iPon Cikkek

Raid: World War II – Agyhalottak háborúja

Dátum | 2017. 10. 14.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Amikor a Monty Python csoport tagjaként a legnagyobb komikusok közé emelkedő John Cleese és harmadik neje, a pszichoterapeutaként dolgozó Alyce Faye Eichelberger úgy döntöttek, hogy véget vetnek tizenöt éve tartó, boldogtalan házasságuknak, a színész a legrosszabb rémálmában sem sejtette, hogy a procedúra végére búcsút inthet vagyona javának. Azonban, mivel ex-felesége a korábban Károly herceg és Paul McCartney érdekeit védő, híres-hírhedt válóperes ügyvédhez, Fiona Shackletonhoz fordult, a bíróság hallatlan összeget, tizenkétmillió fontot ítélt meg neki. Így a hatvankilencedik évében járó férfi azon kapta magát, hogy élete alkonyán jó darabig a korábbinál lényegesen többet kell dolgoznia ahhoz, hogy életszínvonalát úgy-ahogy megőrizve kifizethesse a krőzusi summát. Ez érthető módon roppantmód elkeserítette, de igazolva, hogy egy vérbeli humorista, még egy életét fenekestül felforgató személyes tragédiából is képes volt viccet csinálni. 2009-ben és 2010-ben egy Tartásdíj-turnénak nevezett előadássorozatra indult, mely során egy percig sem tagadta, hogy nem a rajongók szeretete miatt állt színpadra, hanem mert saját szavaival élve, „etetnie kellett a szörnyeteget”. Ezen kívül jóformán minden munkát elvállalt és egyebek mellett a méltán elfeledett, kevés maradandó nyomot hagyó 51-es bolygóban, illetve, a 2011-es, nem éppen világmegváltó Beethoven karácsonyi kalandjában is hallhattuk jellegzetes hangját, reklámszerepeiről nem is beszélve.
Az ilyen és ehhez hasonló megbízásoknak hála, Cleese talpon tudott maradni, sőt 2015 novemberében úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy az utolsó részlet kifizetése után végre boldog és szabad embernek érzi magát. Ezzel együtt, élek a gyanúval, hogy anyagi téren nincs minden rendben nála, mert a pénzzavart leszámítva nehéz más magyarázatot találni arra, hogy miért adta a nevét a Lion game Lion jelen formájában vállalhatatlan FPS-éhez.
A játék alaphelyzetét maga a Control fedőnevű brit ügynököt alakító Cleese vázolja fel, aki ezúttal nem a Hülye Járások Minisztériumának, hanem a második világháború alatt valóban ügyködő, hivatalosan Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egységének hívott szervezetnek dolgozik. Ezt a csoportot nem véletlenül nevezik félig-meddig tréfásan az Úriemberhez Méltatlan Háború Minisztériumának, hiszen a kötelékébe tartozók hallottak ugyan arról, hogy mit kívánnak meg az elemi tisztesség szabályai, de ha ez a téma előkerül, veszett térdcsapkodós röhögésben törnek ki és még a könnyük is kicsordul féktelen jókedvükben. Ez alól a pedánsnak tűnő férfiú sem kivétel, aki mivel mindenáron meg akarja nyerni a háborút, még a szabályokat lazán kezelő csoport mércéjével is drasztikus lépésre, jelesül, egy halálkommandó szervezésére szánja el magát. A szabályok egyszerűbbek nem is lehetnének. A csoport tagjai teszik amit mond, nem kérdeznek vissza, és ami a legfontosabb, vicc szintjén sem merül fel bennük, hogy foglyokat ejtsenek, hanem a végítélet pusztító lángpallosaként csapnak le. Cserébe a jutalmuk sem marad el: annyi aranyat lophatnak a náciktól, amennyit nem szégyellnek. Tekintve, hogy kiszemeltjei közül a megtébolyodott orosz Kurgan két kopejkáért is a puszta kezével szaggatna szét egy hadosztályt, a kifinomult, ám a piszkos trükköket távolról sem megvető brit Sterling, a villamosszéket épp hogy megúszó amerikai Rivet és a korábban a nácik szekerét toló, de bosszúból egykori ellenségeihez csapódó osztrák Wolfgang pedig imádják a pénzt, a jelöltek egyike sem mond nemet. Ezúttal tehát nem a jóság és az igazság felkent lovagjaiként kényszeríthetjük térdre a harmadik birodalom hadigépezetét, hanem afféle Aldo Raine-be oltott Kelly-ket és Bazi Joe-kat irányíthatunk, akiket a vér és a vagyon mozgat.
Mielőtt azonban belevetnénk magunkat az akcióba, karaktert kell alkotnunk. Összesen négy kaszt közül választhatunk, amik nem csak abban térnek el, hogy más a fegyverzetük, illetve egyesek több lövést bírnak, gyorsabbak, vagy kitartóbbak. Hanem, a csatakiáltásnak nevezett, kellő számú ellenséges baka jobblétre szenderítése után aktiválódó, mind magukat, mind a többieket segítő különleges képességükben is különböznek. A felderítő kiváló, puskákra, karabélyokra és géppisztolyokra specializált mesterlövész, hogy ha úgy hozza a sors, félelmetesen pontosan lő és növeli a csapat sebzését. A rohamozó a harc mámoráért élő, automata fegyverekre esküvő pusztító és amellett, hogy képes arra a kunsztra, hogy Rambo-hoz hasonlóan több golyót lőjön ki egy tárból, mint ahány van benne, gyógyítónak sem utolsó. A felkelő közelről szeret végezni az áldozataival, ezért ha beindul, nehezebb eltalálni és az egész alakulat felgyorsul általa. Végül, a shotgunokat preferáló tűzszerész gránátjai iszonyatosat robbannak és csökkenti az őt és komáit ért sérüléseket. Szerencsére a kasztok nincsenek a karakterekhez kötve, így az egyjátékos módban semmi akadálya annak, hogy az elegáns angollal tocsogjunk a vérben, vagy épp a Chicago mocskos utcáin felnőtt börtöntöltelékkel orvlövészkedjünk. Multiban viszont mind a négy antihősnek a csapatban kell lennie, ezért, míg a specializációnk megmarad, megeshet, hogy nem a preferált mészáros felett vehetjük át az irányítást. A rendszert kitejesíti a perk-szisztéma, mely a szintlépések után olyan, kisebb-nagyobb választható bónuszokat ad, mint a gyorsabb futás, vagy nagyobb sebzéstűrés, illetve az, hogy a fegyverek különféle kihívásokkal, például kellő számú náci megölésével fejleszthetők. Ezekkel, ha szorgosak vagyunk, egy adott szakterület szakértőjévé válhatunk, vagy éppen jóval szélesebb körű ismereteket szedhetünk fel. Lényeges, hogy ha úgy érezzük, hogy rosszul döntöttünk, a bázisunk csinosítására és a külsőnket megváltoztató, kozmetikai jellegű tárgyakra is költhető aranyak elköltésével újraoszthatjuk a pontjaink, de minél később tesszük meg ezt, annál többe kerül, mint ahogy a gyakori variálás is növeli az árat.
Az első benyomás tehát kifejezetten pozitív és azt sem lehet elvitatni, hogy a fejlesztők láthatóan minden erejükkel azon voltak, hogy amennyire a műfaj keretei engedik, változatosabbnál változatosabb kihívások elé állítsanak minket. A lopakodós, illetve jóval direktebb megoldásokat igénylő küldetések listája emiatt igencsak széles. Megesik, hogy egy benzinnel teli tankert kell ellopnunk, egy másik alkalommal egy borszakértő konvoján kell rajtaütnünk, de az is előfordul, hogy egy nőkkel és gyerekekkel végző halálosztag tagjainak eredünk a nyomába, vagy éppen műkincseket fújunk meg és persze szabotázsakciókból is kijut nekünk. Ráadásul, a szavatosságot nagyban megnöveli, hogy a bőkezűen adagolt véletlen elemek miatt nincs két ugyanolyan meccs. Néha a menekülési útvonal változik és a likvidálandó célpontok tartózkodási helye sincs feltétlenül kőbe vésve. Végül, az összképet még tovább színesíti, hogy olyan különleges egységek, mint a háztetőkön bujkáló, a puskájukon lévő távcső csillogása alapján észrevehető mesterlövészek, vagy éppen vastagon páncélozott, lomha lángszórósok is felbukkannak a harcmezőn. Egy szebb és jobb világban most az a mondat következne, hogy „fantasztikus érzés, ahogy hol az árnyakban meg-megbújva, hol habzó szájjal öldökölve egyik gyomrost a másik után visszük be a missziók végén teljesítményünktől függően ünneplő, vagy hisztérikusan őrjöngő Hitlernek”. Ám, sajnálatos módon, semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Azt, hogy a grafika öt-hat évvel ezelőtt sem tartozott volna az élvonalba, könnyű szívvel el lehetne nézni, de az idézőjelet maximálisan megérdemlő „mesterséges intelligencia” olyannyira csapnivaló, hogy kemény munkára lenne szükség ahhoz, hogy kiérdemelje a borzalmas jelzőt. Gyakorló és szenvedélyes retrojáték-rajongóként kíváncsiságból elővettem hűséges PS1-emet, és némi Medal of Honor és Syphon Filter után kénytelen voltam megállapítani, hogy esetenként ezekben a tizennyolcadik évüket taposó játékokban is értelmesebben viselkedik az ellenség.
Ha az egész csapat mögöttem van, mégis, mi a francot néznek azok a nyomorultak?!
Az első, gép által irányított társakkal játszott éles bevetésem során úgy döntöttem, mellőzöm a finomkodást és egyből rárontottam a helyőrség likvidálandó tagjaira, akik azonban a Wehrmacht buddhista tagozatának jeles képviselői voltak, és olyan mély meditációba merültek, hogy attól sem keltek fel, hogy az egyikük fejét kiradíroztam egy jól irányzott lövéssel. A második, kényszerből fegyvert ragadó szerzetes felkoncolása után végre az öt túlélőnek leesett, hogy illene valamit tenni. Balszerencséjükre azonban korábban esélyesen a magyar történelem egyik jeles alakjáról, a méltán a haza bölcsének nevezett Deák Ferencről olvastak. Így erőszakos fellépés helyett a passzív ellenállás mellett döntöttek, azaz hangosan üvöltözve fel-alá futkostak, abban bízva, hogy ha elfogy a lőszerem, akkor jobb belátásra térek és lehet velem tárgyalni. Sajnos azonban egy sörétes puskával öt méterről valódi művészet mellélőni, ezért gyorsan háromra redukáltam a csoport tagjainak számát. A szerencsétlenekben ekkor felmerült a szörnyű gyanú, hogy lehet, hogy nem beszélgetni, vagy békekört formálni jöttem. Végre előkerültek a fegyverek, amikkel olyan halált megvető bátorsággal kezdték el lőni a tőlem pár lépésre lévő falat, hogy őszintén reméltem, nem téved arra az azt felhúzó kőműves, mert agyvérzést kap és a háború ártatlan áldozatainak listájára kerül. Ezt elkerülendő, három gyors lövéssel pontot tettem az egyre kellemetlenebbé váló ügy végére. Ilyen és ehhez hasonló burleszkjelenetekből minden meccsre jut pár és azt, hogy alighanem a fejlesztők is tudták, hogy ez nincs rendjén, ékesen igazolja, hogy a legolcsóbb módszerrel élve a semmiből megjelenő katonák hordáival igyekeztek biztosítani, hogy ne unatkozzunk. Ez sajnos nem túlzás: ha egy pillanatra elfordulunk, akkor olyan helyekről is előront pár tucat germán, ahonnan fizikai képtelenség, hogy bárki felbukkanjon. Sok jót a csapat többi tagjáról sem lehet elmondani. Ímmel-ámmal lőnek, annyi túlélési ösztön van bennük, mint egy terhelt családból származó, heroinista lemmingben, és akkor sem képesek feltámasztani, ha négy lépésre állnak tőlünk.
Az egyjátékos mód tehát pontosan annyira szórakoztató, mint annak a kiderítése, hogy hányszor is tudunk rácsapni egy izzásig hevített fejű kalapáccsal a herénkre, mielőtt elájulnánk (elnézést a hölgyektől). Persze, egy alapvetően multiplayerre kihegyezett programnál ez megbocsátható, elvégre az efféle címek savát-borsát a másokkal való összedolgozás adja. Sajnos azonban az összkép itt sem sokkal fényesebb, hiszen az alapprobléma, miszerint a katonák nem hogy a hadviselés legelemibb szabályszerűségeit nem ismerik, hanem reggelente alighanem a gondokban-stresszben megőszült anyjuk ellenőrzi, hogy vettek-e fel nadrágot, nem oldódik meg. A helyzetet még tovább súlyosbítja, hogy valami titokzatos okból kifolyólag igen kevesen éreznek elemi késztetést arra, hogy olyanokra lövöldözzenek, akiket egy ebihal oda sem figyelve öt lépésben elver sakkban, így a játékosbázis elenyésző. 200-400 fosztogató lézeng a szervereken, ami egy 5-6 éve piacon lévő cím esetében sem ad sok okot a dicsekvésre, ám egy elvileg nyolcmillió dollárból készült, kevesebb, mint egy hónapja megjelent lövöldénél egyenesen szégyenteljes. Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy az első Left 4 Dead átlagosan 150-180, a második felvonás pedig 8000-8500 érdeklődőt vonz, miközben a Payday 2 a mai napig 20-40 ezer önjelölt rablót szórakoztat. Ergo, egy gyakorlatilag halva született FPS-sel állunk szemben. Ráadásul, ahogy az lenni szokott, a játékosok nem elhanyagolható része nem tud egyenesen lőni, vagy szellemiekben nem sokkal áll a nácikat irányító mesterséges intelligencia felett. Vannak továbbá, akik szimplán csak olyan merevedési zavartól szenvednek, hogy kizárólag akkor képesek erekciót elérni, ha látványosan megakadályozzák, hogy mások jól érezzék magukat, ami egy ennyire parányi közösségnél iszonyatosan zavaró.
Rendszeresen megesett, hogy azért buktam el egy küldetést, mert akadt valaki, aki az istennek sem volt hajlandó felszállni a menekülőkocsi platójára, hanem heccből-viccből gyilkolászott tovább, amíg a túlerő el nem söpörte a csapatot. A lopakodós küldetéseknél tízből nyolcszor akad egy olyan balfék, aki úgy dönt, hogy márpedig ő most lövöldözni fog. Technikailag sincs minden rendben, mert ha a host kilép, az adott meccs automatikusan véget ér. Ezek tükrében az a kétségtelen pozitívum, hogy másokkal játszva különleges kártyákkal speciális bónuszokra tehetünk szert, de cserébe el kell szenvednünk egy negatív hatást, körülbelül annyit számít, mintha az embert a kivégzése előtt udvariasan megkérdeznék, hogy a skorpióvermet, vagy az oroszlánokat, netán igazi ínyencként a koffeinen-cracken felnevelt törpe erszényesmókusokat választja-e. Holott, a lapok kifejezetten ötletesek: akad, amelyiknél folyamatosan vesztünk az életerőnkből, ám a közelharcban kivégzett katonák halála után gyógyulunk, egy másik a fejlövések okozta sebzést növeli, de cserébe egyedül úgy tudjuk megölni az ellent, ha az agyába eresztünk egy golyót, vagy éppen, több lőszert szedhetünk össze, viszont amit nem veszünk magunkhoz, arra keresztet vethetünk, mert pár másodpercen belül eltűnik.
Mindent összevetve, ha a Raid: World War II ember lenne, az anyja is csak barátként szeretné és finoman utalgatna rá, hogy nem kell meglátogatnia, hanem bőven elég, ha nyolc-tíz évente küld egy SMS-t. Ennek ellenére, az értékelés nem egyszerű feladat, hiszen, ha a némileg elavult grafikát nem számítjuk, akkor a gondok 80%-a arra vezethető vissza, hogy az ellenfelek annyira ostobák, hogy folyamatosan mantrázniuk kell, hogy kilégzés, belégzés, különben megfulladnak, míg a maradékot ilyen-olyan bugok teszik ki. Ezért, ha sikerülne felhozni egy olyan szintre a mesterséges intelligenciát, hogy a katonák ne háttal álljanak, vagy bambán meredjenek maguk elé, esetleg Serious Sam stílusban rontsanak ránk, akkor az izgalmas küldetéseknek, illetve a kártyarendszernek hála, a helyzet radikálisan megváltozna, miáltal kissé borsos ára ellenére őszintén tudnám ajánlani a kooperatív játékok szerelmeseinek, mert bőven megérdemelne 70-75%-ot.
Adolf nem boldog.
Tekintve azonban, hogy nem sokkal a debütálása után csupán egy kihalásra ítélt magyar zsákfalu lakosságával megegyező közösség üti el vele az idejét, erősen gyanítom, hogy még a legoptimistább forgatókönyv szerint is maradnak a dolgok ahogy vannak. De az sem lepne meg, ha négy-öt hónap múlva a fejlesztő és a kiadó szomorú hangvételű közleményben tudatnák a megfogyatkozott közönséggel, hogy a szervereket hamarosan lelövik. A magam részéről tehát a nem túl magas pontszám ellenére szurkolok a programnak, mert kemény munkával valami jó is kisülhet belőle, ám sajnos ez így ebben a formában egyszerűen nem érdemel többet és reálisan nézve kicsi az esély a javulásra.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

5. Str33twise
2017.10.14. 15:25
"...A rohamozó a harc mámoráért élő, automata fegyverekre esküvő pusztító és amellett, hogy képes arra a kunsztra, hogy Rambo-hoz hasonlóan több golyót lőjön ki egy tárból, mint ahány van benne, gyógyítónak sem utolsó...."

Kossuth-díjas mondat. DDDDDDDDD (( Elnézést, de itt letettem a "cikket". Ha ilyesmivel akarom terrorizálni magam, akkor inkább "NEMLOPOTT!" stílusú használtcikk-hirdetéseket olvasgatok a neten, főszerepben mindig az aktuális Ricardoval... ))
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. BeloPaPa
2017.10.14. 17:58
Ez bizony egy kiváló írás volt, és még vicces is! Tehát az Iponhoz jöttek a tehetséges cikkírók, jó tudni!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. tomchee
2017.10.15. 00:54
Ált. nem vagyok harklis a grafikára, de azért szerintem, a Half-Life 2 v1.0 is jobban nézett ki a maga idejében...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Busterftw
2017.10.15. 11:30
Offline nincs benne?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Vazul267 Buste...
2017.10.16. 08:52
Botokkal, de olyan szinten vannak mint az enemy.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!