iPon Cikkek

Silence - Az életre kelt festmény

Dátum | 2016. 12. 05.
Szerző | Nephin
Csoport | JÁTÉK

2010-ben jelent meg a Daedalic Entertainment The Whispered World című kalandjátéka. A műfaj akkor már benne járt második reneszánszában (ez szerencsére azóta is tart), a játék ennek egy, a közepesnél jobban sikerült képviselője volt, valahol félúton a remek és az átlagos között. Főszereplője Sadwick, a szomorú bohóc és társa, Spot, a hernyó, akiknek vállára hamarosan egész világuk, azaz Silence sorsának súlya nehezedik.
Hat évet kellett várni a folytatás elkészültére, ugyanis a Daedalic új kalandjátéka, a Silence gyakorlatilag a The Whispered World 2 alcímet is viselhetné. A hosszú idő kifizetődött: a játék csodaszép, szinte olyan, mint egy mozgó festmény. A technika lényege, hogy előbb a nagyméretű háttérelemeket festik meg, ezt húzzák rá aztán a 3D-s rácsra, mintha egy diorámát készítenének kartonból. A hatalmas képeknek köszönhetően még a hosszú ecsetvonások is látszanak, bár az effektek és fények terén persze kicsit nehezebb volt a készítők dolga - hozzáteszem, jól megoldották a problémát.
A Daedalic gondolt azokra is, akik esetleg nem játszottak az első résszel. A bevezetőben megismerjük a főszereplő-trió két tagjának, Noah-nak (aki gyakorlatilag a cinikus Sadwick másik énje, másik fele) és kishúgának, Renie-nek világát. A testvérek egy óvóhelyen keresnek menedéket a támadó bombázórepülők elől. Egy közeli becsapódás hatására a menedék megsérül, a kislány eltűnik egy résben és Noah hirtelen ismét a varázslatos fantáziavilágban, Silence-ben találja magát. Sajnos épp itt sem túl rózsás a helyzet, egy trónbitorló királynőé a hatalom és mindent sötét kreatúrái, a keresők lepnek el. Noah nyilván megpróbálja megmenteni a húgát, erdőn-mezőn át követi, összefut egy csapatnyi lázadóval is, akik el akarják űzni a királynőt. Új szövetségeseivel a fiúnak - jó kalandjátékhoz méltón - egy rakásnyi rejtvényt kell megoldania célja eléréséhez, illetve el kell kerülnie a gonosz keresők karmait is.
A sötét lelkű uralkodóig vezető úton folyamatosan váltogatunk majd a három fő karakter között. Közülük Renie-nek, a meglehetősen alábecsült kislánynak van meg az a „képessége”, hogy könnyedén megléphet, ha a felnőttek nekiállnak döntéseket hozni a feje felett. Gyakran meglepő, de sokkal gyorsabban eléri a kívánt eredményt a maga gyermeki felelőtlenségével és ötleteivel, mint a többiek. Vicces volt, mikor az elvarázsolt erdőben minden, meglehetősen mérgezőnek tűnő bogyót és gombát megkóstolt – javaslom, hogy a gombánál többször is adjatok neki lehetőséget az evésre, a pszichedelikus látomások és a kislány reakciói nagyon viccesek. :)
Sajnos ezúttal még inventorynk sincs, a rejtvények általában néhány képernyőre korlátozódnak, melyek között ide-oda mászkálva megtalálhatjuk az adott fejtörő megoldásához szükséges tárgyakat, vagy elmozdíthatunk dolgokat az apró képességpróbák segítségével. Ezek némi változatosságot hoznak a játékmenetbe, például billegő kövön kell megadott ideig egyensúlyoznunk – semmi extra, de kellemes felfrissülést adnak a tárgykeresgélés közben. Noah-t irányítva a játékmenet nem sokban különbözik a kislányétól, de a harmadik főszereplő, Spot, a hernyó rendelkezik pár különleges képességgel (és nagyon cuki). Ha kilapul, akkor például átfér keskeny réseken, ha felfújja magát, akkor akár emelőnek is használhatjuk, vagy vizet felszürcsölve locsolókannává is válhat, de ezeken kívül még számos okos trükk van a tarsolyában, melyeket remekül kombinálhatunk szükség esetén a környezet elemeivel, ráadásul mindent kifejezetten jól sikerült animációk mutatnak be.
Bár az egyes rejtvényeket nem oldhatjuk meg bármelyik karakterrel, a köztük való váltogatás során akár segíthetnek is egymásnak, ha esetleg elakadtak. Tökéletesen látszik, mennyire profi módon teszteltették a Daedalicnál a fejtörőket. Például a két fiú esetében, akik nem akarják kinyitni a városkaput, kapunk némi utalást arra, hogy meg lehet őket vesztegetni valamivel, a velük egykorú Renie-vel folytatott beszélgetés pedig megadja az infót a divatos játékokról. Ezután már csak a mozdítható tárgyakkal kell kicsit játszadozni, hogy meglegyen a megoldás.
Az irányítás simán működik egérrel, a képen látható ikon tisztán mutatja, csak megnézni lehet-e az adott tárgyat, vagy használható-e valamire. Néha azt kell eldöntenünk, a négy irány közül melyikbe mozduljunk el. A mini-rejtvények minősége sajnos elég ingadozó és még a bonyolultabbak sem túl nehezek.
Azt sajnáltam a legjobban, mennyire behatárol minket az inventory hiánya és a helyszínek véges mivolta - a rejtvények néha az ősrégi Gobliiins című játékra emlékeztettek. Nagyjából hét-nyolc órás tartamával a Silence kevésbé tűnt jó kalandnak akár az első résznél, akár mondjuk a Deponia Doomsdaynél. A másik nagy gond is óriási szerepet játszott ebben: a mellékszereplők sajnos nagyon laposak. Az olyan karakterek, mint a bölcs Janus, a makacs Kyra, vagy a jólelkű Sam szimpatikusak ugyan és illenek is a főszereplők mellé, de a feladatuk nagyrészt kimerül abban, hogy megadják azoknak a végszót. Általában véve az egész játék sokkal inkább tűnik egy interaktív mesekönyvnek, mint az előző epizód, ahol Sadwick cinikus beszólásai és poénjai lépten-nyomon megfűszerezték a történetet. Itt is vannak ugyan vicces részek a párbeszédekben, mondjuk amikor Renie folyamatosan rosszul ejt ki bizonyos bonyolult kifejezéseket, de szegény Sadwick például elvesztette felvágott nyelvét. Feltűnik pár régi ismerős is az első részből, mint Ralph és Yngo. A történet vége felé kifejezetten szívfacsaró és gyönyörűen megkomponált jelenetek vannak, természetesen zongorafutamokkal körítve, melyektől minden jóérzésű embernek könny szökik a szemébe… A végkifejlet alakulása függ majd a sztori során hozott döntéseinktől, de ezekből sajnos sokkal-sokkal kevesebb van, mint mondjuk egy Telltale-kalandban.
A zene és az angol szinkron teszi a dolgát, az előbbinek vannak ugyan jó pillanatai, mikor jobban észrevehetővé válik, de a legtöbb esetben csak körítés a látvány mellé. A karakterek hangjait jól válogatták össze, bár néha picit mintha döcögősre sikeredett volna a párbeszéd, lehet, hogy csak a németből való fordítás okozza ezt.
A játék során lépten-nyomon azon kaptam magam, hogy szívesen ellőnék egy-egy screenshotot. A gyönyörű hátterek, a cuki közelképek, a remek, természetesnek ható animációk mind arra ösztönöznek, hogy örökítsük meg őket, a Silence a látvány terén vitán felül csillagos ötöst érdemel. A fortyogó lávató, a hajó az esőben és a többi… a Twitchen mostanában népszerű Bob Ross amerikai festő biztosan elmorzsolt volna egy könnycseppet örömében, ha láthatta volna, micsoda művészi ecsetvonásokra képes a digitális technika. Az történet terén előző rész íróját ugyan lecserélték, de a most érkezett Anne von Vaszary is létrehozta a maga varázslatos és sokszor érzelmekkel teli pillanatait.
A karakterek szimpatikusak, kötődünk hozzájuk, de hiányzott pár fontos részlet, mint például Sadwick metsző humora. Nincsenek valódi kihívást rejtő fejtörők sem, de ami van, azt legalább tökélyre csiszolták. A legjobb részletek a Spot különféle alakjaival való kísérletezgetések.
Összességében nem rossz kalandjáték a Silence, bár láttam már jobbat akár magától a Daedalictól is, az viszont biztos, hogy szebbet nem sokat. Egy próbát mindenképp megér (már csak a vizuális élmény miatt is), főleg, ha leárazás keretében tudjuk megszerezni. Hardcore kalandjátékosoknak (már ha ez a két szó összeegyeztethető) viszont talán lesz nem képes elég kihívást felvonultatni.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

1. Meteoreso
2016.12.05. 16:31
Nem az én stílusom de egy kis gyöngyszem ez a játék érdekes fordulatokkal.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!