iPon Cikkek

Portal Knights - Salieri és a kockák

Dátum | 2017. 06. 01.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

A minden érdekes, vagy jól hangzó történetet készpénznek vevő emberi természetnek hála, több mint valószínű, hogy még évszázadokig tartani fogja magát az a vélekedés, miszerint Antonio Salieri ilyen vagy olyan formában, de szerepet játszott Wolfgang Amadeus Mozart halálában. A tévhit futótűzszerű terjedésében és kiirthatatlanságában komoly szerepet játszott, hogy a bécsi konzervatórium alapító tagja élete vége felé a demencia démonával viaskodott, és leépülése során valóban hangot adott annak a testét-lelkét megnyomorító tévképzetének, hogy ő felelős pályatársa idő előtti végéért. A szenzációs kijelentés hatását remekül mutatja, hogy 1830-ban, azaz mindössze öt kurta évvel Salieri halála után maga Puskin írt egy drámát arról, hogy miképpen is mérgezi meg a gyakorlott, de saját középszerűségétől szenvedő alkotó a számára mindennél nagyobb veszélyforrást jelentő géniuszt. A téma a későbbiek során sem kopott ki a művészek repertoárjából. 1898-ban Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov komponált operát az Anyegin szerzőjének írásából, míg 1979-ben Peter Shaffer a történelmi hűséget a művészi hatás miatt szabadon kezelő darabja, a később Milos Forman által egy nyolc Oscart bezsebelő sikerfilmként feldolgozott Amadeus miatt kapott újra szárnyra a képtelen mendemonda.
Ám, azzal együtt, hogy az olasz zeneszerző minden jel szerint teljesen ártatlan tragikusan korán elhunyt kortársa halálában, kétségtelen tény marad, hogy az a többlet, ami Salzburg híres szülöttében megvolt, benne viszont nem, szemkápráztató gyorsasággal homályosította el az ő fényét, és remek táptalajt biztosított a sunyi gyanúsítgatásoknak. Hiszen, az emberben önkéntelenül is felmerül, hogy vajon mit is érezhet valaki, amikor rájön, hogy annak ellenére, hogy amennyire lehet, elmélyedt választott hivatásában és tisztes sikereket könyvelhet el, akadnak olyanok, akik a sors kegyéből könnyedén túltesznek rajta. Mekkora kín lehet tudni, hogy jók vagyunk, sőt, jobbak az átlagnál és ezzel együtt arra kárhoztatni, hogy egy, vagy több kiemelkedő lángelme miatt minket is a jelentéktelen tömeghez soroljanak? Ez a kérdés a Minecraft és Zelda szerelemgyermekeként jellemezhető Portal Knights kapcsán is minduntalan felvetődött bennem. Ugyanis, ahogy azt látni fogjuk, a Keen Games csapatának bátran ajánlható és messze a tucatcímek fölé magasodó játékának fő tragédiája, hogy nem egyedi ötletek és frappáns megoldások, hanem már létező formulák tökéleteshez közelivé csiszolása miatt tarthat csak igényt a figyelmünkre. Ez pedig egy ennyire zsúfolt piacon alig kecsegtet több sikerrel, mintha egy igénytelen klónnal próbáltak volna szerencsét.
A játék története szerint a kalandjaink helyszínéül szolgáló planéta felszíne valaha harmonikus egészt alkotott, de egy kataklizmát követően véget ért a békés idill. A szárazföld különféle klímájú szigetekre esett szét, ráadásul, hogy a helyzet még siralmasabb legyen, rettenetes szörnyetegek kezdték terrorizálni a bajokból alig-alig felocsúdó embereket. Mi a sokat szenvedett vidék egyik, semmitől sem visszariadó, a misztikus portálokon közlekedni képes hősének a bőrébe bújhatunk bele, célunk pedig, hogy amennyire a képességeinktől telik, a rémségek megtizedelésével és kisebb-nagyobb feladatok elvégzésével megkönnyítsük a nép egyszerű gyermekeinek életét. Mielőtt megkezdhetnénk jószolgálati missziónkat, karaktert kell alkotnunk. Rajzfilmbe illő figuránk külsejét kismillió beállítással szabhatjuk személyre, ráadásul három kaszt, jelesül a test-test elleni küzdelemben jeleskedő harcos, a gonoszt varázspálcájával és bűvigéivel megritkító mágus és az íjak mesterének számító kósza közül kiválaszthatjuk a számunkra legszimpatikusabbat. Ezt követően már csak azt kell eldöntenünk, hogy mekkora méretű pályákon kívánunk akciózni és utána fejest is ugorhatunk a közel végtelen lehetőségek csodás tárházába.
Legfontosabb kötelességünk, hogy életet leheljünk az új régiókat, például őserdőket, mocsarakat, vagy mezőségeket megnyitó portálokba. Ehhez kék, sárga, zöld és vörös kőszilánkokat kell gyűjtenünk, hogy aztán nagyobb, egyszínű tömböket hozzunk belőlük létre, amiket a megfelelő lyukakba illesztve energiával tölthetjük fel az egy másik területbe vezető átjárót. A szilánkokat elvileg a pályák szisztematikus szétverésével is kinyerhetjük, mint ahogy a fejlődésünkhöz szükséges tapasztalati pontokat is bezsebelhetjük ezzel a módszerrel, de ez azon túl, hogy ez elképesztően lassú és időigényes folyamat, nem is túl érdekes, így inkább előbb, mint utóbb, de el kell kezdenünk a helyi élővilág egyedszámának szabályozását. Az összecsapások gyorsak és pörgősek: minden lény a maga sajátos taktikája szerint támad, ergo, minél előbb kiismerjük ellenfeleink harcmodorát, annál könnyebben tudjuk időzíteni a támadásainkat, illetve, az elvetődésben kimerülő védekezést. Bár a három kaszt, a hozzájuk kötött és más osztályok képviselői által nem használható fegyverarzenál és a ritkás képzettségfa miatt elsőre szűkösnek tűnhet az általunk bevethető fortélyok száma, szerencsére nem ez a helyzet. A nem csupán extra védelmet, hanem más bónuszokat is adó páncéloknak hála, szabadon kísérletezgethetünk. Ezért megtehetjük, hogy nem egy lobogó csuklyás köpenyben parádézó, nyiszlett könyvmolynak varázslóval, hanem egy tetőtől talpig acélba bújt csatamágussal rontunk rá a rosszakaróinkra, vagy éppen a harcosunk tanulhat pár hasznos kunsztot, ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy cserébe könnyebben vérét veszik. Persze, magától értetődően nem kizárólag gyilkolászással üthetjük agyon a szabadidőnket, hanem kitermelhetjük a világok értékes és hasznos kincseit, hogy aztán a saját javunkra fordítsuk őket. Ásványok, ércek, szívósabb és kényesebb növények magjai: mind-mind arra várnak, hogy felhasználjuk őket. Új fegyverek vértek, varázslatok és bájitalok, valamint az ezek elkészítését lehetővé tevő eszközök, mint a fejleszthető oltár, vagy kovácsüllő felhúzása mellett számtalan köznapi használati tárgyat, vagy speciális kockát is készíthetünk, amikkel kicsinosíthatjuk lakhelyünket.
Gyakorló időmilliomosok akár japán kastélyt is felhúzhatnak, de egy kis ügyességgel westernfilmbe illő csehó, bunker, vagy piramis is dicsérheti a kezünk munkáját, arról nem is beszélve, hogy ha és amennyiben úgy tartja úri kedvünk, akkor a domborzati viszonyok megváltoztatásával, illetve a flóra, sőt, a talaj lecserélésével alapjaiban alakíthatjuk át bármelyik sziget kinézetét. Tetszik a hólepte táj, de szerintünk el tudna viselni egy kicsivel több bazaltot, és szeretnénk, ha kiskertünkben csili teremne? Semmi akadálya! A hajunk égnek áll attól, hogy ha nem akarunk úszni és a megfulladást kockáztatni, folyamatosan kerülgetünk kell egy mérhetetlenül mély tavat? Kellő kitartással uralmunk alá hajthatjuk a természetet és a legnagyobb vízfelületet is lefedhetjük. A fantáziánkon kívül nincs más határ.
A játékélményre tehát nem lehet panaszunk, hiszen egy számtalan fogást felvonultató svédasztalt kapunk, amiben mindenki megtalálja a szája ízének megfelelő falatot. A hangulatot csak tovább fokozza, hogy az alkotók egyes kollégáikkal szemben tisztában voltak azzal, hogy a korai hozzáférés nem a következmények nélküli pénzbeszedés és a vidám semmittevés, hanem a rajongói visszajelzések alapján való átalakulás, valamint a hibák kijavításának időszaka. Meglehetősen szomorú, hogy ezt már-már jó pontnak kell elkönyvelni, de művük, amennyire azt a tesztidőszak alatt meg tudtam állapítani, szinte teljesen bugmentes, ami sajnos ritka és említésre méltó teljesítmény. Elvégre hetekig sorolhatnánk az olyan, jobb sorsra érdemes címeket, amik készítőik slendriánsága miatt nem tudták elfoglalni az őket megillető helyet választott műfajukon belül. Itt erről szerencsére szó sincs, de sajnálatos módon, ahogy apránként elszáll a rózsaszín köd utolsó pamacsa is, rá kell ébrednünk, hogy a sajátos grafikájú hibridben a külcsínt leszámítva semmiféle, csak rá jellemző, karakteres elemet nem találni. A képzettségeket mind láttuk valahol, esélyesen húsz évvel ezelőtt. Tényleg nem vár csodákat az ember, de aki 2017-ben csak annyira képes, hogy tűzgolyó I-nek, II-nek, III-nak és IV-nek nevezi el a lángok erejét használó bűvigéket, az ne fejlesszen fantasy-játékot, hanem menjen könyvelőnek. A nyersanyagoknál, tárgyaknál és építőkockáknál sem lódult meg a kreatív részleg fantáziája, az egy adott készség leszállítására, vagy pár ellenség lekaszabolására épülő küldetéseken állva elalszik az ember, a szörnyek pedig célirányos, hetekig tartó ötletelés után sem lehetnének sablonosabbak. Zselékreatúrák, csontvázak, orkok, férgek és hasonló, közhelyesebbnél közhelyesebb teremtmények várják, hogy megkapják tőlünk a választ a halál utáni lét nagy kérdésére. Döbbenetes, hogy, egy elvileg a szellem szabad kibontakozását és az önmegvalósítást bátorító, hibátlan játékmenetű alkotás ennyire ragaszkodjon a jól bevált, konstans deja vu-t okozó sablonokhoz és nem hogy az újító szándék, hanem a különbözni akarás egy morzsáját se lehessen benne fellelni.
Így, összességében a Portal Knights leginkább egy hallatlan lexikális műveltséggel bíró, ám az asztalra semmi egyedit le nem tevő, érdektelen publikációkat jegyző professzora emlékeztet, aki méltán lehet büszke a felhalmozott tudására, jár neki hat-nyolc sor a nagyobb lexikonokban, de el kell fogadnia, hogy sosem fogják választott tudományterülete valódi, korszakos nagyságai között emlegetni. A magas pontszám oka ezért kizárólag az, hogy rengeteg a tennivaló, hónapokat el lehet vele tölteni és, hogy minden polírozottan működik. Ezzel együtt, a Keen Games munkájának gyümölcse számtalan kellemes órát szerezhet a kikapcsolódni vágyóknak, csak érdemes észben tartani, hogy mind az akció-RPG-k, mind az építkezős játékok között akad olyan, ami magasan fölé tud emelkedni, igazolva, hogy a már-már laboratóriumi körülmények között létrehozott, tökéletességre törekvő programok sem nélkülözhetik az egyéni vonásokat.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

1. Tno
2017.06.01. 08:33
Mindig is felháborított, ha valakit felháborít, hogy orkok, tündék és törpök vannak egy fantasyban,
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!