iPon Cikkek

République Remastered - Kamera által homályosan

Dátum | 2016. 05. 16.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Ahogy telnek-múlnak az évek, az ember mindenképpen megfogalmaz magának pár félkomoly életigazságot, amiket nem vesz véresen komolyan, de többé-kevésbé hisz bennük. Nekem is sikerült már pár ilyen, tapasztalatokra épülő alapelvet kiókumlálnom. Az egyik, hogy látványos és célzatos beszélő neveket vagy zseniálisan megírt művekben láthatunk, vagy olyan félamatőrök kínos próbálkozásaiban, akik annyira nem bíztak a saját képességeikben, hogy kénytelenek voltak Joó Istvánnak elnevezni a főhőst, hogy senkiben se merüljön fel a legkisebb kétely sem azt illetően, hogy kinek is kellene szurkolni. Ezért, lehet hogy furcsán hangzik, de az eredetileg egy minőségi mobiljátéknak szánt, a Kickstarteren több mint félmillió dollárt összegyűjtő République iránt elsősorban nem az keltette fel a figyelmemet, hogy olyan kiválóságok szólaltatják meg benne a főhősöket, mint David Hayter, Khary Payton vagy Dwight Schultz . Az is csak kis súllyal esett latba, hogy a programot jegyző Camuflaj munkatársai bevallásuk szerint arra törekedtek, hogy minden korábbinál hitelesebben adják vissza az olyan klasszikusok, mint az 1984, az a méltatlanul keveset idézett Mi, vagy a többi, egyre valósabbnak tűnő antiutópia hangulatát.
A legfőbb oka annak, hogy komolyan kíváncsi lettem rá, az a főszereplő neve volt. A 390-H kóddal jelölt hősnőnk ugyanis Hope-ként, azaz Reményként hivatkozik önmagára, ami nyilvánvalóan jelzésértékű. Tekintve, hogy a République a beharangozója alapján olyan fontos témákat jár körbe, mint az egyén és az állam viszonya, vagy a magánélethez való jog, őszintén reméltem, hogy az első eset áll fenn, de pár óra után mind savanyúbb és savanyúbb szájízzel konstatáltam, hogy a második opció lesz a befutó.
A kezdet kezdetén még minden okunk megvan a bizakodásra, mert egy torokszorító és felkavaró jelenet szemtanúi lehetünk. Methamorphosis miniállamában járunk, ahol mindenki az autokrata szellemiségű alapító, Kenichiro Treglazov sokak által már-már hittételként kezelt elvei alapján él. Ebben a korábban már említett Hope zokogva könyörög nekünk, hogy mentsük meg attól, hogy tisztára mossák az elméjét. Ezt követően a helyi karhatalom több tagja is megjelenik a színen és kínvallatásnak vetnek alá azért, mert „tiltott irodalommal mérgezte magát”, amit ráadásul a rendszer legiszonytatóbb ellensége, a renegáttá lett és agyonlőtt David Zager írt. Bár a lány kétségbeesetten igyekszik védekezni a váddal szemben, szavainak az ég egy adta világon semmilyen hatásuk sincs, ezért közlik vele, hogy mivel Pre-Cal, azaz már itt született és különféle kísérleteken átesett kiválasztott létére megszegte a törvényt, hamarosan át fogják kalibrálni, tehát lényegében kitörlik majd a személyiségét. Az egy cellába zárt nő csakis ránk számíthat, nekünk ugyanis hatalmunkban áll, hogy a várost behálózó kamerarendszereken keresztül feltörjük az elektromos ajtókat és működésbe hozzuk, vagy éppen kikapcsoljuk a különféle gépezeteket. A feladatunk tehát adott, mindent látó őrangyalként segítenünk kell Hope-nak abban, hogy megszökhessen. Ez elsőre rendkívül izgalmasan hangzik, különösen, hogy hamar rájövünk, hogy információk gyűjtögetésével pontokat szerezhetünk, amiket felhasználva bizonyos termináloknál tovább tudjuk fejleszteni a képességeinket és így olyan trükköket tanulhatunk meg, mint az őrök útvonalának kiszámítása, vagy éppen a falakon való átlátás lehetősége. Ezen extra energiát igénylő és emiatt korlátozott alkalommal használható praktikák miatt hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy olyan macska-egér játékot űzünk majd a rendőrség tagjaival, hogy időnként kénytelenek leszünk szünetet tartani, nehogy az izgalomtól a torkunkban dobogó szívünk bemondja az unalmast. Sajnos ebből csak az stimmel, hogy tényleg nem árt alkalmanként beiktatni némi kényszerpihenőt, a keringési rendszerünk összeomlásának elkerülése érdekében, mert az őrszemélyzet kritikán aluli teljesítményt nyújt és a hülyeségeiket látva szemkápráztató gyorsasággal felmehet bennünk a pumpa, ráadásul tetteinek tanúbizonysága szerint szegény Hope agyának oxigén-ellátottsága sem az igazi. Sokkoló látvány, amikor a pribékek egy köszvényes nyugdíjas sebességével üldözőbe veszik a lányt, az pedig a létező leglogikátlanabb módon, asztalok alatt átbújva, sőt, teljesen felesleges kitérőket téve igyekszik kicselezni a támadóit. Ilyenkor egy ideig szívvel-lélekkel várni fogjuk, hogy mikor száll be az abszurdba hajló kergetőzésbe egy gorillajelmezes statiszta, egy töpörödött, kopasz apóka, egy joviális mosolyú, kövérkés férfi, illetve öt-tíz változatos korú nő és férfi, majd önkéntelenül is dúdolni kezdjük majd a Yakety Sax fülbemászó dallamát.
„Szerencsére” ebben igen ritkán gyönyörködhetünk, mert bár Hope-ban nagyjából-egészében annyi életösztön van, mint egy depresszióba esett, heroinista lemmingben, a rendőrök a lehető legritkábban bukkannak csak rá. Elképesztő jelenetek tanúi lehetünk, ha az idegeink nem mondják fel idejekorán a szolgálatot. Az, hogy Hope következetesen becsapja maga mögött a rejtekhelyként hasznosítható szekrények ajtaját, és ez azoknak sem gyanús, akik két méterrel arrébb állnak, tizedszerre is garantáltan harsány röhögést vált majd ki belőlünk, de az igazi gyomros az, amikor üldözőink szeme láttára bújunk el valahol. Ilyenkor ugyanis, bár szó szerint az orruk előtt slisszanunk be a biztonságot jelentő oszlop, vagy vízautomata mögé, ellenségeink lázas keresgélésbe fognak, majd kisvártatva vállat vonnak és elmennek. De ha ezt nincs türelmünk kivárni, kimászhatunk és elsurranhatunk mellettük. Én abszolút megértem, hogy manapság ha egy átlagos felhasználónak nincs sikerélménye, akkor nem megpróbál tizenhetedszerre is átjutni egy veszedelmes szakaszon, hanem más szórakozás után néz, de talán lehetne azokra is gondolni, akiknek a „lopakodós játék” azt jelenti, hogy valami minimális erőfeszítést kell tennem azért, hogy ne fogjanak el. A korábban olvasottak tükrében több mint meglepő, hogy az idézőjelet méltán megérdemlő „rejtőzködést” színesítő fejtörők határozottan jók. A paletta változatos: csapdahatástalanítós agytorna épp úgy akad köztük, mint kulcsösszerakó puzzle-talány és még híreket is hamisíthatunk. Azt is hiba volna elvitatni a készítőktől, hogy az egyértelműen fénypontnak számító, a többitől mind hangulatában, mind pedig látványában és játékmenetében élesen elütő negyedik epizód, amiben agyatlan tucatkatonák helyett egy valóban félelmetes és a rendszer kegyetlenségét megmutató, tragikus sorsú és minden szánalmat megérdemlő ellenséggel vesszük fel a harcot, kiválóan sikerült. Ennél és csakis ennél a résznél nem csak megcsillan valami, hanem ténylegesen beszippant amit látunk. Ezek a pozitívumok viszont, bár kellemes felüdülést jelentenek a vígjátéknak is beillő lopakodós részek között, nem tudják teljes egészében ellensúlyozni a gyengeségeket.
Az összességében élvezetesnek csak a tények indokolatlan megszépítésével nevezhető játékmenetet még úgy-ahogy kompenzálhatná a történet és a hangulat, de a Camuflajnak ezen a területen sem sikerült maradandót alkotnia. Amennyiben egy kicsit is alaposabban megvizsgáljuk a totalitáriusnak szánt rém-mikroállam mindennapjait, egymás után bukkannak elő a furcsaságok. Azt például nem lehet mire vélni, hogy a náluk lévő és leolvasható azonosítók alapján az összes őr valamiféle súlyos mentális vagy fizikai rendellenességben szenved, illetve alkar-hosszúságú priusszal bír. Nem tudom kinek jutott eszébe az az orbitális hülyeség, hogy megengedje a Kickstarter-támogatóknak, hogy ők dönthessék el, hogy az őrök miféle kóroktól szenvednek és milyen vétkeket követtek el, de számomra ezzel sikerült abszolút hiteltelenné tenni a játékot. Kétségtelen, nem vagyok egy kifejezett személyzetis-lángelme, de élek a gyanúval, hogy ha és amennyiben valaha is egy elnyomó terrorgépezet számára igyekeznék fogdmegeket toborozni, akkor a borderline személyiségzavar, vagy az asztma kizáró ok lenne és több mint valószínű, hogy nem pszichopata börtöntöltelékekkel akarnék rendet teremteni. De ha az ilyen és ehhez hasonló logikai bukfencektől eltekintünk, akkor sem lehetünk elégedettek, mert egy percig sincs olyan érzésünk, mintha egy orwelli rémálomban találnánk magunkat. A diktátor egy nevetséges bohóc, aki láthatóan évekkel korábban elvesztette a kapcsolatot a valósággal és olyannyira komikusan eltúlzott figura, hogy ezerszer inkább hasonlít Hynkelre és Benzino Napalonira, mint Hitlerre és Benito Mussolinire. Lehetetlen félni tőle, vagy egy Nagy Testvér-féle, a zsarnokságot megtestesítő szimbólumként tekinteni rá, sőt, ahogy hallgatjuk a határozott hangon előadott tévképzeteit, úgy erősödik bennünk az érzés, hogy ha egy közepesen elszánt napközis dadus lekeverne neki két inkább csattanó, mint fájó pofont, akkor magába szállna egy kicsit. Ezen még túl lehetne lendülni, de maga Methamorphosis is egy-két, az első fejezet nyitányához hasonlító, valóban elgondolkoztató és kiválóan felépített jelenetet leszámítva nem hat túl meggyőzően. A zseniális kezdés után lélegzetvisszafojtva vártam, hogy miféle beteges világba csöppenek majd, de sajnos bármelyik tucatdisztópia köröket ver a városállamra. Hatalmas kihagyott ziccer, hogy civilekkel nem találkozunk, holott az ő reakcióikon és párbeszédeiken keresztül testközelből be lehetett volna mutatni, hogy egy kamerákkal teli, tekintélyelvű rendszerben az emberek hogyan adják fel a méltóságukat, valamint az elveiket és vágják át a baráti, sőt, családi kötelékeit azért cserébe, hogy ne őket zárják be a 101-es szoba helyi megfelelőjébe, vagy hogy milyen nehézségekkel szembesülnek az ott élők. A Bioshock-trilógiában megtapasztalhattuk, hogy milyen hatásai vannak a túlzásba vitt, sőt, ideologizált énkultusznak, a kifacsart, hangyabolyszerű kollektivizmusnak és az erőteljes vallásos érzülettel kevert nacionalizmusnak. A Deus Ex játékok során pedig bőven akadt időnk eltűnődni azon, hogy jó dolog-e a technológiai fejlődés és hogy mennyit is adhatunk fel a szabadságjogainkból a terrorizmus elleni harcért és a biztonságért cserébe. Itt valahogy fájóan hiányoznak az élményt elvont tanmese helyett élővé tevő személyes történetek, mert az, hogy emaileket olvasunk az nem ugyanaz, mint amikor a Clinton kastélytól nem messze egy kukánál melegedő hajléktalan a hazafias„ My Country 'Tis Of Thee”-t énekli, kimondva-kimondatlanul vádolva a rezsimet, vagy lépten-nyomon belefutunk egy, a lehetőségeivel visszaélő, eszelős plasztikai sebész eltorzított áldozataiba. Félreértés ne legyen: a kevés számú valóban személyes jelenet működik, a kiváló szinkronszínészek érezhetően tudásuk legjavát adják, de több kellett volna. A már említett negyedik fejezet pontosan azért működik, mert ott mellbevágó sorsokat ismerhetünk meg.
A Jóisten is rendvédelmi dolgozónak teremtette a fickót.
További baj, hogy a beígért, fojtogató és rémisztő rendszer helyett egy minden ízében recsegő-ropogó városállamot látunk, ahol a felforgató Zager videokazettái szabadon hevernek, a megtalált hanganyagok tanúbizonysága szerint akadnak, akik ki merik nyitni a szájukat, illetve jóformán lehetetlen úgy megtenni négy lépést, hogy ne szedhessünk fel egy elvileg betiltott könyvet és még a legmagasabb rangúak közül is alig akad valaki, aki ne lenne áruló. Ennél még egy sokkal szerényebb infrastruktúrával bíró, „puha" diktatúrában is ezerszer nagyobb, beteges és testet-lelket megnyomorító „rend” van, egy, a demokrácia látszatára sem ügyelő, embertelen rezsim pedig válogatottan szadista módszerekkel kínozná halálra az ellenkezőket és azokat az őröket, akik ennyire hanyagul végzik a munkájukat. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti ezredekkora lehetőségek birtokában egész filozófiai iskolákat radírozott ki a történelemből , itt meg a mindent és mindenkit lehallgató, sőt, egy a kimondott szavakat elemző szoftver birtokában sem képesek arra a karhatalom tagjai, hogy összegyűjtsék és zárt lakatok mögött őrizzék a rendszerellenes iratokat és felvételeket. Az sem sokat javít a helyzeten, hogy Hope gyakorlatilag egy két lábon járó, személyiség nélküli fekete lyuk, aki iránt szinte lehetetlen bármit is érezni. Mivel semmit sem tudunk róla, előbb vagy utóbb több mint esélyes, hogy bármennyire is szörnyű vég elé néz nélkülünk, fel fogjuk tenni magunknak a kérdést, miszerint érdekel-e minket annyira a lány sorsa, hogy befejezzük az amúgy nem túl hosszú programot. Felfoghatatlan, hogy miért nem öltek egy kicsit több erőt a fejlesztők abba, hogy megkedveltessék velünk azt, aki ránk bízza az életét és a szabadságát. Mindent összevetve, hiába az érdekes alapötlet, a République jelenlegi formájában csak annyit ér, hogy ha nincs jobb dolgunk, és egy leárazás esetén be tudjuk szerezni, akkor saját felelősségre lehet tenni vele egy próbát. Ha csak egy egészen kicsit több kihívást nyújtana a lopakodás, vagy hihetőbb lenne az atmoszféra, akkor jóval megengedőbb lennék vele, de ez így ennyit ér. Kár érte, ebből az alapanyagból többet is ki lehetett volna hozni, sőt, megkockáztatom, csak többet lehetett volna kihozni. A viszonylag magas pontszám oka, hogy hébe-hóba akad pár érdekes fejtörő, vagy a szívünk mélyéig hatoló jelenet, amik a negyedik fejezettel együtt még tovább erősítik azt a fájó érzést, hogy egy hatalmas, kihagyott ziccerrel állunk szemben.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. KatonaKM
2016.05.16. 14:21
Ez elsőre rendkívül izgalmasan hangzik > amennyiben tudásunkat szeretnénk próbára tenni, hány közhellyé silányított sablont tudnak belezsúfolni egyetlen játékba. "Kenichiro Treglazov" miért nem mindjárt Tamagocsi Trockij Hope?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. gombabacsi
2016.05.16. 21:09
ez nem mobiljátékként indult? ott meg az átlag játékosnak bőven elég kihívás egy könnyített lopakodás is...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!