iPon Cikkek

Styx: Shards of Darkness – Csak csendben, csak halkan...

Dátum | 2017. 03. 27.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

A szórakoztatóiparban gyakori, hogy egy népszerű karakter túlnő az eredetileg neki szánt szerepen. Popeye egy csak pár alkalommal feltűnő, majd teljesen mellőzött mellékalakként kezdte, akivel alkotója, E. C. Segar kizárólag a mókás figurát hiányoló olvasói levelek hatására kezdett el komolyabban foglalkozni, Frasier Crane előbb a Cheers-ben, majd a róla elnevezett sitcomban csalt mosolyt a nézők arcára, Angel pedig a Buffy sikere után kapott önálló sorozatot. A trend a játékipart sem kerülte el. A 2006-os Rayman Raving Rabbids eszelős nyulai egyből közönségkedvencekké lettek míg, a Tekkenből ismert Nina Williams a Death by Degrees-ben vert laposra mindenkit. Az immár második részével jelentkező Styx-széria is hasonló múltra tekinthet vissza, mivel a címszereplő goblin annak idején a mérsékelten sikeres Of Orcs and Men című akció-szerepjátékban kezdte meg pályafutását, amit aztán a lopakodós Master of Shadows-zal folytatott. Lássuk hát, hogy mit is kínál nekünk a Shards of Darkness alcímet kapó rész!
Ahogy azt hamar megállapíthatjuk, Styx igencsak nyomorult életet él. Antihősünk egy amber nevezetű, mágikus képességeket adó anyagot nyakló nélkül fogyasztó, kvázi drogfüggő pária, aki lopásokból és orgyilkosságokból tartja fenn magát. Amúgy is sanyarú mindennapjait csak tovább nehezíti, hogy túlságosan elszaporodó fajtársait tűzzel-vassal irtják, és mert ostoba népét a legtöbben tiszta szívükből gyűlölik, hiába a kivételes intelligenciája, épp úgy menekülnie kell a halálosztagok elől, mint a többieknek. Ám a vakvéletlen egy nap felvillant előtte egy roppant furcsa és igen halovány kis reménysugarat. Ha hajlandó együttműködni a rettegett goblinvadász-egység híres-hírhedt kapitányával és megszerez neki egy jogart, akkor annyi üvegcsével kap a misztikus matériából, hogy hosszú ideig nem lesznek gondjai. Styx igent mond, ezzel pedig kezdetét veszi élete legnagyobb kalandja, aminek során nem csak egy ördögi tervet kell meghiúsítania, de az embereken túl meggyűlik a baja a zöldbőrűeket szórakozásból vadászó törpékkel, valamint a saját, véres-kegyetlen szabályaik szerint élő, elképesztően agresszív sötételfekkel is.
Mindenek előtt le kell szögeznünk: a Shards of Darkness nem akciójáték. Aki tehát arra számít, hogy akkor is könnyedén vehet minden akadályt, ha nem tud, vagy akar megbújni az árnyakban, az keserűen csalódni fog. Styx ugyanis mágia ide, ravaszság oda, csak egy goblin, és fajtájának javához hasonlóan nem hogy találatot nem ért el a génlottón, de még a szelvényt sem töltötte ki. Az apró, vézna testalkatú besurranó számára az egy-egy elleni közelharc is hidegrázásos rémálom, ahol ha nem időzíti jól a védekezést és az ellentámadást, akkor ellenfele garantáltan felkoncolja, abban az esetben pedig ha kettő, vagy több őr veszi észre, mindenképpen fel kell vennie a nyúlcipőt, hacsak nem akarja, hogy megalázó módon, szinte erőfeszítés nélkül lekaszabolják. Ez már önmagában is súlyos hátrány, de ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy hitvány gyíklesője teljesen használhatatlan a komolyabb páncélt viselő fegyveresekkel szemben, akiket így még csak nyakon vagy fejen sem tud szúrni, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az efféle címekben sokak által kedvelt, halk tömegmészárlásokra építő taktika komoly kockázatokat rejt magában. Megtervezni egy valóban nesztelen merénylet, melynek során a célszemély nyakába ugrunk és a meglepetés erejét kihasználva végzünk vele, időbe telik. Ha pedig amatőr módjára elkapkodjuk a dolgot, azzal zajt csapunk és felhívjuk magunkra a figyelmet, ha pedig elkapnak dulakodás közben, az végzetes lehet. Mint ahogy arra is ráfázhatunk, ha nem tudjuk elrejteni a tetemeket. Ilyenkor ugyanis a potenciális hullajelöltek jóval éberebben kutatják át a környéket, mint egyébként és minden egérlyukba benéznek. Ezért, ha balszerencsénk van, a biztos menedéknek hitt hordó halálos csapdává válik, vagy valamelyik különösen erős, a nyakunkat egy kurta mozdulattal eltörő keménylegény megtalál minket az asztal alatt és tölthetjük vissza a legutóbbi mentésünket. Észnél kell hát lennünk, mert a legkisebb tévedés is elég ahhoz, hogy szörnyű és idő előtti véget érjünk.
Styx nagy varázsló, nemsokára például egy nehézpáncélos ellenfelet reptet meg egy kicsit.
A helyzetünk azonban távolról sem olyan reménytelen, mint hinnénk. Ha nyitott szemmel járunk a hatalmas és aprólékosan kidolgozott szakaszok bebarangolása közben, kismillió rejtekhelyet és alternatív útvonalat fedezhetünk fel és ésszel haladva elkerülhetjük a vizslató tekinteteket, vagy az egy vadászeb szaglásával bíró törpéket. Lehetőségeinket tovább növeli, hogy amennyiben Styx rendelkezik elég varázserővel, hacsak másodpercekre is, de láthatatlanná tud válni, illetve létre tudja hozni a klónját, akivel elterelheti az őrök érdeklődését, vagy éppen biztonságos távolból elvégezhet vele pár egyszerűbb feladatot. Mindezeken túl, a goblin tapasztalt orgyilkosként a balesetek és piszkos módszerek nagymestere, így ha mindenképpen ki kell oltanunk valaki életét, van pár trükk a tarsolyában, amivel balesetnek álcázhatja a véres tettet. Az óvatlanokat meglepetésszerűen lelökhetjük a mélybe, a szabadon hagyott ételeket mérgező köpetünkkel fűszerezhetjük meg, és a mások fejére ejthető csillárok is jó szolgálatot tesznek. A testeket nyom nélkül feloldó sav kreatív alkalmazásáról pedig még szó sem esett.
A fortélyok és képességek széles tárháza már önmagában is garantálja az élvezetes játékmenetet, ám a könnyed RPG-elemek és a tárgykészítés tovább színesítik az összképet. Összesen öt kategóriában javíthatunk Styx esélyein a sikeresen megoldott fő és mellékfeladatokért, valamint a kiemelkedő, például gyors, vagy feltűnésmentes játékért járó medálok után kapott pontokból. Ha akarjuk, a varázspraktikáit tehetjük hatékonyabbá, új gyilkolási technikákat sajátíthatunk el, a lopakodás terén érhetünk el komoly fejlődést, vagy élesíthetünk a tolvaj érzékszervein. Illetve, új tárgyak, például tolvajkulcs vagy gyógyital elkészítését lehetővé tevő recepteket tanulhatunk meg, amiket aztán le is gyárthatunk az itt-ott felszedhető alapanyagokból. Lényeges viszont, hogy a program úgy is végigvihető, hogy egy percet sem foglalkozunk ezzel a résszel. Ugyanakkor, ha mégis törődünk vele, kedvünkre kísérletezhetünk, mert ha az új képzettségek és képességek nem nyerik el a tetszésünket, akkor pár kattintás vagy gombnyomás és már vissza is kaptuk a rájuk elköltött erőforrásokat. Lehetőségekből tehát nincs hiány, ilyen szempontból a készítők elsőrangú munkát végeztek. Amennyiben minden útvonalon végig szándékozunk menni, valamint teljesíteni akarjuk a mellékküldetéseket és még a medálokat is be óhajtjuk zsebelni, akkor azon túl, hogy alaposan fel kell kötnünk azt a bizonyos alsóneműt, többször is neki kell futnunk a pályáknak, mire elérjük az áhított végeredményt. Idővel azonban a rózsaszín köd eloszlik és nem tudunk nem észrevenni pár furcsaságot.
A feldönthető tárgyak fizikai modelljét elnézve például sokáig meg voltam győződve arról, hogy egy váratlan csavarral Styx kecskévé fog változni, mert a székek és hasonló készségek időnként úgy adják meg magukat a gravitációnak, mintha a Goat Simulatorban lennénk. Ez veszélyesebb, mint ahogy hinnénk, hiszen az ismert fizikai törvényeket nem hogy ignoráló, de ólmosbottal összeverő, majd azokat nitrohigítótóval meglocsoló és felgyújtó borulások kellemetlen következménye, hogy míg teli torokból röhögünk és azt várjuk, hogy meghasadjon a tér, addig a zajra odacsődülő katonák apró cafatokra cincálják a goblint. Szerencsére az igazán durva programhibák ritkák, de ezzel együtt, akadnak olyan jelenetek, amik láttán a westminsteri apátság joggal nyújthat be kártérítési igényt, mivel Sir Isaac Newton teste olyan sebességgel forog tőlük a koporsójában, hogy az általa keltett rezgéshullámok súlyosan károsítják a patinás épületet. A mesterséges intelligencia terén is akadnak hiányosságok. Az ellenfelek az esetek 90%-ában hozzák a műfajban megszokott tisztes átlagot, tehát se nem túl eszesek, se nem túl bambák, de hébe-hóba összefutunk egy látnokkal, aki annak ellenére vesz minket észre, hogy mi hetven méterre tőle a sötétben bujkálunk. De összeakadhatunk olyan, alighanem komoly protekcióval álláshoz jutott katonákkal is, akik egy szó nélkül elsétálnak egy hulla mellett. Ezek a hibák szerencsére nem túl gyakoriak és inkább bosszantóak mint zavaróak. De azoknál a misszióknál, amiknél minden körülmények között észrevétlennek kell maradnunk, mert ha felfedeznek, akkor riadót fújnak, nehéz nem szigorúan kulturáltan hangot adnunk a nemtetszésünknek. Ezeknél a feladatoknál ugyanis ha bárki meglát, automatikusan bukunk mindent, holott az esetek javában még bőven lenne lehetőségünk arra, hogy elkapjuk azt, aki figyelmeztetni akarja a többieket.
Mindezek alapján az alkotás egy kisebb-nagyobb hibáktól szenvedő, ám ezek ellenére élvezetes, sőt, elsőrangú lopakodós játéknak tűnhet. Sajnos azonban, míg a játékmechanika területén tetszetős a végeredmény, addig a narratív elemeknek minden esélyük megvan arra, hogy egy-két éven belül oktatni fogják őket, mint a történetmesélés és atmoszféra-megteremtés állatorvosi lovait. Egymást követik az ostobábbnál ostobább, művi és mesterséges fordulatok, amik körülbelül annyira logikusak, mintha az eredeti Star Wars trilógia végén a császár fáradt sóhajtás közepette közölné, hogy ő igazából kezdettől fogva csak egy sarki kifőzdét akart, és önként felajánlaná a trónt R2D2 számára. Már az alapszituáció is tragikusan blőd, hiszen Styx-nek jutalom ide, jutalom oda, a világon semmi oka sincs arra, hogy segítsen a goblinirtó különítmény kapitányának, akiben fel sem merülhetne az a minden határon túlmenően kretén ötlet, hogy egy általa napi szinten vadászott nép egyetlen intelligens tagját kérje fel arra, hogy oldjon meg neki egy kényes feladatot.
A nívó a későbbiek során sem emelkedik, egyik hajmeresztő hülyeséget látjuk a másik után és garantált, hogy néha nem fogunk hinni a szemünknek. Viszonylag ritka, hogy valami annyira sokkoljon, hogy mindenről elfeledkezve ordibálni kezdjek a monitoron szerencsétlenkedő szereplőkkel. Itt viszont rendszeresen szembejön valami akkora orbitális debilség, ami ha anyagiasulna, a tömege keltette gravitációs mező átrendezné a galaxisunkban található szilárd testek helyzetét. Emiatt ha az ember meg akarja őrizni az elméje és a hangszálai épségét, akkor jobb ha időnként tart fél-háromnegyed órányi szünetet. Személyes kedvencem az az átvezető animáció, ahol egy veszedelmes, kiváló kardforgató hírében álló ellenfelet úgy akarnak elfogni, hogy azt látva önkéntelenül is Woody Allen „Hétalvó” című sci-fi paródiájának üldözési jelenetei ugrottak be.
A koronát az egészre azonban maga Styx teszi fel. Veterán alvilági svindler főhősünk, aki elvileg képes volt arra, hogy hosszú éveken keresztül életben maradjon, egyik olyan húzást lépi a másik után, ami egy agyérelmeszesedésben haldokló és fénykorában sem túl leleményes zöldszemes-ostorostól is kínos lenne. Személyisége legérdekesebb eleme, hogy előszeretettel köt szövetséget olyanokkal, akik elárulták, vagy megpróbálták megölni és soha, egyetlen percre sem merül fel benne, hogy újdonsült komája, esetleg még egyszer megpróbálkozik majd azzal, hogy ledobja egy léghajóról, vagy ismét hátba szúrja.
Ezen már önmagában is lehetetlen túllépni, mert mégiscsak egy hétpróbás gazfickóról van szó, de ennél is nagyobb gond, hogy a zöldbőrű bajkeverőt a rettenetes és erőltetett „viccei” miatt sokan gyűlölni fogják. Styxet irányítva ugyanis nagyjából három lépésenként hallunk egy popkulturális utalást, a játékos és a főszereplő közötti negyedik fal pedig majdhogynem percenként omlik össze. Emiatt megeshet, hogy fél óra után addig szeretnénk verni egy péklapáttal a besurranó fejét, ameddig az szét nem nyílik, sőt, utána is ütnénk egy darabig. A magam részéről kifejezetten kedvelem a könnyedebb hangvételű címeket, de itt önmagukban is megálló tréfás szövegek és mókás szituációk helyett nem kapunk mást, mint százezer „tudom ám, hogy csak egy játék szereplője vagyok”-féle megjegyzést, vagy negyedszerre is végighallgathatjuk, hogy sehol sincs egy szénakazal, amiben jól el lehetne bújni. Azok, akik számára nem az internetes mémek, vagy az olyan, Jason Friedberg és Aaron Seltzer által jegyzett paródiák, mint például a Katasztrófafilm jelentik a humor csúcsát, garantáltan szenvedni fognak. Ezzel együtt tény, hogy aki viccesnek tartja a kiszólásokat és a konkurencia alig burkolt ekézését, az könnyesre fogja magát röhögni.
Összességében nem egyszerű, sőt, kifejezetten bonyolult értékelni a leginkább egy parádésan elkészített, majd gyalázatos körülmények között, mocskos tányérokon és átható bűzben felszolgált, hétfogásos lakomához hasonlítható Shards of Darkness-t, mivel épp úgy találnék érveket a nyolcvan, mint a negyven százalékos végeredmény mellett. Így jobb híján valahol a két érték közé helyezem el. De ez távolról sem azt jelenti, hogy egy valamivel az átlag feletti, hanem, hogy egy egyenlőtlen minőségű műhöz van szerencsénk. Az, hogy mennyire nyeri el a tetszésünket, csakis attól függ, hogy mit preferálunk. Ha az elsődleges szempontunk az, hogy maga a lopakodás rendben legyen, és mindezek mellett a célozgatós humor is kedvünkre való, akkor csakis abban az esetben várjunk a vásárlással, ha az anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy egy komolyabb leárazás nélkül megvegyünk egy teljes áron kínált programot. Ha viszont számít, hogy mi miért történik és nem szeretjük ipari dózisban a kikacsintgatós poénokat, akkor kósza gondolat szintjén se merüljön fel bennünk, hogy megnézzük az átvezetőket és készüljünk fel rá, hogy néha úgy fogjuk érezni magunkat, mintha gyomron vágtak volna.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. noPublicFG
2017.03.27. 13:56
A teszt nagyon tetszik, a játék... kevésbé, vagy igen, nem, nem tudom... :D
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Avisto
2017.03.27. 16:10
Nekem speciel tetszett. A poénok is nagyrészt. A történet fordulatai viszont tényleg nem valami életszerűek.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. sutyko_hop...
2017.03.31. 20:20
Semmit nem fejlodott az elozo resz ota.
Ugyan az az A kategoriaban arult C kategorias gagyi.
Az animaciok valami brutal modon szarok. De komolyan, az animatort le kene cserelni, vagy felvenni egyet mert ez iszonyat otvar.
A jatek semmit nem fejlodott. Ugyan azok az amator hibak vannak benne amik az elsoben, csak azt meg betudta az ember a kezdok altal elkovetett hibaknak.
A zene lapos.
A hangok laposak, keves van beloluk, ures az egesz.
A palya meg olyan overscale, hogy eszmeletlen (mint amilyen az elsoben volt).
Minden nagy otromba, mintha 150%os scalet kapott volna.
A kamera kezeles maszaskor rettenet.
Az ai meg sikhulye.
Ez ha 15 euro lenne elmenne, de ennyiert egy otvar.
Arrol nem is beszelve, hogy dog unalmas. Lopakodos jatekot is meg lehet csinalni jol, de ez szar.
4/10
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!