iPon Cikkek

Rayman: Origins - klasszikus felsőfokon

Dátum | 2012. 01. 14.
Szerző | InGen
Csoport | JÁTÉK

Ha szigorúan a múltat nézzük, akkor a Rayman rendelkezik legalább akkora örökséggel, mint napjaink néhány sztárjátéka. Minden 1995-ben kezdődött, amikor a Ubisoft, s azon belül is egy igazi zseni, Michel Ancel megalkotta az első részt PlayStationre, ami aztán gyorsan meghódított szinte minden más létező platformot, köztük a PC-t is, valamint az éppen aktuális GameBoyt, a Sega Saturnt és az Atari Jaguart. A siker nem is maradt el, a játék nagyon jó eladásokat produkált: közel 1 millió példány ment el belőle 2 év alatt, élete során pedig ennek többszörösét hozta. Az Egyesült Királyságban például a PlayStation legkelendőbb játéka volt, hiszen több, mint 5 milliót adtak el belőle, amivel lenyomta a szigetországban iszonyatosan népszerű Gran Turismót és a Tomb Raidert 2-t is.


A folytatás tehát egyértelmű volt, s 1999-ben meg is érkezetett a Rayman 2: The Great Escape képében, a rajongók pedig csak ámultak és bámultak. Ugyanis az anyag teljesen 3D-ben pompázott, látványos és aprólékosan kidolgozott világától mindenki el volt ájulva. Idővel ismételten csak elkészült mindenféle platformra a Nintendo 64-től kezdve a Dreamcasten át a PS1-2 párosig. A siker úfjent nem maradt el, így 2003-ban jelent meg a Rayman 3: Hoodlum Havoc, eredetileg PS2-re, Xboxra, PC-re és GameCube-ra, majd egy évvel később Mac OSX-re, ráadásul egy 2D-s verzió is készült belőle hordozható masinákra.


A kritikusok és a közönség lelkesedése azonban csökkent: habár továbbra is értékelték a játék világát és hangulatát, a játékmenet egyre kiszámíthatóbbá és unalmasabbá vált, nem igazán tudott újítani. Itt aztán egy törés jött a sorozat életében, és a folytatás, Hoodlum’s Revenge néven már csak GameBoy Advance-re jelent meg, s néhány mellékágtól eltekintve, ahol Rayman golfozik, vagy agytornász játékokra bírja rá a gyerekeket, s a kissé más jellegű Raving Rabbids bevezetése mellett az „eredeti” széria gyakorlatilag meghalt. Ami érdekes egy ilyen múlt után, főleg mert a platformerek – leginkább a Nintendónak köszönhetően – második virágkorukat élik. De Rayman valamiért sosem tudta elérni azt, hogy egy lapon emlegessék a Marióval, vagy a Donkey Konggal. Valahogy megmaradt a különc srácnak, aki csak ül a sarokban, miközben a nagyfiúk labdáznak.


Ezen próbál változtatni a Rayman: Origins, amiről a címe alapján azt gondolnánk, hogy az előzményeket meséli el, de valójában inkább rebootolja az egykor szebb napokat megélt sorozatot. A fejlesztés azonban nem zajlott zökkenőmentesen. A játékot eredetileg a 2010-es E3-on jelentette be a Ubisoft, s akkor még epizódokra bontott, letölthető formában tervezték megjelentetni Xbox Live-on és PSN-en, s az eladásoktól tették volna függővé, hogy később kiadják-e további platformokra, többek között PC-re és iOS-re is. Az első epizód aztán lekéste a 2010-es megjelenést, majd mindenki azt gondolta, hogy elkaszálták, mígnem 2011. áprilisában a Ubisoft megnyugtatott mindenkit, majd májusban azt is közölték, hogy dobták az epizódokra bontást, és teljes, dobozos játékként fogják kiadni az Originst.

Így került tehát elénk az anyag, mely minden tekintetben visszatér a gyökerekhez, s igazi platformerhez méltóan oldalnézést, scrollozós módon jeleníti meg Rayman legújabb kalandjait. Hasonlóból az utóbbi időben kaptunk párat, elég csak a legutóbbi tesztalanyomat, a Tintint említeni, s sajnos egyik sem váltotta be teljesen a hozzájuk fűzött reményeket. Az Originsen azonban látszik, hogy az elejétől a végéig maximális szeretettel készült, olyan aprólékos odafigyeléssel, ami már-már beteges ebben a kategóriában. Valószínűleg mindez nem véletlen: a Ubisoft Montpellier a játékaihoz hasonlóan mindig is különc volt, s Michel Ancel kifejezetten elmondta: a Rayman eladásaitól is függ, hogy mikor és milyen formában fog elkészülni a sokak által várt álomprojektje, a Beyond Good & Evil 2.


Ennek megfelelően a Rayman: Origins gyakorlatilag mindent jól csinál, amit egy 2D-s platformjátéknak jól kell csinálnia. Az első, ami mindenkinek fel fog tűnni, az a részletekre való odafigyelés. A játék a vadonatúj UbiArt Framework motort használja, amit a Ubisoft további 2D-s anyagok készítésére fejlesztett ki, és egy olyan keretrendszert takar, amivel a grafikusok és a pályatervezők azonnal kipróbálhatják és játékba ültethetik ötleteiket, minimalizálva ezzel a programozáshoz és egyéb „felesleges” dolgokhoz szükséges időt. Vagyis a fejlesztők arra tudnak koncentrálni, ami fontos: a játékmenetre és látványra, ráadásul mindezt 1080p-s felbontás és fix 60fps mellett. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az Origins minden egyes pályája döbbenetesen részletgazdag és kidolgozott. Minden egyes centimétert valami apró elem, érdekesség díszít, mindennek megvan a maga helye, minden színes, minden mozog, az egész látvány fantasztikus. Ráadásul mindezt sikerült úgy megvalósítaniuk, hogy a sok dolog sosem válik zavaróvá, mindig egyértelmű, hogy mi a fontos, hogy merre kell mennünk.


Ráadásul, rengeteg, teljesen különböző hangulatú terepet készítettek nekünk: párás dzsungelekből jeges vidékekre megyünk, majd hirtelen átpottyanunk egy pokoli, tűzzel, lávával és halálos chilisbabbal teli forró világba, egy olyan konyhába, amilyennek a Gordon Ramsay-féle Hell’s Kitchennek is lennie kellene. S persze minden szigetnek (a játék pályái) megvannak a maga egyedi ellenfelei, s kihasználható tereptárgyai. Elsőre furcsának tűnhet, hogy miért fektettek ebbe ennyi energiát, főleg, miután megtapasztaljuk a játék tempóját, ami egyszerűen brutálisan gyors, sokszor tényleg csak a reflexeinken és az intuíciónkon múlik, hogy elsőre végig tudjunk menni egy-egy szekvencián.


Szerencsére a Rayman: Origins remekül épül fel. Az elején még viszonylag könnyű, és hősünk is csak az alap ugrással és futással rendelkezik. Később, ahogy haladunk előre, úgy kapunk egyre több képességet, például a klasszikus propellerer-hajat, amivel a levegőben tudunk maradni, a támadást, amivel, nos, támadni tudunk, az összezsugorodást, a víz alatt úszást, s persze az elmaradhatatlan falon felfutást. Ezzel párhuzamosan a pályák is egyre nehezebbé válnak, amivel a Ubisoft elkerülte azt a csapdát, amibe a Tintin esetében beelesett - az új Rayman nem csak a gyerekeket fogja szórakoztatni, később már a hardcore gamereknek is beletörik majd a foguk egy-egy szintbe.

A legjobb azonban, hogy az irányítás félelmetesen válaszképes és direkt, semmi tanulást nem igényel, a játék pontosan azt fogja csinálni, amit mi kigondoltunk. Ez nagyon fontos, mert sok másik platformerrel ellentétben az új Rayman ennek köszönhetően soha nem válik frusztrálóvá: bármilyen nehéz is, mindig tudjuk, hogy megfelelő ügyességgel végigvihető. Ráadásul a modern szokásoknak megfelelően nincs előre meghatározott mennyiségű életünk; főhősünk általában egy, de legfeljebb két ellenséges érintkezéstől meghal, ám egy nagyon rövid töltést követően a legutolsó ellenőrzőpontnál éled újra, és már mehet is a következő próbálkozás. Saját hibánk miatt sosem kell újrajátszanunk teljes pályákat, a checkpointok pedig elég közel vannak egymáshoz, hogy sose legyünk idegesek.


A célunk azonban nem csak végigszaladni a pályákon. A fő feladatunk, hogy minél több electoont szabadítsunk ki; ezek ilyen kis aranyos, rózsaszín lények, s csak akkor tudunk továbbjutni a következő világokba, ha megfelelő mennyiségűt szereztünk meg. Alapvetően minden pálya végén kapunk egyet, ám az egyes szinteken még további kettőt találhatunk elrejtve, így érdemes felderíteni és alaposnak lenni. Ezen kívül a pályák befejezése után további electoonok üthetik a markunkat, ha menet közben megfelelő mennyiségű lumpot (a Rayman-világ megfelelője a többi játék gyűjtögethető érméire) szedtünk össze, ami szintén arra sarkall minket, hogy képességeinken felül teljesítsünk egy-egy szintet, s belemenjünk olyan veszélyes szituációkba, amit egyébként simán elkerülnénk, s haladnánk tovább. Ettől függetlenül egy bizonyos ponton valószínűleg újra kell majd tolnunk egy-egy pályát, amit már a később megszerzett új képességeink birtokában tehetünk meg, s ekkor már nem csak a gyűjtögetés motiválhat, hanem a játék elindítja a stoppert is, és ha sikerül megfelelő időeredményt elérni, további electoonok formájában érkezik a jutalom.


A játékmenetet alapvetően három dolog teszi változatosabbá. Először is a víz alatti pályák, amiket általában sokan utálni szoktak, s itt is felmerült bennem annak a veszélye, hogy majd megtörik az egyébként félelmetesen pörgős és látványos játékot. Nos, habár a víz alatti szintek valamivel tényleg lassabbak, semmivel sem kevésbé izgalmasak: az úszkáló lények elkerülése hatalmas kihívás, ráadásul a látvány kárpótol mindenért. Aztán ott vannak azok a részek, amikor egy szúnyog hátára kell felpattannunk, és a játék gyakorlatilag átvált egy klasszikus lövöldözős anyaggá, ahol hű hátasunk segítségével tudunk elnyelni és lelőni ellenfeleket. Végül pedig kapunk olyan részeket is, ahol egy nagyon gyorsan menekülő ládát kell üldöznünk, ami már-már az őrületig fokozza a játék sebességét, s ezzel együtt a nehézséget is.


Utóbbin (mármint a nehézségen) némileg csökkenthet, ha barátokat is behívunk a klasszikus drop-in / drop-out kooperatív rendszer segítségével. Egyszerre legfeljebb négyen játszhatunk, bár aki ezt kipróbálja, valószínűleg be fogja látni, hogy inkább két játékos az ideális. Így sokkal könnyebb az előrehaladás, főleg, mert az új Super Mario Bros.-hoz hasonlóan az elpatkolt barátaink egy buborékban térnek vissza. Négyen együtt tolva viszont iszonyatosan kaotikussá válik minden, ráadásul kissé érthetetlen módon nincs online lehetőség, minden társunknak ott kell ülnie mellettünk, ha be szeretnének kapcsolódni, s nem tudom, kinél van otthon mindig 4 kontroller.

Ami mellett viszont nem lehet szó nélkül elmenni, az a hangulat. Azt már korábban írtam, hogy a látványvilág maximálisan rendben van, de ehhez csatlakozik még a folyamatosan szóló, a pálya hangulatához illő muzsika. Ez abból a fajtából való, ami még órákkal a konzol kikapcsolása után is a füledben marad, és azon veszed észre magad, hogy a buszmegállóban azt dúdolgatod. Minden apró-cseprő dolog hangot ad ki magából, a játékban sosincs egy pillanatnyi megállás a hangok területén sem, így a grafikával együtt egy nagyon intenzív élményt nyújtanak. Sajnos a történet már kevésbé erős: az elején pont annyit kapunk belőle, hogy megfelelően behúzzon a világba, később azonban gyakorlatilag eltűnik. Arról van szó, hogy Rayman és barátai békésen, bár kissé hangosan horkoltak, ami megzavart egy goromba öreg nénit a Land of the Livid Dead (nem living!) birodalmában, és mindenféle rosszarcú démont szabadított rá a Glade of Dreams néven futó békés világra. Ez lehetőséget adott Rayman ősi ellenségének, Mr. Darknak arra, hogy kiszabaduljon, és mindenféle rosszaságot tegyen, amit nekünk aztán majd vissza kell csinálnunk. Látszik, hogy a Ubisoftnál abszolút nem vették komolyan ezt a részt, de valójában egy hasonló anyagnál nem is kifejezetten fontos: itt a tiszta játékélmény számít csak.


Szóval, hogy visszatérjünk kicsit a cikk elején felvetett gondolathoz: sikerült a félénk fiúnak kijönnie a sarokból? Nos, a válasz: sajnos nem. A Rayman: Origins egy kiváló játék, ennek ellenére úgy néz ki, hogy a kutya sem kíváncsi rá. A megjelenést követő első hónapban az Egyesült Államokban mintegy 50 ezer példány kelt el belőle, ami mondanom sem kell, nagyon kevés. A Ubisoft azzal próbál meg korrigálni, hogy az amerikai és európai PlayStation Vita launchra elkészíti portot, valamint márciusban megjelenik majd a Nintendo 3DS-re készült verzió is, de, ha csak azok nem tudnak viszonylag nagyot durrantani, akkor a Ubisoft Montpellier, Michel Ancel. s így a Beyond Good & Evil 2 is nagy gondban lehet. Nagy kár lenne.


Platformok: Xbox 360, PlayStation 3, Wii, 3DS, Vita
Tesztelt platform: PlayStation 3, Xbox 360

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

8. wintercoun...
2012.01.14. 12:54
A legnagyobb probléma, hogy az Ubinak fingja sincs a marketinghez, és ez jellemző szinte az összes játékára.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
7. kiskoller
2012.01.14. 13:53
Rayman 3: Hoodlum Havoc ezt fúúúúúúúú de sokat nyomattam istenem! hatalmas játék
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
6. DogTheDog
2012.01.14. 16:52
En orultem,hogy kiprobalhattam.Nem nez ki rosszul,de ezek a jatekok mar igencsak kihaltak,es en azon a velemenyen vagyok,hogy nem veletlenul.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
5. patrik2991
2012.01.14. 20:17
Visszatérnek 2D-re király, első részt imádtam, többit nem, meg az ilyen Rayman M, Raving rabbids... Nagyon vártam ezt a részt!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. nnorb93
2012.01.15. 15:20
Év legjobb hangulatú játéka nálam!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. nedcoleman
2012.01.15. 17:50
Igazán jó hangulatban telik el minden egyes percnyi játékidő a Rayman-el. Kár lenne elfelejteni ezt a stílust, igazából még rengeteg ötlet bújik meg benne.
Most itt van a Rayman és a Trine 2 vagy a LIMBO is - mindkegyik telitalálat. Kár, hogy a nagy átlagot nem érdekli
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. JackFeryll
2012.01.16. 16:05
Rayman Az első játékaim közt volt, azért sokszor felbosszantott
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. empeharom
2012.01.31. 04:11
Csajommal nagyokat borulunk rajta! Trine2 is jó volt, de ennek vidámabb a hangulata

http://ipon.hu/hir/jon_a_rayman_origins_pc_re/19203
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!