iPon Cikkek

Shaun White Snowboarding teszt

Dátum | 2008. 12. 29.
Szerző | Chocho
Csoport | JÁTÉK

Nehéz időket élnek a sportjátékok szerelmesei. Az EA sorozatait és a PES ki tudja, hányadik részét leszámítva nem igazán várhatnak megváltást, s igaz ez különösen akkor, ha az adott egyének épp az extrémsportokért rajonganak inkább. Erre mit ad Isten, látá ezt az Ubisoft, és montreali stúdiójából mentőövként szabadítja rá Shaun White eszelős snowboard-őrületét a nagyképernyős tévék és a személyi számítógépek tulajdonosaira. Csak az a kár, hogy a végeredmény nincs olyan felemelő, mint maga az ötlet. Na azért ne tessék megijedni, a Shaq-FU még messze nem talált méltó ellenfélre.

Havazin

Már itt az elején nem árt tisztázni, hogy Shaun White egy igazi fiatalember, akit jelenleg a világ legjobb snowboardosának tartanak az okosok. S mint ahogy a legtöbb sportikon, Shaun is nevét adta egy játékhoz, mely valljuk be, nem kicsit hiánypótló alkotás errefelé. Ha megfeszítem magam sem tudok mondani snowboardos játékot PC-re az utóbbi öt évből (egyedül csak a konzolos Amped 3 ugrik be), s épp ezért nagyon vártam már, hogy végre lábamra csatolhassam a deszkát. A játék feltelepítése után egyből az akcióba vetve magam a kissé kusza designú menüben találtam magam. Az utóbb időkben a játékok menürendszerei bizony furcsa arculatot öltenek. A Shaun White Snowboarding (továbbiakban csak SWS) sem kivétel. Agyoncicomázott, "cool" látvány, össze-vissza ugráló szavakkal és "Nyomj B1-et a választáshoz!" utasítással. Mit ne mondjak, nem túl szívderítő helyzet, s ez a későbbiekben sem változik, ha a menüt figyeljük. Ezek után ki kell alakítanunk főhősünk külsejét, megvenni a felszerelését (csak a deszkák között van különbség, a többi cicoma), és jöhet a menet!

A helikopter jópofa ötlet

A játék indulása után maga Shaun White botlik az utunkba, közli, hogy tyűű, de jól snowboardozunk, és megkérdi, hogy van-e kedvünk belevágni az ő kis jaj, de mókás küldetéseibe. Ezek négy különböző hegységbe szólítanak, melyeken háromszor három érmet kell összegyűjtenünk ahhoz, hogy elnyerjük Shaun tiszteletét. A jutalom nem más, mint különböző extra képességek elnyerése (gyorsabb lesiklás, óriási ugrás), s ahhoz, hogy az épp következő éremtriót beszerezzük, a pont előtte megtanult dolgokat kell rendre felhasználni. Ez volt az a pont, ahol nálam kezdte elveszteni magát a SWS. A játék már így is arcade alapokra épít (azaz senki nem várjon komoly sportszimulációt), s még ezt a későbbiekben megfejelik antigravitációs, Songokut is kenterbe verő szupersnowboardosokkal. Nem mondom, hogy ennek nincs varázsa, de ha Shaun White adja a nevét a játékhoz, akkor valami komolyabb cuccot várnék. Ebből következik, hogy sztorija sincs a játéknak, s a single oldal csak lóg a levegőben.
 

Lords of the boards

Maguk a helyszínek hatalmasak és gyönyörűek. Az első egy valóságból lemodellezett siklóhely, a Park Mountain, míg a másik három (csak szimplán Európa, Alaszka és Japán néven futnak) kitalált. Ez utóbbi nem negatívum, mert így is nagyon jól néznek ki, s el lehet hinni róluk, hogy léteznek. Többnyire három részre oszthatók, ezek pedig egymást követő sorban nehezednek. A csúcs közelébe csak helikopterrel juthatunk fel, s óriási szakadékok és gleccserfalak körül zajlik a móka. Középtájt  falvakat találunk, melyek épületei kiváló ugratók, s végül a hegy lábánál a síparadicsomba csöppenünk, sok-sok mesterségesen telepített játékszerrel. A nagy ugrásokkor trükköket hajthatunk végre, melyekért pontok járnak. Ha pedig feliratkozunk valamelyik versenyre (lebegő bóják jelzik ezeket), akkor elég jól kaszálhatunk, hogy még klasszabb ruhát és gyorsabb deszkát vegyünk magunknak. Azon felül, hogy a feladatok nehezednek, nincs nagy különbség közöttük. Légy ügyes, légy a legjobb, és kész, már tiéd a dicsőség.

A látvány megkapó

Érdekesség, hogy essünk akármekkorát, nem halunk meg, maximum egy kis töltés után kikászálódunk a hóból. Nem rossz megoldás, hisz ha folyton nyakát törné a karakter, az ember kedve hamar elmenne, viszont nem is egy nyerő ötlet, mert nem érezzük a trükkjeink súlyát. Azon felül, hogy jól néznek ki, nem mocorog bennük a veszélyérzet, mely szerintem az egyik legnagyobb vonzerejét képezi az extrémsportoknak. Ha már trükkök, meg kell jegyeznem, hogy abszolút irreális dolgokkal találkozunk a játékban. A fizika törvényei itt kimerülnek abban, hogy a lefelé biz alattunk van, de más semmi nem olyan, mint a való életben. Valahogy "túl laza" lett a program, s emiatt hamar unalmassá is válik. Azaz míg szimulátor sosem akart lenni, addig igazán élvezhető arcade stuffnak túlzásba vitte az ökörködést. Épp ezért nem igen tudom, hova sorolhatnám a játékot.

Ilyen az Endoron láttam utoljára

A verseny közben lehetőségünk van hógolyókkal bombázni ellenfeleinket. Nem rossz poén, sőt, hisz egy jól bevitt találattal ledönthetjük őket a deszkáikról. Persze jön az áldás vissza is, de messze nem olyan mértékben. A mesterséges intelligencia úgy összességében nincs a toppon. A versenyeken ugye nem látjuk, mit csinál a többi deszkás (csak egy pontot kapunk a nevük alatt és kész), így csupán a free ride közben látottakra hagyatkozhatunk. Csúsznak, ugranak, majd kiszaladnak az épület textúrái között. Erről a Harry Potter könyvek csodavágánya jutott eszembe. Embereink ugyanis minden erejükkel nekirohannak a zárt falnak, és hopp, már el is tűntek. Az igényesség diadala, vagy csak plágium?

White christmas?

Hatalmas baklövés továbbá, hogy nincs rendes tutorial. Mindenre magunknak kell rájönnünk, ami nem elég, hogy frusztrálóan hosszú időt vehet igénybe, de még el is veszi a játékos kedvét. Ezt tetőzi be a pocsék irányítás. A gombkiosztással nem lenne baj, mert minden kézre esik, viszont a karakter sokszor nem azt csinálja, amit kérünk tőle. Ha ugrani akarunk, tuti, hogy nem fog, vagy ha mégis, hát rosszul, s mi csak nézünk, hogy vajh mi voltunk istentelenül bénák, vagy a játék nem érzékeli időben a cselekedeteinket. Különösen "hasznos", hogy a program minden újdonságnál kiírja, hogy mit nyomjunk, de nem a billentyűzet, hanem a kontroller nyelvén. A tizedig "Nyomj B2-t!" után legszívesebben földhöz vágtam volna a lemezt.

"... az orromat is tisztíccsa!"

Igen, ez annak köszönhető, hogy a játék konzolport. Ám ez még koránt sem a csúcs! A maximális felbontás az én 17 hüvelykes monitoromon csak a 16:9-es 1280x720 volt. Nevetséges. Alul és felül egy ronda fekete csíkkal kellett játszanom, s erre mások is panaszkodtak. Nem mondom, hogy nagyon idegesítő lenne, de jellemzi a fejlesztők PC iránt mutatott érdektelenségét. Maga a gépigény amúgy nem vészes, noha volt egy-két furcsa lassulás, amit sehogy sem tudtam megmagyarázni. A látvány mindemellett megkapó, de nagyon repetitív. A textúrák jók, olyan 4-esek, míg a látótávolság kifejezetten dicséretes. Ám a legjobb az egész játékban a zene. Fantasztikus soundtracket pakoltak össze a program mellé, aminek tudatában még szomorúbb leszek, hisz volt egy csomó potenciál a játékban, amit nem lőttek el. Mit is mondhatnék? Hideg, téli estéken el lehet lenni a SWS-sel, de a múlt havi játékkínálatot tekintve sokkal komolyabb címek kerülhettek a fa alá. Csak fanatikusoknak!



Chocho

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. Svindler
2008.12.29. 11:24
VISSZA A CIKKHEZ
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. ZioN
2008.12.29. 18:09
Ahhoz képest hogy ~8Gb,kifejezetten rossz szerintem is.Ha pár száz mb lenne,még elmenne.De így...Hol van ebben Assassins Creed motor?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Chocho
2008.12.30. 14:06
ZioN: Állítólag azzal megy, de a csapat nagyon nem érthetett hozzá.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!