iPon Cikkek

PSN/XBLA játékok

Dátum | 2010. 11. 10.
Szerző | Svindler
Csoport | JÁTÉK

Jó rég foglalkoztunk utoljára letölthető játékokkal, de az utóbbi pár hónapban nagyon szép volt a kínálat, így visszatérünk hozzájuk. Ebben a részben még a konzolos címeké a főszerep, de a következőben már lesznek olyan játékok is, amiket PC-re is kiadtak (Alien Breed és Blade Kitten például).

Costume Quest (PSN, XBLA)

A Double Fine sajnos azon hányattatott sorsú fejlesztők közé tartozik, amelyeknek játékai sorra buknak meg a pénztáraknál, annak ellenére, hogy kivétel nélkül nagyszerű programokat készítenek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy legújabb próbálkozásuk nem egy több millió dollárból készült AAA kategóriás szoftver, hanem egy kis költségvetésű, az Xbox Live-ról és a PSN-ről letölthető játék. A nemrég megjelent Costume Questről van szó, mely Halloween ünnepét választotta témájául, amikor a gyerekek jelmezbe öltözve járnak egyik házról a másikba, édességet kérve az ott lakóktól. A játék főszereplője egy ikerpár egyik tagja (Reynold vagy Wren, attól függően, hogy milyen nemű hőst választunk), aki egész évben ezt a különleges éjszakát várta, és ehhez el is készítette saját robot jelmezét. Legnagyobb bánatára a szülei nem engedik, hogy egyedül vágjon neki az éjszakának, így a testvérét is magával kell vinnie. Nem élvezhetik sokáig egymás társaságát, mivel a tesót elrabolja egy rusnya szörny, aki a jelmeze miatt összekeverte őt egy hatalmas, beszélő cukorkával. A várost ugyanis zöld színű lények özönlötték el, akik sorra járják a házakat, édesség után kutatva.


A történet bevezetőjéből bizonyára már érezhető, hogy a Double Fine ismét humorosra vette a figurát, és egy könnyed, a fiataloknak és az idősebbeknek egyaránt szóló játékot készített. Hősünkkel az lesz a célunk, hogy megtaláljunk testvérünket, közben pedig pontot tegyünk az édességtolvaj szörnyek ügyének végére. A Costume Quest tulajdonképpen egy nagyon egyszerű szerepjáték, melyben karakterünkkel szabadon bejárhatjuk a környező területeket küldetések, és persze szörnyek után kutatva.  A feladatokat a többi Halloweenező gyerektől, vagy az utcákon lófráló felnőttektől kapjuk meg, akik apró-cseprő dolgaik elvégzéséhez kérnek segítséget. Lesz olyan kissrác, akinek speciális kártyalapokat kell megtalálnunk, máskor bújócskázó gyerekeket kutatunk fel, de egyszer egy jelmez szépségversenybe is benevezhetünk. Mindeközben folyamatosan fel kell keresnünk a házakat, elvégre az édességek megszerzésénél semmi sem lehet fontosabb. A csavar ott van az egészben, hogy néha nem cukorkát adót emberek nyitnak ajtót, hanem szörnyek, akik persze azon nyomban ránk támadnak. Itt jönnek képbe a jelmezek, amiknek nagyon fontos szerepük van a játékban. Összesen 11 kosztümöt szerezhetünk meg, amelyek mindegyike eltérő tulajdonságokkal ruházza fel viselőjét. A robot ruhához például görkorcsolya tartozik, amikkel gyorsabban tudunk haladni, a ninja öltözettel lopakodni tudunk és így tovább. Vannak olyan feladatok a játékban, amelyet csak egy adott ruha viselésével oldhatunk meg.


A legizgalmasabb az egészben az, hogy ha harcra kerül a sor, akkor a gyerekek (akikből összesen három lehet a csapatunkban), átváltoznak azzá, amit a jelmezük ábrázol. A harc a japán szerepjátékokban látott módon, körökre osztott rendszerben zajlik. Nem bonyolult a dolog, hiszen minden jelmeznek csak egy alap támadása, illetve egy speciális képessége van, nekünk csak azt kell eldöntenünk, hogy mikor melyiket használjuk. Kicsit megpróbálták a fejlesztők felpörgetni ezt a mechanizmust azzal, hogy harc közben minden támadáshoz, illetve védekezéshez rendeltek egy quick time eventet, melyek során gyorsan végre kell hajtanunk a képernyőn felvillanó utasításokat. Ha ez sikerül, akkor nagyobbat sebzünk az ellenfélen, illetve mi kevesebb életerő pontot veszítünk a védekezés során. Ezek QTE-k nem túl bonyolultak, de azért nem árt odafigyelni rájuk, mivel ha elrontjuk őket, akkor néhány csata elég nehézzé tud válni. Általánosságban viszont elmondható, hogy nem fognak nagyon megizzasztani minket ezek az összecsapások, és összességében az egész játék sem tartogat túl sok kihívást.


Talán ennek is köszönhető, hogy elég gyorsan végig lehet rohanni a történeten, bár egy 10 fontba kerülő programtól nem is rossz az a 6-7 óra, amit nyújt. A hangulat, az aranyosan kinéző, rajzfilmszerű grafika és az egyszerű, de élvezetes játékmenet miatt viszont mindenképpen megéri adni egy esélyt a Costume Questnek. Az egyetlen hiba, amit felrónék neki, az a szinkron hiánya, emiatt minden beszélgetést olvasnunk kell. Ismerve a korábbi Double Fine játékok fergeteges párbeszédeit, ez elég nagy veszteség.

dragon83

Hydro Thunder Hurricane (XBLA)

A nyár közepén megjelent Hydro Thuder Hurricane egy 1999-es játéktermi anyag modern feldolgozása. Motorcsónakos akció a javából, amolyan Wipeout stílusú, pörgős, vad játékmenettel, tengeri szörnyekkel, kalózhajókkal, és persze rengeteg izgalommal, meg kihívással.

Kétszázzal zúzunk, kerülgetjük a sziklákat és a robbanó hordókat, a tízméteres hullámok majdnem a partra vetnek már, de két-három levágásnak köszönhetően sikerül mindenkit megelőzni, és elsőként beérni a célba. A Hydro Thuder Hurricane klasszikus árkád élményekkel vár mindenkit, egyenesen kell tartanunk a hajót, küzdve a természettel, és a versenytársak bosszújával, a figyelmünk pedig nem lankadhat, hiszen bármikor jöhet valaki hátulról, aki úgy söpör el mellettünk, mintha ágyúból lőtték volna ki. Csínján kell bánnunk a turbóval, hiszen a győzelmünkbe kerülhet, ha nem marad belőle a célegyenesre, de a gázkar állandó szorítása sem elég, a különféle játékmódokban mindig más és más taktikát célszerű alkalmaznunk.

A race egyszerű, csak magunk mögé kell szorítani a tizenöt másik versenyzőt, a gauntlet egy limitált turbóhasználattal izgalmasabbá tett időmérő, míg a ring masterben vízen úszó kapukon kell átgázolnunk, s ha kihagyunk egyet, akkor már jön is a büntetés, az óránk megtekeredik hátrafelé, és imádkozhatunk, hogy időben célba érjünk. Végül, de nem utolsó sorban pedig itt van még a championship játékmód, mellyel szintén az egyjátékos futamok között találkozhatunk, ez felvonultat több versenyt is, az előbb megismert stílusokban, jutalmul pedig extra pontokat, és persze új pályákat, meg csónakokat kapunk.


A helyszínek rendkívül különlegesek, a kanyon, az őserdő, a vízerőmű, a csatorna, a halászfalu, az idegen bolygó, és a többi pálya mind egyéni kihívást nyújt, a feladat viszont mindegyikben közös. Összeszedni a pályán elrejtett turbófeltöltőket és bónuszokat, megtalálni a könnyű előnyhöz juttató levágásokat, s a legjobb időt futni, ezzel biztosítva továbbjutásunkat. De nem mindegy az sem, hogy hol milyen motorcsónakot használunk, a gyorsulás, a végsebesség, a vízi-, illetve légi irányítás értékek eltérőek a különböző modelleknél, s nagyon rosszul járhatunk, ha ezeket nem vesszük figyelembe. Egy kanyargós pályán például az jön jól, ha a hajónk rendesen manőverezhető, és ha nem is lehet kihúzatni háromszázig, de hamar gyorsul, máshol viszont, ahol hosszú egyenesek vannak, ugyanez már átokként nyomja a vállunkat, mindenki le fog minket hagyni, és ugrik a győzelem.

A motorcsónakos kalandok rengeteg izgalmat nyújtanak tehát, ezt pedig többjátékos módban is élvezhetjük, ahol az alap futamok egy rubber duckie játékkal egészülnek ki. Itt két csapat van, és mindenkinek védenie kell a saját gumikacsás hajóját, illetve gondoskodni arról, hogy a másiké nehogy előbb érjen célba, jó kis móka ez, el lehet vele szórakozni egy darabig.


Sajnos a játék kivitelezés tekintetében nem a legjobb. A látvány és a hangok középszerűek, tényleg olyanok, mintha a csúcsteljesítményű Xbox helyett egy régebbi játékgép előtt ülnénk. Ráadásul nem csak technikailag, hanem design tekintetében sincsen a csúcson. A pályák sokszor ötlettelenek, a készítők már nem tudták őket mivel feldobni, és érezhetően csak kínlódtak az összerakásuknál, illetve színekből sem használtak sokat, minden matt és élettelen, ami levon egy keveset az élményből. Maga a száguldozás viszont szerencsére hibátlan, a Hydro Thunder Hurricane kőkemény versenyeket tartogat, így a stílus szerelmesei biztosan nem fognak benne csalódni.

Lawrence

Hydrophobia (XBLA)

A Hydrophobiával már többször foglalkoztunk az oldalon, főleg amiért a játék fejlesztői égre-sörre esküdöztek a víz teljesen realisztikus viselkedésének sikeres lemodellezésére. Tény, hogy akárhány játék mutatott is vizet eddig, az legtöbbször csak szép prezentációja volt a grafikus motor képességeinek, és alig-alig tett hozzá a tényleges játékmenethez. A Hydrophobia esetében viszont mindenhol ott van a víz, érezhető, nyelhető, úszni lehet benne, vagyis az összes olyan tulajdonsága érzékelhető közelségbe kerül, melyek miatt a víz élvezeti értékkel bír a valóságban. Kérdés hát, hogy ez esetben mi baj lehet a játékkal? Nos, sok, és ezek nagy részének semmi köze a vízhez.


A történet főszereplője Kate, egy szerelő, aki a nem túl távoli jövőben a hatalmas Világ királynője nevű hajón él. Az emberiség komoly túlszaporodási problémákkal küzd, a hajón pedig igen prominens vezetők utaznak, így érthető, hogy a népességet drasztikusabb eszközökkel csökkenteni kívánó terroristák rajtaütnek. Mindent aláaknáznak, tönkreteszik a kommunikációs eszközöket, sőt, még afféle magánhadseregként a fedélzetet is ellepik. Kate marad az egyedüli remény a legénység számára, így nincs mit tenni, fel kell vennie a harcot a mindent ellepő terroristákkal. Egyedüli segítője a kissé idegesítő Scoot, aki rádión igyekszik tanácsokat adni hősnőnknek.

Nem nagy sztori, és sajnos nincs is több mögötte, így ha van ok, ami miatt biztosan nem éri meg játszani a Hydrophobiával, akkor ez az. Persze egy XBLA játéktól az ember nem is történetet vár, hanem sokkal inkább jó játékélményt, mely biztosítja a sokszoros újrajátszhatóságot és a kikapcsolódást. Noha a Hydrophobia mindkét téren igyekszik, vannak olyan hiányosságai, melyek valószínűleg elveszik az ember kedvét a játéktól. Az első ilyen a kamerakezelés. A program alapvetően egy TPS, fedezékharccal és logikai-platformelemekkel, így talán a Tomb Raider állhat hozzá legközelebb. A célunk a pályákon a különböző alfeladatok elvégzésén túl az életben maradás, mely viszont aggasztóan nehezen megy itt-ott. Először is a hihetetlenül lemodellezett víz jobbára ellenünk dolgozik a játékban. Még úszni sem könnyű benne, nem hogy alámerülni és küzdeni, főleg, hogy a már említett kamera vagy beakad, vagy érzékenységéből adódóan túlszalad azon a ponton, amit látni szeretnénk. Mivel pedig a pályatervezés főleg a beömlő vízre épít, érthető, hogy emiatt később sokat tépjük a hajunkat.


Kate ügyes lány. Amellett, hogy fel tud kapaszkodni mindenféle élekre és fém rudakra, jól bánik a fegyverével is, ami jelen esetben inkább csak afféle bénító hatással bír. Ha rálövünk valakire, az egy ideig harcképtelen lesz, de csak sok lövés után hal meg, ami különösen zavaró, hisz a játékban nincs másodlagos támadás. Hiába bénul hát meg a delikvens, ha nem találunk valami módot arra, hogy a környezet segítségével csináljuk ki, magához tér, és még normál fokozaton is elintéz minket néhány találattal. Eleinte elég sok ellenfelet ölhetünk meg a beömlő víz vagy áram segítségével, később viszont ezek a lehetőségek fogyni kezdenek, és nem marad más, mint a tűzharc. Ugyan vannak egyéb lőszerek is, melyeknek ereje gigászinak tűnik a bénító lövedék után, ezekből annyira keveset találni, hogy a keményebb összecsapások alatt igazi tortúra életben maradnunk.

Technikai téren már odateszi magát a játék, lévén XBLA programhoz képest nagyon jól néz ki. Ugyan a felbontás alacsony, és láthatóan élsimításra sem futotta, a textúrák és az animációk szépek, a víz pedig olyan élethű, hogy kis híján kifolyik a tévé alatt. Furcsa egy ilyen jól kidolgozott motort látni egy ennyire sok gyermekbetegséggel küszködő játék alatt, főleg, hogy a hibák, melyeket felsoroltam, könnyedén javíthatóak lettek volna. Kicsit több lőszer, picit finomabb kamera, kevesebb harc és több logikai feladvány lenne a siker receptje, utóbbiak ugyanis kifejezetten jól állnak a Hydrophobiának. Így viszont csak egy jópofa, ám semmiképpen sem kihagyhatatlan alkotással gazdagodott a konzolok eszköztára.

Chocho

Sonic The Hedgehog 4: Episode One (PSN, XBLA, Wiiware, iOS)

Sonic 16 évvel a harmadik rész után visszatért 2D-be, hogy sok félrecsúszott próbálkozással a háta mögött kiengesztelhesse rajongóit. A világ leggyorsabb sündisznója jött, száguldott, és győzött, hisz a Sonic 4 első felvonása vállalhatóan az év talán legjobb klasszikus platformjátéka. Nincs 3D-s csilli-villi grafika, sem ostoba játékelemek, ahogy könnyítések vagy történet sem. Minden olyan, mint annak idején, azaz van Sonic, akinek meg kell mentenie az erdő állatkáit a gonosz Dr. Robotniktól. Mindezt drága sününk négy különböző világban teszi, melyek egyenként három pályát és egy bossharcot rejtenek magukban. Bár ez nem tűnik soknak, kimaxolni a Sonic 4-et hosszú ideig eltarthat, úgyhogy a szavatosság miatt nem kell aggódni.


A Sonic 4 játékmenete ott veszi fel a fonalat, ahol a 2D-s részek letették. A célunk most is a pályák teljesítése, ami azt jelenti, hogy 10 perc alatt a végükre kell érnünk, különben lejár az időnk. A szinteken ellenfeleket kell megkerülnünk vagy legyőznünk, gyűrűket gyűjtenünk, és persze rengeteget futnunk, hogy az apróbb logikai feladványról már ne is beszéljünk. A játék könnyebbnek tűnhet az első három résznél, noha az utolsó bossharc kíméletlenül nehézre sikeredett. Új mozdulat nincs Sonic repertoárjában, mindössze annyi, hogy most már egy automatikus célzó rendszerrel is élnünk kell, ami lehet, hogy pár keményvonalas rajongó tetszését nem nyeri el, de azért mégiscsak 2010 van, muszáj fejlődni egy keveset. A játék hosszáról már volt szó, de részletesebben elmondható, hogy egy gyors végigrohanásra pár óra alatt is alkalmunk nyílhat. A dolog akkor válik érdekessé, ha meg akarjuk csinálni a trófeákat, vagy feloldani az olyan extrákat, mint Super Sonic. Bizony, ha maximalisták szeretnénk lenni, meg kell dolgoznunk az eredményekért, így az 1200 MS pontos ár máris több értékkel bír, mint elsőre gondolnánk.


A Sonic 4 remek játék, és csak apróságok szólnak ellene. Ilyen, hogy az irányítás néha nehézkes lehet, mert az automata célzás sokszor rossz célpontot választ, így akadályozva a továbbjutást. Nálam Xbox 360-on apróbb bugok is előfordultak, egyszer például hiába gyújtottam fáklyát a régészes pályán, nem történt semmi, holott fel kellett volna nyílnia egy falnak. Ha már a pályák szóba jöttek, muszáj kiemelnem őket, mert remekül néznek ki, és a tervezésük is pazar. A játék grafikai megjelenítése 1080p-s, így szép éles, ám mivel 2D-s, stílusával és "segás" érzésével veszi meg az embert, nem pedig a mögötte doromboló technikával, így ez annyira nem is fontos. Egy szó mint száz, a Sonic 4 kötelező vétel, ha szerettük a sündisznót, újoncoknak pedig kellemes ismerkedés lehet. Várjuk az Episode Two-t!

Chocho

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. Zelbacsi
2010.11.10. 16:08
Letölthető kategóriába került az új Sonic? Ezt nem is tudtam. Nagy Sonic fanatikus voltam még a Sega Megadrive-os időkben, örülök neki, hogy visszatértek ahhoz, amitől akkora király volt régen Sonic
És hogy nem akarják egész árú játékként ránk sózni a rövid "episode 1"t, hát az meg egy külön bónusz pont nekik

Jók ezek a "kisjátékos" cikkek, én szeretem őket!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Butchy
2010.11.10. 19:53
Nekem a kedvencem Sega-n a "Dune 2 - The Battle for Arrakis" volt
Best of the Best
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!