iPon Cikkek

Rise of Incarnates - Nincs kettő négy nélkül

Dátum | 2015. 08. 01.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

A 2v2 verekedős játékok hatalmas népszerűségnek örvendenek a Japánban a mai napig virágzó játéktermekben. Ennek a legfőbb oka, hogy ezekkel a programokkal egyszerre négyen is játszhatnak, ami azzal a hallatlan előnnyel jár, hogy egy kisebb baráti társaság minden tagja részt vehet a mókában, és nincs vita azon, hogy ki szórakozhat és kinek kell beérnie a passzív szemléléssel. A műfaj viszont a szigetországon kívül szinte teljesen ismeretlen, így a leginkább a Tekken és Gundam franchise-okról ismert Bandai Namco illetékesei úgy döntöttek, hogy a világ más területein is megpróbálnak kedvet csinálni hozzá a játékosoknak. Fáradozásuk gyümölcse a kizárólag számítógépekre kiadott, free-to-play Rise of Incarnates lett, aminek története szerint bolygónk egy minden korábbinál komolyabb konfliktus következményeit nyögi. Olyan félisteni hatalomra szert tevő, ám korábban teljesen átlagos életet élő emberek tűntek fel a világban, akik különféle égi hatalmasságok, démonok vagy mitológiai lények lelkének egy darabkáját hordozzák magukban, és ennek köszönhetően lenyűgöző fizikai erejük mellett különféle, az adott entitásra jellemző különleges képességekkel vívhatják meg a planéta sorsát eldöntő végső ütközetet. Sőt, egy rövid időre akár át is változhatnak patrónusukká, és ideiglenesen minden képzeletet felülmúló teljesítményre lehetnek képesek. Összesen tizenhárom, egyedi és ötletes karakter közül választhatunk. A viking, görög és egyiptomi panteonok tagjai által megszálltak épp úgy akadnak köztük mint a különféle démonok, a Nagy Kaszás erejével bírók. Mindenki találhat köztük a kedvére való harcost. Érdemes kihasználni, hogy két hétig valamennyiükkel megkötések nélkül játszhatunk, és egyesével kipróbálni őket. Fontos, hogy a karakterek nem egyformán bírják az ütésváltásokat, azaz az életerejük nem azonos mértékű. Vannak, akik csupán egyetlen csíkkal vonulnak csatába, másoknak kettő jut, a legszívósabbak pedig hárommal bírnak. Ez alapján elsőre logikusnak tűnhet az utóbbiakat választani, csakhogy ők jellemzően kissé tohonyák, vagy nehezen védekeznek, másfelől pedig a viadalok során mindkét oldal hat csíkból gazdálkodhat. Ha legyőznek valakit, akkor ez a mennyiség levonódik a maximumból és ha nullára esik az érték, akkor a másik oldal nyert. A messziről mindenkinél pusztítóbb Odin tehát könnyen bajba kerülhet, ha a lassú, de izmos Loki, vagy éppen a nikkelbolhaként ugráló Slayer karmai közé kerül, mert azok pillanatok alatt felmossák vele a padlót és ha kétszer legyőzik, akkor vége a dalnak. A karakterek szerencsére rendkívül jól kiegyensúlyozottak, emiatt egyenlő képességű feleket feltételezve, a harcok határozottan kiegyensúlyozottak és csakis a játékosok fineszessége és koncentrálókészsége dönti el a végkimenetelt.
Ameddig meg nem szokjuk a látványos és színpompás bunyókat, érdemes a gép ellen gyakorolgatnunk, mert bár a grafika nem éri el az AAA kategóriás sikercímek szintjét, elég szép és élénk ahhoz, hogy néha elterelje a figyelmet az akcióról. A csaták valóságos effektorgiák, és hangulatot csak tovább fokozza a rombolható környezet. Egy rossz helyre ment lövedék kocsikat és buszokat robbant fel, egy intenzívebb verekedés során pedig még a hidak vagy az épületek sincsenek biztonságban, ezért a menetek végére néha alig lehet ráismerni a pályákra. Mindez csak erősíti azt az érzést, hogy nem közönséges halandók, hanem a többiek fölé emelkedő kiválasztottak vagyunk, hiszen akár a Fehér Házat is szétverhetjük a két öklünkkel. A legtöbb elvileg ingyenes játék Achilles-sarkát jelentő mikrotranzakciókra sem lehet panaszunk. Bár a korai hozzáférés kezdetén a fejlesztők némileg elkapatták magukat, és tíz dollárt kértek egy karakterért, szerencsére a véleményüket velősen és plasztikusan kifejező játékosok reakcióit látva inkább belementek, hogy a harcosokat ésszerű mennyiségű játékpénzért is meg lehessen venni. A statisztikáinkat javító, vagy kisebb bónuszokat nyújtó kockák is megvásárolhatóak az igen bőkezűen osztogatott játékbeli valutáért, és a tárolásukhoz szükséges hely is könnyedén bővíthető anélkül, hogy a pénztárcánkba kellene nyúlnunk. Így bár módunkban áll némi pénzzel meggyorsítani a fejlődésünket, összességében nem nevezném pay to winnek a Rise of the Incarnates-et, sőt, örömteli lenne, ha minden stúdió olyan önmérsékletet tanúsítana ezen a területen, mint a Bandai Namco.
Sajnos azonban a F2P játékhoz képest jól sikerült grafika, a kiegyensúlyozott karakterkínálat és az ésszerű mikrotranzakciós rendszer sem fogja tudni velünk elfeledtetni a Rise of Incarnates hiányosságait. A játékélményt legsúlyosabban aláásó hiba egyértelműen a minden nívó alatti, fapados irányítás. Mivel a harcrendszer jóformán kizárólag a két egérgomb ész nélküli nyomkodására, valamint végszükség esetén pár billentyű használatára épül, és a mozdulatok listája sem túl széles, ezért az eleinte az újdonság varázsa miatt izgalmasnak tűnő csaták hamar unalmas favágássá silányulnak. Megkockáztatom, hogy nem hogy a mai középkategóriás címekkel, hanem a kilencvenes évek olyan, mára jórészt elfeledett verekedős játékaival is izgalmasabb küzdelmeket lehet vívni, mint például a Star Gladiator, vagy a Star Wars: Masters of Teräs Käsi, az első Tekken és a Soul Edge pedig egyszerűen lemossák a pályáról. Az sem sokat javít az összképen, hogy hamar rá kell jöjjünk arra, hogy a játék csakis akkor bír némi, az átlagosnál szerényebb élvezeti értékkel, ha iszonyatos mázlink van, vagy ha a barátainkkal játszunk. A botok elleni csatározás ugyanis egy idő után semmiféle kihívást nem rejt magában, emberi játékosok pedig alig-alig akadnak, amit nem nehéz megérteni, hiszen őszintén bevallva, ha nem kellett volna tesztelnem a programot, akkor negyvenöt perc után soha többet felé se néztem volna. A krónikus felhasználóhiány számtalan idegölő helyzetet tud eredményezni. Hiszen kevés vidámabb dolog létezik annál, mint amikor tíz-tizenöt percnyi, a botokkal való harcolással feldobható várakozást követően kiderül, hogy egy a hangja alapján hat-nyolc év körüli, még a primitív irányítást is nehezen kezelő kölyökkel az oldalunkon kéne diadalmaskodni, akinek a taktikáról alkotott elképzelései hallatán pár értelmesebb patkórák is hangosan felzokogna. Lehet hogy én fogtam ki rossz szeletet a tortából, de ez elképesztően gyakori és iszonytatóan frusztráló. Hiszen a legtöbb csapatjátékban ha akad egy-két gyengébb képességű játékos, akkor a többiek ezt kis ügyességgel még képesek lehetnek egyensúlyozni. De itt ha a párunknak hetven bekapott gyomros után sem esik le, hogy a „megyek és ütök” akkor sem fog eredményt hozni a számára, ha az eddigieknél is hangosabban káromkodik, akkor biztos a vereség. Mivel a szerverek tényleg panganak az ürességtől, simán megesik, hogy egymás után hat-hét alkalommal is ugyanazzal az életösztön nélküli negyedikessel kell szenvednünk. Ennél csak az mókásabb, amikor a minden határon túlmenően igénytelen és ócska matchmaking-rendszernek köszönhetően végre kifogunk egy játszani tudó társat, de ennek ellenére két, nálunk jóval profibb és magasabb szintű felhasználó felmossa velünk a padlót.
A koronát az egészre azonban a kapcsolódási problémák teszik fel. Pontos számokat nem tudok mondani, mert nem striguláztam, de rengetegszer előfordult, hogy szétkapcsolt a játék, vagy csatlakozni sem volt hajlandó. Ilyenkor magától értetődő módon semmiféle jutalmat nem kapunk az addigi szereplésünkért, így megeshet, hogy bár a győzelem kapujában állunk, felugrik egy hibaüzenet és hoppon maradunk. Volt úgy, hogy zsinórban négyszer buktam így el a meccseket. Eleinte arra gyanakodtam, hogy az én készülékemben van a hiba, de a Steamen olvasható hozzászólások alapján általánosnak mondható jelenségről beszélhetünk, amit a fejlesztők nem nagyon iparkodnak kijavítani. A korábban felsorolt hibák egyike is elég lenne ahhoz, hogy japán legjobb orvosai tanakodjanak el azon, hogy miért is csuklik az összes, a játékon dolgozó fejlesztő édesanyja. Így viszont, hogy együttesen jelentkeznek, az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy pár gyakornok ütötte össze az egész programot az éjszakás takarító és a ruhatáros felügyelete mellett. Mindezek alapján aligha túlzás kijelenteni, hogy a Rise of Incarnates a verekedős játékairól elhíresült cég egyik, ha nem a legrosszabbul sikerült műve, és érthetetlen, hogy miért hitték azt a döntéshozók, hogy ezzel a kontármunkával elnyerhetik a Japánon kívüli közönség kegyét. Ha mindenáron ragaszkodunk a 2v2-rendszerhez és az ingyenességhez, akkor tehetünk vele egy próbát, de egyébként jobban járunk, ha inkább mással ütjük el a szabadidőnket. A viszonylag magas pontszám oka, hogy amennyiben pár cimboránkkal együtt vetjük bele magunkat a csaták forgatagába, akkor ha jól bírjuk a monotóniát és nincsenek nagy elvárásaink, elszórakozhatunk vele pár órát, de nagyon hamar találni fogunk helyette valami tartalmasabb elfoglaltságot.
Pontozási irányelveink
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!