétre kikapcsolják az erőműveket, amíg a denevérek elhagyják a környéket. Crofoot orangutánok nyomon követésére szeretné használni az ICARUS rendszerét, hiszen az állatok megóvása és áttelepítése rengeteg pénzbe kerül, de amint szabadon engedik őket, eltűnnek a kutatók szeme elől. Az állatok pontosabb követése révén új, rejtett fertőzési útvonalakra és a patogének búvóhelyeire is fény derülhet. Az ebola kapcsán például még mindig bizonytalan, hogy annak vírusa hol rejtőzik a vadonban, bár sok jel utal arra, hogy azt bizonyos denevérfajok hordozzák. A nyomkövetéssel megerősítést nyerhet ez a teória, az állatok mozgásának feltérképezése után ritkábbá válhat a fertőzés emberre való átterjedése, és egy napon talán teljesen felszámolható lehet a vírus. Az ICARUS kiváló fegyver lehet az orvvadászok ellen is, hiszen a nyomkövetők a leölt állatokban is aktívak maradnak, így segítségükkel lefülelhetők az elkövetők. Ha pedig sikerül néhány vadászt a hálózat révén elkapni, az jelentősen csökkentheti a többiek kedvét a védett fajok leölése iránt. „Már Mongóliából is megkerestek minket, ahol a tolvajok rengeteg dinoszauruszcsontot lopnak el a lelőhelyekről” – mondja Wiselski.
Az új jeladóval felszerelt rőt koraidenevérek
Ahogy az ICARUS információkkal szolgál a kutatók számára az állatokról, úgy ez utóbbiak adatokat szállíthatnak a bolygóval kapcsolatban. Minden állat szenzorok bonyolult hálózatából épül fel, mondja Kays. Hallanak, szagolnak, látnak, érzékelik a mágneses erővonalakat és reagálnak a környezetben bekövetkező változásokra. Olyanok mint egy csapat élő hő- és nyomásmérő, mozgásaik révén pedig monitorozható, hogyan változnak a bolygón a különböző körülmények. Wiselski szerint egyes fajok akár katasztrófák előre jelzésére is használhatók lehetnek, hiszen számos anekdotikus bizonyíték áll rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy bizonyos állatok képesek megérezni a földrengések és a vulkánkitörések közeledtét. Ez pedig mozgásukban is tükröződik, bár hogy pontosan hogyan és milyen mértékben lehet a kérdéses fajokat erre használni, ahhoz kiterjedt kutatásokra lesz szükség. Végre elértük azt a technológiai szintet, amely mellett mindez lehetségessé válhat, mondja Crofoot. Sokat segített a projekt előre haladásában az is, hogy a tudomány egyre inkább nemzetközivé válik, így a vándorló fajok kutatói is könnyebben fognak össze. Wiselski pedig közben már az ICARUS következő fázisáról tárgyal a világ több űrügynökségével, hogy néhány év múlva már ne csak az ISS, hanem több műhold fedélzetéről is figyelni lehessen a fajok vonulását.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!