iPon Cikkek

Süllyedő folyódelták

Dátum | 2012. 12. 10.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

2005-ben a Katrina hurrikán hatalmas pusztítást vitt véghez a Mississippi deltájában. Több mint 1800-an haltak meg, az anyagi kár mértéke pedig elérte a 100 milliárd dollárt. Három évvel később a Nargis ciklon csapott le Mianmarra: a vihar keltette árhullám az Irrawaddy torkolatvidékén keresztül ötven kilométerre hatolt be a szárazföldre, 138 ezer halálos áldozatot hagyva maga után. Más folyódeltákban kevésbé drámai, de nagyon is jelentős áradásokat tapasztaltak az utóbbi időszakban. A tavalyi évben a Csaophraja torkolatvidékére épült Bangkok egyes részei hónapokig több méteres vízben álltak, ami jelentősen befolyásolta az ország gazdaságát, és világszerte áremelkedést okozott a merevlemezek piacán.

A világ nagyobb folyódeltáinak 85 százalékában került sor jelentős áradásokra az elmúlt évtizedben. Ennek viszonylag egyszerű oka van: a legtöbb torkolati régió gyorsan süllyed. Bangkok esetében az áradások közvetlen oka ugyan az volt, hogy a vízelvezető rendszer szivattyúi képtelenek voltak megbirkózni a hirtelen leesett nagy mennyiségű csapadékkal, de jelentős szerepet játszott az eseményekben az a tény is, hogy az a terület, amelyre a város épült, több mint egy métert süllyedt az elmúlt időszakban. A leeső víz ennek köszönhetően összegyűjt a deltában keletkező mélyedésben, ahelyett hogy elfolyt volna.

Áradások Thaiföldön
Ahhoz, hogy jobban megértsük, miért süllyednek a delták, először is azt kell megismernünk, hogyan keletkezik ez a torkolattípus. Delta csak olyan folyóvíz torkolatánál képződik, amely nem a nyílt óceánba, hanem valamilyen beltengerbe vagy nagyobb tengeröbölbe ömlik, azaz az ár és apály közötti különbség csekély. Magasra emelkedő dagály esetében ugyanis a folyóba behatoló árhullám apálykor gyakorlatilag kisöpri a folyómeder legalsó szakaszát. A jelentősebb árapály nélküli tengerekbe ömlő folyóknál azonban a hordalék lerakódik, és torkolatban marad, mert itt hiányzik az apálykor előálló öblítési folyamat. A legtöbb hordalékot a folyó a sodorvonalban szállítja, így ott nő leggyorsabban a lerakódó anyag mennyisége. Idővel eléri azt a magasságot, hogy a folyó a széleken kénytelen magának új medret képezni, és két ágra szakadva ömleni a tengerbe. Ez a folyamat aztán többször megismétlődik, míg végül a folyó vize apróbb ágak szétterülő hálózatára szétosztódva jut el a tengerbe. A hordalékhalmokon növények és állatok telepednek meg, és egy hatalmas mocsárvidék képződik. A Gangesz deltája háromszor akkora, mint Hollandia, és több mint 150 millióan gazdálkodnak vagy halásznak a területén.

A folyódelták talaja elhelyezkedéséből és keletkezéséből adódóan rendkívül termékeny, ráadásul a kisebb csatornák közvetlen és könnyű hozzáférést biztosítanak a tengerhez vagy az óceánhoz. Mindezen okok miatt a delták vonzó helynek tűnnek a letelepedésre és a gazdálkodásra, így nem csoda, hogy számos nagyváros alakult ki ilyen területeken ‒ Sanghaj, Bangkok, Rotterdam, Kairó, Buenos Aires, New Orleans és még sorolhatnánk a településeket. Összesen 500 millió embertársunk él vagy dolgozik folyódelták területén.

A Nílus-delta éjszaka
Sajnos azonban a torkolatok ezen fajtájánál a stabilitás csak illúzió. A deltavidéket felépítő tőzeg, hordalék és iszap laza rétegekben rakódik egymásra, és ahogy a talaj saját súlya alatt egyre tömörebbé válik, a felszín folyamatosan süllyed. Ha a tőzeg kiszárad, térfogata jelentősen lecsökken, így még gyorsabbá válik a süllyedés. A süllyedés mértéke erősen függ attól, hogy milyen összetételű a lerakódó anyag, de általánosságban azt lehet mondani, hogy a deltavidék normális esetben évente három millimétert süllyed, és a tömörödő rétegek nem tágulnak ki újra.

Ahhoz tehát, hogy a delta felszíne a tengerszint felett maradjon, folyamatos anyagutánpótlásra van szüksége. Természetes körülmények közt ezt az éves áradások biztosítják, amelyek évente újabb és újabb rétegekkel gazdagítják a területet. Az iparosodás előtt az emberi tevékenység aktívan elősegítette a delták növekedését. A mezőgazdaság, a bányászat és a fakitermelés növelte a talaj erózióját, így még több hordalék érkezet és rakódott le a torkolatok vidékére. A spanyolországi Ebro deltája például annyira előrenyomult a tengerbe az elmúlt két évezredben, hogy az egykori római kikötő, Amposta és a tengerpart között napjainkban már több mint 20 kilométer a távolság. 

A legtöbb delta esetében, főleg, ha nagyobb városok találhatók a területükön, manapság már nem tartható fenn a természetes utánpótlási folyamat. Rendkívül beszabályozottá vált, hogy milyen mértékű áradás lehetséges, és a folyóvíz is egyre kevesebb hordalékot szállít. A szabályozásoknak köszönhetően a rögzültek a folyómedrek, és a delta fontosabb csatornái is, a kisebb ágakat pedig sok helyen egyszerűen megszüntették. A folyamat nem újkeletű, egyes területeken olyan régóta folyik a szabályozás, hogy mára a delta teljes területe a tengerszint alá süllyedt, ez a helyzet például Olaszországban a Pó torkolatvidékén. Itt a 17. század óta létezik az a gátrendszer, amely megakadályozza, hogy a területet elöntse a tenger. A térségben mostanában már folyamatosan szivattyúzni kell a vizet, hogy a földek használhatóak maradjanak.

Egy ilyen gátrendszer pedig idővel önmagát gerjesztő átokként kezd működni: a hordalék-utánpótlás hiányában a felszín egyre nagyobb területeken egyre mélyebbre süllyed, így egyre jelentősebb lesz a tenger felől a gátakra nehezedő nyomás. Nem csoda hát, hogy a legprecízebben megtervezett rendszerek is időről időre csődöt mondanak. A kaliforniai San Joaquin folyó deltáját védő gátrendszer 1900 óta 160 alkalommal repedt meg kisebb-nagyobb mértékben, sós vízzel fertőzve meg az állam ivóvízkészletének kétharmadát. A kisebb áradások helyét tehát ritkább, de pusztítóbb árvizek vették át.

A folyótorkolatot eredetileg kiépítő hordalék pedig a deltába kerülő vízmennyiséget szabályozó duzzasztók mögött és a víztározókban halmozódik fel. A Coloradói Egyetem szakértői több száz folyó adatai alapján azt állapították meg, hogy míg fejlődő országok területén található folyók az emberi tevékenység okozta talajeróziónak köszönhetően kétszer annyi hordalékot szállítanak, mint a teljesen érintetlen területek vízfolyásai, az iparosodott országokban a folyószabályozások következtében a természetes körülmények közt megfigyeltnek a felére esett vissza a hordalék mennyisége.

A San Joaquin deltája
Vegyük például a Mississippi estét: a folyón található 40 ezer duzzasztógát és víztározó „lecsapolja” a hordalék felét, mielőtt a víz elérné a deltát. Más folyókon még szélsőségesebb a helyzet: az Ebro hordalékának mindössze 1 százaléka jut el a deltáig, de napjainkban a Nílus, az Indus vagy a Sárga-folyó hordaléka is legfeljebb nyomokban éri el a tengert.

Más folyók hordaléka azért nem gazdagítja a deltát, mert maga a víz sem jut el odáig. A Sziklás-hegység nyugati lejtőinek csapadékát összegyűjtő, hatalmas vízgyűjtővel rendelkező Colorado folyó vizéből például olyan mennyiségeket öntöznek el, hogy az alsó folyószakasz gyakorlatilag teljesen kiszáradt, így a Colorado vize egyes időszakokban egyáltalán nem éri el a tengert. A huszadik század elején még 7810 négyzetkilométerre kiterjedő, virágzó ökoszisztémával rendelkező torkolati mocsárvidék területe eredeti méretének 5 százalékára zsugorodott, és bár a nyolcvanas és kilencvenes évek áradásai egy kicsit javítottak a helyzeten, a vidék képe meg sem közelíti azt, amilyen alig száz évvel ezelőtt volt.

A delták megmentéséhez tehát mértékletesebb öntözésre, és kevesebb duzzasztóra lenne szükség, illetve olyan gátakat kellene telepíteni, amelyek átengedik a hordalékot. Az elmúlt évtizedben több száz duzzasztógátat bontottak le az Egyesült Államokban, ezek megszüntetésének hátterében azonban az állt, hogy elöregedetek vagy nem volt a továbbiakban szükség rájuk. Nem a torkolat rehabilitációja volt tehát a cél.

A Colorado deltája
A hordalékot valamilyen módon átengedő gátak tervezése azért is üdvös lenne, mert ezen anyagok lerakódása csak gondot okoz a duzzasztóknál. A legmodernebb gátak már olyan alulról nyíló zsilipkapukkal rendelkeznek, amelyek átengedik a hordalék egy részét, ez azonban valószínűleg nem lesz elegendő.

Hiába jut el ugyanis a hordalék a deltáig, ha annak elárasztását különféle módszerekkel megakadályozzák. Jelenleg is számos megoldási opción dolgoznak a szakértők annak megvalósítására, hogyan lehetne kontrollált módon megoldani az ilyen területek elárasztását. A biológusok áradástűrő növényváltozatokat igyekeznek létrehozni, hogy az éves áradások mellett is zavartalan legyen a mezőgazdasági termelés. Spanyol geológusok azzal kísérleteznek, hogy az Ebro deltájának elárasztott területeire ők maguk szállítanak hordalékot.

Az elsődlegesen mezőgazdasági tevékenységre használt folyódelták esetében ezek a megoldások akár működőképesek is lehetnek, más a helyzet azonban akkor, ha települések, sőt, nagyvárosok állnak a torkolatvidéken. Sanghaj, Kanton, Bangkok és Dzsakarta több mint egy métert süllyedt az elmúlt ötven év alatt, és semmi sem utal arra, hogy megállna ez a folyamat. A beépített területekhez pedig nehéz lenne plusz földrétegeket hozzáadni. 

A nagyvárosokban az is súlyosbítja a problémát, hogy a talajból kivonják az ott található értékes anyagokat. Az olaj és a víz eltávolítása pedig további süllyedést von maga után. Thaiföldön pontosan ez történt: az ötvenes-nyolcvanas évek között olyan mértékűvé vált a felszín alatti vizek lecsapolása, hogy Bangkok egyes épületei riasztó mértékben süllyedni és ezzel együtt repedezni kezdtek. Lépcsők váltak el folyosóktól, útburkolatok repedtek meg, házak dőltek össze. A felszín alatti vízkészletbe pedig tengervíz szivárgott, ihatatlanná téve az ivóvizet.

A kormány a krízisre horribilis összegű vízadó kivetésével reagált. Amerikai jövedelmi viszonylatokra átszámolva egy reggeli zuhany ára hirtelen három, egy fürdésé hat dollárra emelkedett. A kezdeményezés működőképesnek bizonyult: rövid idő alatt felére csökkent a magáncélú vízhasználat. Napjainkra normalizálódott a helyzet, a felszín alatti vizek mennyisége újra elérte az 1988-as szintet, a süllyedés pedig évi 10 centiméterről 1‒2 centire mérséklődött.

A Pó-delta hasonló problémákkal küzdött a felszín alatti metánkészletek kitermelése nyomán. 1958-ra évi 6 centiméterre nőtt a süllyedés mértéke, a metánkitermelés megszűnésével azonban ez egy centire csökkent. Az ilyen esetekben megoldást jelenthet, ha a kinyert anyag helyére vizet fecskendeznek be, azonban ez is csak akkor működik, ha a felszín alatti rétegek lehetővé teszik.

A Wilmington-olajmezőn például kiváló eredményeket ért el víz befecskendezésével kaliforniai THUMS Long Beach Company: a víz bejuttatása előtt évente 38 centimétert süllyedő terület szintje most gyakorlatilag stagnál. Ugyanez a megoldás azonban Norvégiában nem bizonyult működőképesnek, mivel a bejuttatott víz oldani kezdte a felszín alatti mészkőrétegeket, további süllyedést okozva. A befecskendezéses módszer továbbá igazoltan növeli a földrengések kockázatát, amelyek ereje akár a 4 magnitúdót is meghaladhatja.

Mississippi-delta
A felszín alatti anyagok kinyerése nyomán összeroskadó térrészekbe idővel ugyan direkt fecskendezés nélkül is beszivárog némi víz, de eredeti térfogatát sosem fogja visszanyerni az adott üreg. A felszín süllyedésének megállítására egyetlen biztos mód van: folyamatosan új rétegeket kell ráhelyezni. Ha ez nem történik meg, a terület tovább süllyed, és egyre súlyosabb áradások fenyegetnek. Az alacsonyan fekvő területeket egy darabig lehet ugyan gátakkal és szivattyúzással védelmezni, de ez meglehetősen költséges megoldás. Városok esetében persze sok választási lehetőség nincs, de komoly kérdés, hogy a mezőgazdasági területek vagy mocsárvidékek védelmét érdemes-e ilyen módon biztosítani. A tengerrel régóta folyamatos harcban álló Hollandiában is egyre többen vélik úgy, hogy nem biztos, hogy megéri a küzdelem.

A kőolaj és a földgáz kitermelése következtében jelentkező fokozott süllyedés is egyre komolyabb problémát jelent a folyódeltákban, mivel ezen területek általában különösen gazdag szénhidrogén-lelőhelynek számítanak. A Yukon, a Léna, az Irrawady, a Pó, a Rajna, a Burdekin, a Vörös-folyó, a Niger, a Magdaléna, a Mahakam, a Mackenzie, a Sárga-folyó, a Sacramento és Mississippi deltája alatt is nagy mennyiségű fosszilis energiahordozó rejtőzik. A folyódeltákban virágzó hal- és ráktelepek működtetéséhez pedig általában a felszín alatti vízkészleteket csapolják le.

A süllyedés mértékét nehéz megjósolni, mivel nagyban függ a helyi geológiai viszonyoktól, és attól is, hogy milyen mélységből nyernek ki anyagokat. A következmények időnként csak alaposan megkésve, felhalmozódva jelentkeznek, több évi stagnálás után katasztrofális mértékű süllyedésbe torkollva, ráadásul nem is feltétlenül azon a területen, ahol leginkább várható lenne. Rengeteg dolog van, amit nem tudunk a folyódeltákról. A GPS-technológia fejlődése ellenére nagyon kevés torkolatvidék viselkedését követik folyamatos figyelemmel, és a világ folyóinak mindössze tíz százalékánál mérik a szállított hordalék mennységét. A valódi adatok helyett durva becsléseken alapuló számítógépes modellekre, régi térképekre és az árapály tanulmányozására kell támaszkodnunk annak megértése érdekében, hogy egy adott delta esetében mi áll a süllyedés hátterében.

Wat Khun Samut Trawat
2009-ben egy amerikai kutatócsoport 33 folyódeltát vizsgált meg a rendelkezésükre álló adatok alapján, és 24 esetében úgy találták, hogy azok gyors ütemben süllyednek, évente több centiméterrel lejjebb kerülve. Ez áll tehát az árvizek hátterében: évi néhány centiméter ugyanis drasztikusan növeli az áradások kockázatát. Ha nem történik valami ennek megelőzésére, idővel megállíthatatlanná válik a folyamat: a felszín alatti vizekbe sós víz szivárog, a mocsarak elpusztulnak, és a legalacsonyabban fekvő részeket pedig előbb-utóbb elfoglalja a tenger.

A helyzeten az sem segít, hogy a delták süllyedésével párhuzamosan a globális klímaváltozás következtében a tenger vízszintje is növekszik. Jelenleg évente három milliméterrel emelkedik a tengerszint, és 2100-ra a maihoz képest egy méteres emelkedést jósolnak, ami komoly problémát fog okozni a partvidékeken. A delták esetében ez már napjainkban is jelentős gondokat okoz, hiszen ezek többsége jelentősen gyorsabban süllyed, mint amilyen ütemben a tengerszint növekszik.

A Csaophraja torkolatvidékén uralkodó állapotok előrevetítik, hogy mit várhatnak az eljövendő időszakban a folyódelták lakói. A tenger itt már jelentős területeket elfoglalt, egyes helyeken a jelenlegi partvonaltól több mint egy kilométerre is csupasz villanyoszlopok emelkednek ki a vízből. Az egykor a szárazföldön található Wat Khun Samut Trawat buddhista templomot napjainkra teljesen körülvette a tenger, és egy aprócska szigeten áll, több száz méterre a parttól. A teljes pusztulástól vastag gátak védik az épületet, az alsó szinteket azonban már teljesen elárasztotta az iszap, a víz pedig az ablakokat nyaldossa. A templom közelében élő családok az elmúlt évtizedekben ötször költöztek odébb, hogy a víz előtt maradjanak, és rövidesen valószínűleg végleg el kell hagyniuk a területet.
 

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. oliba
2012.12.10. 16:06
Hogyan akarják pótolni a földréteget? Oda épült a ház és aláássák a földet, amit hoznak?

A cikk három oldalon keresztül taglalja, hogy az emberek balfaszok és ha baj van, őket az sem érdekli, mert nem őket árasztja el. Gratula
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Szefmester
2012.12.10. 17:34
De ha egyszer így van.... Én pl már itthon sem adnék biztosítási pénzt az árvízkárosultaknak. Genyóság? NEM! Az a folyó évszázadok óta ott van, majd minden évben kiönt jelentősen egyszer vagy kétszer. A birkája mégis oda építkezik emrt ott kicsit olcsóbb a telek.Gáttal megvédeni a házát meg luxus...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!