iPon Cikkek

Polybius - egy városi legenda lélektana

Dátum | 2016. 02. 29.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Bár a megbízható, stabil és könnyen hozzáférhető internetkapcsolatok korában egy hoax percekkel a felbukkanása után megcáfolható és aki nem rest, a különféle pletykák és féligazságok valóságmagvának is utánajárhat, a tréfák, nagyotmondások, féligazságok, vagy egyszerű hazugságok hatására született legendák még ma is mindennapjaink részét képezik. A játékipar területén sincs ez máshogy. Az ágazat légből kapott történetei általában titkos pályákról, különféle trükkökkel irányíthatóvá váló karakterekről, különös ellenségekről, és hasonló, a játékmenetre direkt hatással bíró dolgokról szólnak. Megszámlálhatatlan játékos próbálta biztosnak tűnő információk alapján meztelenre vetkőztetni Lara Croftot, a GTA San Andreasban egyesek a Nagylábú és Bőrpofa mellett más furcsaságokat is látni véltek, illetve azt is rengetegen bizonygatták, hogy aki igazán elszánt, az kapcsolatba tud lépni a titokzatos epszilon-kultusszal. A Street Fighter II kapcsán elsütött beugratás, ami szerint előlehet csalni egy Sheng Long nevű harcost, pedig 1992. április elsejétől egészen decemberig lázban tartotta az Electronic Gaming Monthly olvasóit.
Akadnak azonban jóval sötétebb hangvételű, igen sajátos fantáziájú tréfamesterek beugratásai alapján elterjedt mondák és mítoszok is, amiket sokan a mai napig készpénznek vesznek. Egy, állítólag csak San Francisco környékén terjesztett, Pale Luna című szöveges kalandjáték az örök mindentudók szerint egy brutálisan meggyilkolt lány szétszórt testrészének koordinátáit rejtette magában. Egyesek váltig állítják, hogy 1996-ban a Nintendo, egy Pokémon játék a felnőttek számára nem érzékelhető tartományban hallható zenéjével több mint kétszáz, 7 és 12 év közötti gyermeket kergetett a halálba, mert azok nem bírták elviselni azt. Mások azzal próbáltak hírnévre szert tenni, hogy egy Jvk1166z.esp-nek keresztelt Morrowind-modról szőttek meséket. Ebben az állítólagos rajongói kiegészítésben valamennyi fontosabb NPC halott és a játékost egy Assassinnak, nevezett, hátborzongató pók-humanoid hibrid követi mindenhova. Ahhoz, hogy felfedjük az alkotás sötét titkait, a csillagok változásait kell figyelnünk. Persze, ez nem megy egykönnyen, mert egy idő után az ember azt kezdi hallucinálni, hogy a förtelmes kreatúra valóban létezik. A legérdekesebb legenda viszont kétségbevonhatatlanul a nem kevés valóságmaggal rendelkező, Polybiusként elhíresült játékgép históriája, ami valóságos tankönyvi esete annak, hogy miképpen is ferdülnek el a tények és hogyan nemesednek legendává. Lássuk hát, hogyan vált világszerte ismertté és a popkultúra egyik legeredetibb színfoltjává a sohasevolt masina!
1998-ban egy meghökkentő bejegyzés bukkant fel a játéktermi gépekkel foglalkozó coinop.org oldalán. A név nélkül posztoló felhasználó állítása szerint Portland városában, illetve a környező települések egyes játéktermeiben 1981-ben villámcsapásszerű hirtelenséggel megjelent egy Polybiusnak nevezett masina, ami élénk látványvilága és kissé bizarr grafikája mellett azzal is felhívta magára fiatalok figyelmét, hogy több, alapvetően eltérő játék közül lehetett választani az érme bedobását követően. Aki akarta, az egy Pac-Man klónnal üthette el az idejét, vagy éppen lövöldözve tesztelhette a reflexeit, a szellemi kihívásokat keresők pedig puzzle-feladatokat oldhattak meg. A gép hamar komoly népszerűségre tett szert, de aztán apránként kiderült, hogy valami nincs vele rendben, mert azok, akik kipróbálták, szinte kivétel nélkül ilyen-olyan egészségügyi zavarokról számoltak be. Akadtak, akiknek nem jött álom a szemükre, mások teli torokból üvöltve, izzadtságtól csatakosan tértek magukhoz egy szörnyűséges rémálom után, többen epilepsziás rohamot kaptak, pár napról napra furcsábban viselkedő gyerek pedig végső elkeseredettségében önkezével vetett véget az életének. A Polybiust még rejtélyesebbé tette, hogy rendszeres időközönként elegáns, fekete ruhába öltözött férfiak bukkantak fel, akik az elmondásuk szerint begyűjtötték a masina által rögzített adatokat. A nyitóképernyőn olvasható felirat szerint a Sinneslöschen Inc. által gyártott gép aztán ahogy jött, úgy el is tűnt és soha többet senki sem hallott róla, de rebesgetni kezdték, hogy az áldozatok egy, az emberi elme manipulálását és kontrollálását megcélzó, félresikerült, jó eséllyel a CIA-hoz köthető kísérlet miatt dobták el maguktól az életüket, vagy szenvedtek el egy életre szóló traumát.
A Polybius állítólagos nyitóképernyője.
Elsőre alighanem felfoghatatlannak tűnhet, hogy miképpen adhatták tovább ezt a hoaxot az olvasók, de ha vesszük a fáradtságot, hogy egy kicsit alaposabban a dolgok mélyére nézzünk, rájöhetünk, hogy egy igen ötletesen felépített hazugsággal állunk szemben, ami nagyban épít a féligazságokra és arra, hogy az emberek idővel önkéntelenül is kiszínezik az emlékeiket. Már a gép leírása is telitalálat, hiszen a szabadidejük nem csekély részét játéktermekben töltő olvasók szinte garantált, hogy találkoztak egy, a technológiai limitáció miatt már a maga korában is furcsának ható játékgéppel, aminek jó eséllyel már a nevére sem emlékeznek. Mivel egy ilyen álhír elolvasása után nagyon sokan kombinálni kezdenek, az efféle témákra fogékonyak képesek meggyőzni magukat arról, hogy lehet, hogy annak idején ők is játszottak, vagy óvatosabban fogalmazva, játszhattak egy-két kört a Polybiussal. A gyártó cég neve, a Sinneslöschen is alkalmas arra, hogy beugrassa a hiszékenyebbeket, hiszen a nyelvileg egyáltalán nem helyes szó magyarul körülbelül „érzéktörlést” jelent és ha valaki nagyon el akarja hinni a történetet, akkor nem törődik olyan apróságokkal, hogy miért utalgatnának egy titkos összeesküvés résztvevői arra, hogy mi is a céljuk.
A Polybius látszólagos hitelességét azonban a hamis emlékeknél is jobban "bizonyítja" a felületesek számára az, hogy ha torzított formában is, de megtörtént és ismert eseményekre épül. A fiatalokon végzett titkos kísérletek alapjául alighanem az amerikai történelem egyik szégyenfoltja, a hetvenes évek végén nyilvánosságra kerülő MKUltra projekt szolgált. Az 1953 és 1973 között zajló, embertelen, törvény és alkotmánysértő kísérletsorozat során a CIA azon fáradozott, hogy különféle, a szovjetek ellen bevethető, képzelgéseket, gyorsabb öregedést, amnéziát és hasonló hatásokat kiváltó, valamint elmekontrolláláshoz és vallatáshoz használható anyagokat hozzon létre. A kísérleti alanyok nem elhanyagolható része a társadalom alsóbb osztályaiból került ki, például elmeorvosi kezelés alatt álló beteg vagy mélyszegénységben élő prostituált volt, de akadt köztük a vezetőség utasítására bedrogozott CIA-alkalmazott is. A bakteriológusként dolgozó, tudta nélkül nagy dózisnyi LSD-t elfogyasztó Frank Rudolph Orsont például annyira megviselte a narkotikum okozta hallucináció, hogy depresszióba esett és kiugrott egy hotel tizenharmadik emeletéről. Családja csak 1975-ben kapott 750,000 dollárra rúgó kártérítést, illetve, az akkori elnök, Gerald Ford személyesen kért bocsánatot a családfőt idejekorán elvesztő familiától.
A kísérlet azokkal szemben sem volt etikus, akik pénzért vagy ilyen-olyan előnyökért cserébe önként vállalták, hogy részt vesznek a kísérletben és kábítószereket, valamint bizonytalan hatású kemikáliákat fogyasztanak. Hiszen az érintettek a korrekt tájékoztatás hiánya miatt nem tudták, hogy mire is jelentkeznek ezért nem volt módjuk felmérni a veszélyeket. Egy ilyen, két évtizedig zajló barbár kísérletsorozat után, ha valaki fogékony az összeesküvés-elméletekre, egyáltalán nem is nehéz elképzelni, hogy a kormány tényleg veszélyeztette a portlandi játéktermek közönségének életét. Már csak azért sem, mert az ifjúság találkahelyeit 1981-ben csakugyan többször is lerohanták és napokra bezárták a „fekete ruhások”, akik a pletykákkal ellentétben nem a CIA, hanem az FBI alkalmazottjai voltak. Az ügynökök ugyanis ekkoriban a teenagereket megcélzó nepperekkel összejátszó, valamint az illegális szerencsejátékok területén érdekelt játéktermek tulajdonosai ellen indítottak látványos hadjáratot. Ha viszont valaki el akarja hinni a történetet, ezt az eseménysorozatot már lehet úgy magyarázni, hogy a hivatalos ok csak egy fedősztori volt és ilyenkor vitték el az agymosó gép által rögzített adatokat.
A rosszullétek és váratlan elhalálozások esetében is ügyesen keveredik a mese és az igazság. 1981. november 27-én egy Brian Mauro névre hallgató 12 éves gyerek elhatározta, hogy megpróbálja megdönteni Dennis Hernandez Asteroids rekordját a Portland belvárosától 11 km-re lévő Beavertonban található Malibu Grand Prix játékteremben. Az ambiciózus fiú szervezete viszont 28 órányi megszakítás nélküli játékot követően már nem bírta a terhelést, amiben komoly szerepe volt annak, hogy semmit sem evett és víz helyett kizárólag cukros üdítőitalokat fogyasztott. Ezért egy nappal később, november 28-án le kellett tennie álmáról, mert annyira rossz állapotba került, hogy még napokig erős gyomortáji fájdalmaktól, reszketéstől és zavarodottságtól szenvedett. Ez már önmagában is évekre szóló beszédtémát szolgáltatott volna a Mauro összeomlása köré valóságos legendakört költő portlandi gyerekek számára, de ugyanazon a napon Michael Lopez, egy 14 éves játékos is pórul járt, igaz, ő nem az Asteroidstól, hanem a Tempest nevű játéktól kapott egy migrénes rohamot, miközben hazafelé ment. Az, hogy egy nap alatt ketten is kórházi ápolásra szorultak a Malibu Grand Prix látogatói közül, kitörölhetetlenül belevésődött a helyiek emlékezetébe, már csak azért is, mert Lopez esetéről azt pletykálták az örök jól értesültek, hogy a játék át akarta venni az agya felett az irányítást. Ez azzal a Lopez számára kellemetlen következménnyel járt, hogy afféle helyi hírességgé lett, aki hiába próbálta elmagyarázni, hogy migrénje volt, még a legközelebbi barátai sem hittek neki és egykori cimborái is ferde szemmel néztek rá. A Tempestet pedig, aminek egyedi látványvilága csak tovább erősítette azt a nézetet a fiatalok szemében, hogy egy agyirányító géppel állnak szemben, magától értetődően mindenki elkerülte.
A haláleseteknél nem ennyire jól dokumentált a helyzet és sok a bizonytalan pont. A 18 éves Jeff Dailey állítólag a Berzerkkel játszott, amikor a fenevad számát is tartalmazó 16,660 pont elérése után nem sokkal holtan esett össze, de ez alighanem csak legenda, ami jó fél évvel a szintén ezzel a géppel szórakozó, szívelégtelenség miatt meghalt Peter Burkowski (egyes forrásokban Bukowski) halála után kapott szárnyra és a fiú valójában egy autóbalesetben hunyt el. Lényeges, hogy több forrás szerint az 1982-ben elhalálozott Burkowskit sem játék közben érte el a vég, hanem utána, amikor egy másik géphez lépett. Ugyanakkor, 1988-ban a 17 éves Edward Clark Jr.-nak tényleg a Berzerk miatt kellett meghalnia, mert egy Pedro Roberts nevű huligán azt állította, hogy a fiú az ő érméjét dobta be a masinába, majd miután nem kapott helyette egy másikat, egy sikátorban bevárta, majd pedig hidegvérrel megkéselte szerencsétlen áldozatát. A gyilkosság viszont ebben az esetben sem a maga korában igen népszerű masina, hanem egy frusztrált és ostoba utcakölyök számlájára írható.
A Polybius-legenda elterjedésében a kreatívan értelmezett, vagy eltorzult tények mellett a történetet átvevő újságírók és a mítoszt kiegészítő és ezzel bizonyos időközönként újfent reflektorfénybe állító tréfagyárosok is komoly szerepet játszottak. 2004-ben egy hamisított kép kezdett el terjengeni az interneten, majd a Guru3D weboldalán állította egy vicces kedvű mókamester, hogy a birtokában van a játék egy emulált változata. 2006-ban egy Steven Roach néven posztoló felhasználó előbb a coinop.org, majd a retrogamer.net oldalán osztotta meg a nagyvilággal, hogy annak idején egy Dél-amerikai cég megbízásából egy, a Polybius alapjául szolgáló gépen dolgozott egy német és három cseh kollégájával. Roach szerint a masina egy, a korszakba remekül beleillő lövölde volt, amiben idegeneket, valamint egy a Star Warsban látott Halálcsillagról koppintott holdbázist kellett megsemmisíteni. Azonban, mivel a Portlandben megtartott tesztidőszak során egy 13 éves gyerek epilepsziás rohamot kapott a géptől, abból soha nem gyártottak többet, sőt, a meglévőket is eltüntették. Hogy sokan mennyire hinni akartak és akarnak a mai napig a kicsit alaposabb kutatás után ezer sebből vérző történetben, azt jól mutatja, hogy az átverés annak ellenére sokáig foglalkoztatta az érdeklődőket, hogy a figyelmetlen álhírgyáros tévedésből elfelejtett átjelentkezni egyik felhasználónévből a másikba és ugyanazzal tette fel a kérdését, majd adta meg rá a válaszát. 2011-ben Dave Masko cikke keltett feltűnést, amiben egy állítólagos, önmagát megnevezni nem kívánó személy beszélt arról, hogy látta a „leginkább egy régi Pac-Man gépre” hasonlító masinát, aminek a tulaja alighanem az ebayen igyekszik majd eladni szerzeményét. A Youtube-on is egymást érik a „megtalált” játékot bemutató videók, aki pedig elég bátor, az akár le is töltheti azt a „gyártó” honlapjáról. A Polybius még A Simpson család egyik epizódjában is látható egy rövidke jelenet erejéig.
Összességében elmondható, hogy bár a városi legendákra specializálódott Snopes.com már 2003-ban ízekre szedte a történetet, és az esztendővel később felkerült egy, hoaxok megőrzésével foglalkozó portálra is, a Polybius mítosza mára kiirthatatlanná vált és biztosra vehetjük, hogy a jövőben hallunk majd még róla. A Ready Player One szerzője, Ernest Cline ugyanis jelentősen merített belőle a Beavertonban játszódó könyve, az Armada írásakor, amiben fontos szerep jut egy egyszerű szimulátornak tűnő, de valójában a Föld védelmének érdekében létrehozott játéknak. Mivel a regény megfilmesítési jogait már megvásárolták, garantált, hogy ha megkezdődik a forgatás, akkor vagy a ravasz marketingesek, vagy pedig a hiszékenység vámszedői fel újra elő fogják venni a történetet.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

1. KatonaKM
2016.02.29. 11:28
Tetszett ez a cikk is
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!