iPon Cikkek

Shadow Warrior 2 - Wangtasztikus Wangdalkozás

Dátum | 2016. 10. 26.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

1976-ban egy, az egész Egyesült Államokat lázban tartó botrány rengette meg a még gyermekcipőben járó játékipar helyzetét. A gondot egy játéktermi masinákra specializálódott cég, a Harold Ray Kauffman által alapított Exidy jelentette, aminek a Death Race címre keresztelt alkotásában a játékosnak gonosz manókat kellett elgázolnia a járművével, miközben el kell kerülnie, hogy nekiütközzön az akadályként funkcionáló sírköveknek. Csakhogy, mivel a kilapítandó rémecskék primitív pálcikaemberekre hajaztak, egyes aggódó szülőkben felmerült, hogy a kor mércéjével mérve igencsak elrettentő külsejű, csontvázakkal díszített masinán futó programban valójában embereket kell halomra gyilkolni.
Bár a vállalkozás igazgatója leszögezte, hogy művük nem népszerűsíti az erőszakot, szavainak igen kevés hitelt adtak, mert mint kiderült, a játék eredetileg „Pedestrian”, azaz „Gyalogos” munkacímen futott. A válaszreakciók nem maradtak el. A sajtó képviselői össztüzet zúdítottak a meglátásuk szerint a fiatalok erkölcseit és ízlését megmételyező „mészárlás-szimulátornak” bélyegzett masina ellen. A hisztéria mértékét jól mutatja, hogy a korszak egyik legismertebb és legnépszerűbb műsora, a 60 perc hosszasan foglalkozott a videojátékok a gyermeki pszichére gyakorolt hatásáról. A szülők, attól való félelmükben, hogy csemetéik a gép hatása alá kerülnek, vagy nem engedték el őket a játéktermekbe, vagy a lelkükre kötötték, hogy semmilyen körülmények között nem próbálhatják ki a Death Race-t. A tiltás és a pánik a várható eredményt hozta: az örök lázadó kamaszok még az ebédvásárlásra, vagy mozifilmekre kapott pénzüket is a botrányos fogadtatásban részesült szerkezetbe dobták be, ami így a tervezettnél háromszor-négyszer több pénzt hozott az Exidynek.
Az idők változását jól mutatja, hogy míg négy évtizede egy mai szemmel megmosolyogtató program is tömeghisztériát váltott ki, addig mostanság még a Shadow Warrior második részéhez hasonló, kiontott zsigerekben tocsogó FPS sem tudja megrázni és országos bojkott-kampányra késztetni azon hangadókat, akik minden pasziánsznál vadabb játékban a közmorál végzetes züllését látják. Holott, mint ahogy azt látni fogjuk, a Flying Wild Hog lövöldéjében a fékevesztett és látványos erőszakon van a hangsúly, még ha nem is teljesen úgy, mint ahogy azt egyesek elvárnák.
Történetünk nem sokkal az első rész 2013-as újragondolása után játszódik. Lo Wang, a renegáttá lett nindzsa minden erőfeszítése ellenére sem tudta visszaűzni a démonokat a sötétség síkjára, így azok változatlanul kedvük szerint terrorizálják a náluk gyengébbeket. Mivel a kiválóan képzett, de modorában leginkább egy örökké kanos piaci légyre hajazó harcos megtagadta egykori gazdáját, a sötétség erőivel lepaktáló multimilliárdos Orochi Zillát, szabadúszó zsoldosként tengeti békésnek nem mondható mindennapjait.
Antihősünk gondjai azután kezdődnek, hogy elvállalja, hogy egy csinosabb összegért kimenti ex-mentora karmai közül a jakuza legfőbb vezetőjének leányát. Sajnos azonban későn érkezik és az egy titokzatos anyaggal beoltott, túlvilági hatás alá kerülő, lassan átalakuló testű lányt csak egy mágikus tudományokban is járatos kovács gyors beavatkozása menti meg a korai végtől. A procedúra kellemetlen mellékhatásaként az öntudatos, elsőrangú tudósnak számító kutatónő lelke az egyetemes emberi kultúra csúcsát a pöcsös poénokban látó kardforgató testébe kerül, ahol az éppen aktuális helyzet kommentálásán kívül semmit sem tud csinálni. Mivel ez a helyzet egyik fél számára sem optimális, Wang elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, de újra egyesíti a Kamiko névre hallgató hölgy lelkét annak porhüvelyével. Ezzel pedig kezdetét veszi élete eddigi legnagyobb kalandja, aminek során nem csak Zilla robothadseregével, vagy a másik síkról ideérkezett ocsmányságokkal, hanem kismillió gengszterrel is meggyűlik a baja és a képet tovább színesíti pár, isteni hatalmú démonfejedelem.
Attól persze természetesen egy percig sem kell tartanunk, hogy nem tudjuk követni a ravaszul körmönfont, mély és magvas történetet, aminek stílusáról mindent elmond, hogy az intróban Wang kocsijához figyelemelterelés gyanánt egy békésen bagzó kannyulat vág hozzá egy démon. Mindazonáltal, a kényszerűségből egy testen osztozó duó civakodásai, a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmjeit idéző dialógusok, és a japán–kínai harcos blőd, tesztoszteronszagú egysorosai garantáltan mosolyt csalnak a nem túl komplex humorra fogékonyak arcára.
A cselekményre és a hangulatra tehát nem lehet panaszunk, ám a játékmenet megítélése annak ellenére sem egyszerű, hogy a fejlesztők elsőrangú munkát végeztek. Míg az első részben igen szűkös volt a fegyverkínálat és akadtak olyan darabok, amiket csak merő mazochizmusból volt érdemes használni, itt hetven, eltérő statisztikákkal és különleges erősségekkel rendelkező gyilokszerszámot szerezhetünk meg. A skála igencsak széles: kardok, ökölpengék, sarlók, energiafegyverek, puskák, gránát és rakétavetők, géppuskák pisztolyok, revolverek, géppisztolyok, valamint olyan egyedi készségek közül választhatunk, mint az irtóztatóan lassú, de brutális sebeket tépő láncfűrész, a lőszert zabáló golyószóró, vagy elektromos árammal sokkoló kesztyű. Külön öröm, hogy bár értelemszerűen egy ekkora arzenálban okvetlenül akad egy-két, idővel feleslegessé váló darab, a fegyverek egyediek, eltérő külsővel, erősségekkel és gyengeségekkel. Akad itt minden, mi szemnek és szájnak ingere: triplacsövű revolver, ősi mordálynak kinéző sörétes puska, koponyára hajazó, kifogyhatatlan lőszerkészletű gyorstüzelő, vagy éppen ősi mesterek keze munkáját dicsérő katana.
A játékmenet és a szerepjáték-elemek is továbbfejlődtek. Wang immár olyan elborult mellékküldetéseket is vállalhat, mint például egy kihívóan öltözködő istennőre vadászó paparazzi megregulázása, vagy egy a fogyasztóit lassan démoni lénnyé változtató droggal való kufárkodás. A fő és mellékmissziókért pedig pénzt, fegyvereket, valamint képzettségpontokat kap. A lista itt is lényűgözően széles: a mágikus hatalmunkat szimbolizáló chi-ből ellőhető varázslatok, mint például a láthatatlanság, vagy a velünk botor módon harcolni merők karóba húzása mellett a zsákmány mennyiségét is növelhetjük, vagy körbeforgó támadáshoz hasonló, speciális harci technikáinkat csiszolhatjuk tökéletesre. További lényeges újítás az összecsapások során legyőzött szörnyektől és fegyveresektől elvehető kristályok szerepeltetése. Ezek a lépten-nyomon fellelhető, ritkaságuktól és felhasználhatóságuktól függő színű, varázserejű tárgyak, amiket vagy a saját védelmünkre, vagy a fegyvereink erősítéséhez használhatunk fel. Így ha akarjuk, életerőt szívhatunk el azoktól, akiket megsorozunk, vagy pontosabbá tehetjük az adott eszközt, illetve akár meg is duplázhatjuk azt, hogy mindkét kezünkben egy-egy halálosztó célszerszámmal keserítsük meg mindenki életét, de akár a fagy, a tűz, az elektromosság, vagy a savak és mérgek erejével is felruházhatjuk kedvenceinket.
A Borderlands mintájára ugyanis már itt is vannak olyan lények, amiket egyik-másik elem jobban, vagy épp kevésbé sebez, mint a többi és természetesen nekünk is fokozottan kell figyelni a lángoló, vagy villámokat szóró rosszakaróinkra.
Valósággal belefulladunk tehát a döntések tengerébe és ennek köszönhetően maximálisan személyre szabható hősünkkel mozivászonra illő, véres-beles harcokat vívhatunk. Csapásaink nyomán röpködnek a levágott testrészek, lövedékeink véres lyukakat ütnek a ránk rohamozókba, sőt, különösen ügyes találat esetén szét is szakítják őket. Pazar és szemkápráztató látvány, ahogy egy shotgunnal mellbe lőtt rémség torzója métereket hátrarepül, miközben a sörétszemek által letépett kezei és lábai egy pillanatig a levegőben maradnak, majd engedelmeskedve a gravitációnak, a földre hullanak, de azt is lehetetlen megunni, hogy egy masszív sorozat kettészakít valakit, a nehézfegyverek által okozott káoszról, vagy egy parádés, arcot lerobbantó, vagy koponyát szilánkokra roncsoló fejlövésről nem is beszélve. Fröcsög a vér, csonkolódnak a testek, jakuzák feje hull a porba, gigászi kígyótestű fertelmeket hasítunk hat darabra, robotokat aprítunk ócskavassá, a félrement golyók a környezetet amortizálják, ezért, még a századik viadalnál sem lehet megunni az öldöklést. Főleg, hogy a Gearbox sorozatának hatása a nekünk rontó ellenlábasainknál is érezhető, mert a kisebb-nagyobb, nemritkán opcionális főellenségek mellett a hagyományos egységtípusok keményebb változataival is megmérkőzhetünk.
Ha mindezekhez és a korábban felsorolt pozitívumokhoz azt is hozzávesszük, hogy bár még mindig nincs kompetitív multiplayer, de három másik társunkkal is belevethetjük magunkat a küzdelmekbe, a pályákat pedig procedurálisan generálja a program, ráadásul kismillió, zsákmányként felszedhető tanmesét, legendát és naplóbejegyzést találhatunk, akkor adná magát a következtetés, hogy a széria rajongóinak spontán örömtűzgyújtással kellene kifejezniük hálájukat a rengeteget fejlődő Flying Wild Hog felé. Paradox módon azonban mivel a 2013-as remake két legfőbb vonzereje faékszerű egyszerűségében, valamint elképesztően intenzív csatáiban rejlett, azok, akik ismerős élményre számítanak, könnyen csalódhatnak, hiszen nem csak a fejlesztési rendszer lett aprólékos, hanem az ütközetek is nagyságrendekkel lassabb tempójúak. Mindez persze nem azt jelenti, hogy elalszunk két ütésváltás között, de a tény tény marad: az előd pörgősebb az utódjánál.
Mindent összevetve azonban a Shadow Warrior 2 objektív szemmel nézve egy majdnem mindenben az első rész fölé emelkedő, könnyed, agymunkát még vicc szintjén sem igénylő belső nézetű akciójáték, ami, hacsak nem undorodunk az élénk eszközökkel ábrázolt erőszaktól, közel kötelező vétel a műfaj szerelmeseinek. Így ha nincs ellenünkre az összetettebb játékmenet, mindenképpen érdemes beruháznunk az alkotásba, ellenkező esetben viszont fontoljuk meg a vásárlást.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. eriol
2016.10.26. 11:47
Tegyük hozzá negatívumként, hogy a játékban kb 5-6 nagyobb térkép van és ezek vannak felhasználva minden küldetéshez és mellékküldetéshez. Egy idő után már unalmas újra és újra visszatérni, az embernek elmegy a kedve a felfedezéstől (amúgy a térképek meglehetősen komplexek legalább), ami probléma, mert akkor meg nem találjuk meg az esetleges speciális bossokat, amiket az adott questhez generál a játék a térképre, de sajnos úgy, hogy nem mindig esik útba. Nomeg illúziórombolóan hat, amikor egyszer egy gonosz műkincs kereskedő lakik egy házban máskor meg a főhősünkkel összefonódott női karakter. A pályákon található questekkel kapcsolatos npc -k egyáltalán nem illenek a pályába, főleg mert az egész pályán csak ellenség van, és akkor ott ez az ember, aki épp a motorját bütyköli, vagy drogot akar eladni nekünk. Szóval ezeken a részeken érezhető némi "spórolás" a játékon, ezt leszámítva a játéknak fantasztikus hangulata van, és nagyon élvezetes játék.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. pdx06
2016.10.27. 00:49
Engem csak az zavar a játékban hogy a legelső részében 1997-ben Lo Wang egy ilyen idétlen öreg japcsó volt, most pedig mintha fiatalodott volna.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. farkasma
2016.10.28. 15:07
A megjelenést követő pár nap alatt beletoltam 10 órát, story-t kitoltam, kb ennyi van a játékban.

++
Változatos fegyverek, véres csaták, szórakoztató story line és poénok.
Ezzel véget is ér a pozitív rész.

--
Unalmas, story után gyakorlatilag értelmetlen a játék.

Vissza lehet menni a már befejezett pályákra, ugrálni meg gyilkolni pár kört. Utána meg állsz és várod, hogy valami történjen, de nem fog. Farmolod a jobb gemeket, fegyvereket, de minek? Semmire nem mész vele, semmit nem tudsz vele kezdeni.

Coop rendben lenne de laggos és bugos.

OFF
Értem én, hogy valaki talál összefüggést a Borderlands és eközött, de ebbe értelmetlen beletenni 10+ órát, míg Borderlands 1 / 2 / Pre-Sequel ~ darabja 100 óra nálam.

Nem tudom ajánlani senkinek, 37 Eur-t soha nem ért, (pláne nem 47 artbook meg bullshit contenttel) legjobb esetben is egy masszív 75% discounttal 10 Eur alatt kevésbé fog fájni, hogy sör helyett ezt tolod.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!