iPon Cikkek

Szamarak, szerelmek, sarlók - Nyomozás az ó- és középkorban

Dátum | 2017. 06. 27.
Szerző | Freelancer
Csoport | SZÓRAKOZTATÓ

Ugyan az ó- és középkori igazságszolgáltatásról a többségnek a mai szemmel nézve hajmeresztő istenítéletek és a tényeket nemritkán látványosan ignoráló, elfogult tárgyalások jutnak az eszébe, már ekkor is akadtak olyanok, akik a józan észre, törvényszerűségekre és a tudományra hivatkoztak egy-egy bűnügy feltárása során. Lássuk hát a régi idők példáit, kezdjük egy ókori történettel: Marcus Fabius Quintilianus megtanulta értékelni a békét. Az időszámításunk után 35 körül, Hispániában született, Rómában szónoklattant és jogot tanuló, majd szülőhazájába visszatérő és képességeit ott kamatoztató férfi sokáig el tudta kerülni, hogy részt kelljen vennie a gazdagok és hatalmasok a posztokért és rangokért folyó vetélkedésében. Ám amikor Néró utódja, Galba arra utasította, hogy segítse az uralkodásban, más választás híján visszatért a világvárosba. Balszerencséjére azonban pártfogója mindössze hét hónapig élvezhette magas tisztségét, mivel utódja, Otho bérgyilkosokkal ölette meg. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a vele egy követ fújók javára is hasonló sors várt, viszont Quintilianus nem csak, hogy ezt a leszámolást, hanem a Vitellius és Vespasianus trónra lépése után lezajlott tisztogatásokat is ép bőrrel túlélte, sőt, utóbbi az ekkora névleges beosztássá sorvadt, ellenben nem kevés pénzzel járó konzuli rangra emelte. A kiváló rétor látván, hogy hány, elszánt és ambiciózus kortársa ért rút, idő előtti véget, a lehető legkevesebbet foglalkozott a politikával, idejét inkább a tanításnak és a törvényszékeken tartott, hatásos védőbeszédeknek szentelte. Pályája végéhez közeledve azonban, bár mindent megtett, hogy kivonja magát a kínos kötelesség alól, az üldözési mániában szenvedő, kegyetlen és ellentmondást nem ismerő Domitianus császár két fiatal rokonát kellett, hogy tanítsa. Így, amikor titkára 96. szeptember 18-án megölte a mind eszelősebb és eszelősebb kényúrt, a hatvanadik évén túllevő jogász egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy utolsó napjait kötöttségektől mentesen, csakis a kedvteléseinek hódolva kívánja leélni. Ennek ellenére, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek, élete alkonyán elvállalt egy utolsó ügyet. A vádlott egy gazdag család vak fia volt, aki annak ellenére, hogy szerette az apját, nehezen viselte el, hogy az újraházasodott. Az új hitves és a fiú között napirenden voltak a veszekedések, az apa pedig hasztalan igyekezett kibékíteni a két, egymást engesztelhetetlenül gyűlölő felet. A tragédia nem váratott sokat magára: az idős férfit a szolgálók holtan találták meg az ágyában. Mivel a tetemben még ott volt a fiú kardja, ráadásul véres tenyérnyomok vezettek el az örökös szobájáig, a helyzet roppant egyértelműnek tűnt. A fiú talán részegen, vagy iszonytató indulatoktól fűtve elbotorkált apja szobájáig, leszúrta mit sem sejtő áldozatát, majd, amikor rájött, hogy nem tudja kirántani a a beszorult fegyverét, pánikba esve hanyatt-homlok visszamenekült a saját hálóhelyére. Az ítélet nem lehetett kétséges, ám a sokat látott Quintilianusnak kezdettől fogva gyanús volt az amatőr kivitelezés és szentül meg volt arról győződve, hogy az asszony akarta besározni a kliensét, hogy helyette az övé legyen a halott vagyona.
Quintilianus fő művének, az Institutio Oratoria-nak egy 1720-as kiadásából származó illusztráció, melyen a szónok retorikát tanít.
Ezt azonban közel lehetetlen volt bizonyítani, így az agg ügyvéd más lehetőség híján minden tanúval hosszasan elbeszélgetett a tárgyalás előtt és egyik bizonyítékot a másik után gyűjtötte. A törvényszék előtt állva eleinte a szokásos szónoki fordulatokkal élt, majd hirtelen rátért mindarra, ami az őrség nem túl kompetens tagjainak szemet kellett volna, hogy szúrjon. Legfőbb érvként azt hozta fel, hogy a szúrás ereje miatt a tettesnek tiszta erőből kellett markolnia a pengét, ezért elképzelhetetlen, hogy az illető tenyerére vér fröccsenhetett volna. A jól kivehető vérnyomok is megmagyarázhatatlan furcsaságot jelentettek, hiszen azok mindenki egybehangzó állítása szerint semmit sem halványodtak, holott tiszta sor, hogy a tapogatózva haladó fiú kezén egyre kevesebb vérnek kellett lennie. Teljesen világos tehát, hogy a valódi gyilkos először vadállati kegyetlenséggel leszúrta a férfit, majd nekilátott, hogy hamis nyomokkal terelje tévútra az igazságszolgáltatást és eközben többször is visszament, hogy újra és újra megmártsa a tenyerét a még meleg vérben. Sajnos azt, hogy ez az érvelés mennyire győzte meg a bírákat, nem tudni, mert bár a legtöbb forrás szerint a mostoha összetört a bizonyítékok súlya alatt, olyan feljegyzések is akadnak, amik alapján az ítélet nem maradt fent.
Időszámításunk előtt 500-ban India területén a hazugságvizsgálat egy különösen elmés és szellemes módja dívott. Amennyiben nem volt egyértelműen megállapítható, hogy ki is követtett el egy bűncselekményt, akkor az ügy felgöngyölítésével megbízott tisztségviselők és vallási vezetők a „megszentelt szamár” trükkhöz folyamodtak. Ez abból állt, hogy, miután világossá vált, hogy a bűnös nem vall önszántából, valamennyi potenciális tettessel közölték, hogy az igazság kiderítésének érdekében mindannyian meg kell, hogy húzzák egy sötét kunyhóban élő, az igazságot az istenektől kapott csalhatatlan ösztönével megérző szamár farkát, aki harsány bőgéssel fogja tudatni, ha megtalálta a rejtőzködő gazembert. Ezt követően egyesével mindenki beléphetett a vaksötét kulipintyóba, ahol a varázserejűnek hitt, ám természetesen semmiféle különleges képességgel nem bíró, korommal bekent farkú szamár várta. Mivel senkinek sem volt oka abban, hogy kétkedjen a rangban fölötte állók és a bölcsek szavában, aki ártatlan volt, az félelem nélkül eleget tett a felszólításnak, mert hitte, hogy nem eshet baja. A magát mindenáron menteni akaró tettes gondolatai viszont kizárólag akörül forogtak, hogy hogyan is kerülhetné el a felelősségre vonást, és miután megbizonyosodott arról, hogy rajta és az állaton kívül senki sincs a helységben, nem húzta meg annak farkát. Így a bíráknak nem maradt más dolguk, mint, hogy mindenki tenyerét megnézzék és méltó büntetést szabjanak ki az egyetlen, tiszta kezű gyanúsítottra, aki viselkedésével maga fölött mondott ítéletet. Kínában szamár helyett a nemzeti eledelre esküdtek. A gyanúsítottnak egy jókora maréknyi rizst kellett a szájába vennie, miközben kérdezgették. Egy idő után ráparancsoltak, hogy köpjön ki mindent, majd alaposan megvizsgálták a szemeket. Ha azok nedvesek voltak, akkor az illetőnek nem volt mitől félnie ám ha szárazak, akkor további, nemritkán jóval kevésbé békés körülmények között lezajló beszélgetésre számíthatott, mivel a bírák abból az ősi megfigyelésből indultak ki, hogy az ideges ember jóval kevesebb nyálat termel. Ha tehát valaki az ítélőszék előtt állva ösztönösen fél, akkor annak jó eséllyel vaj van a füle mögött, füle mögött és mindenképpen tovább kell faggatni, hogy kiderüljön, mit is titkol. Ez a metódus persze nem kevés buktatót rejtett magában, mert nem vette figyelembe az alkati különbségeket, a legtöbb emberben a törvényhozókkal való találkozás során néha extrém módon fellépő fellépő stresszt, és azt sem, egy korrupt hivatalnok megtehette, hogy nedves rizst adjon annak, aki előtte áll. Ám ha a bíró és segédjei nem voltak érdekeltek abban, hogy valamilyen irányba elforgassák az igazság kerekét, és a gyanúsított nem tartozott a mindentől rettegők, vagy a halvérűek közé, a kezdetleges módszer remek támpontot adott ahhoz, hogy érdemes-e alaposabban is foglalkozni az adott illetővel, vagy sem. Amennyiben hihetünk a kiváló történetírónak, Plutarkhosznak, akkor a görög kortársai javával ellentétben nem csak állatokat, hanem embereket is boncoló, így az anatómia nagy úttörőjének és szaktekintélyének számító Eraszisztratoszt sem volna helyénvaló kihagyni a felsorolásból, mivel, bár nem volt a szó hagyományos értelmében vett nyomozó, ő is éles elméjének köszönhetően derítette ki az eltitkolt igazságot.
Jean Auguste Dominique Ingres festménye.
Az előbb Nagy Sándor hadvezéreként remekelő, majd a Szelekuida Birodalom alapítójaként koronás fővé avanzsáló I. Szeleukosz Nikatór orvosaként ugyanis nem kisebb feladat hárult rá, mint, hogy kiderítse, miféle rejtelmes kórságba is esett az uralkodó fia és trónörököse, I. Antiokhosz Szótér. Eraszisztratosz mindent megtett, hogy rájöjjön a bús, kedélybeteg, étvágytalan és már-már apatikus közönybe eső fiú betegségére. A jeles férfiú hírnevéhez méltó alapossággal kezdte meg a kezelést, de hamar rá kellett, hogy döbbenjen arra, hogy Antiokhosz nem akar meggyógyulni. Ennek miértje rejtély volt számára, ám egy nap, amikor a pulzusát mérte, a király második felesége, Sztratoniké is belépett a herceg lakosztályába. Annak ellenére, hogy az ifjú arcvonásai rezdületlenek maradtak, az orvos észrevette, hogy páciense szíve hevesebben ver, ami arra utal, hogy valami izgalomba hozta. A jeles tudós semmit sem bízván a véletlenre, tovább folytatta a kutatást, majd amikor biztos volt abban, hogy Antiokhoszt a mostohaanyja iránti reménytelen szerelem gyengítette le, minden bátorságát és ékesszólását összeszedve közölte megbízójával a hírt. A történet nem várt boldog befejezéssel végződött. Szeleukosz zokszó nélkül lemondott asszonyáról, aki hozzáment Antiokhoszthoz, Eraszisztratosz pedig mesés vagyont, száz talentumot kapott szolgálataiért.
Szung Ce hitt a köz szolgálatának ideájában. Az 1188-ban született, példás életet élő hivatalnok képességeit és elkötelezettségét jól mutatja, hogy már 29 évesen Csöcsiang tartomány Jin járásának főnökévé nevezték ki és, hogy karrierje során mindvégig úgy vélte, felelősséget kell vállalnia azért, hogy az általa felügyelt településeken rend és béke uralkodjon. A legfontosabbnak a bűnözők, különösen a gyilkosok gyors és hatékony elfogását tekintette, amit azonban nagyban megnehezített, hogy elkényelmesedett beosztottjai ódzkodtak arról, hogy érdemi nyomozásokat folytassanak. Különösen a holttestek megvizsgálása töltötte el őket undorral vegyes félelemmel. Szung ezt megengedhetetlennek tartotta, mert bár annak ellenére, hogy készségesen elismerte, hogy egy napok óta rohadó hullával nem leányálom egy légtérben lenni, sosem győzte hangsúlyozni, hogy a test az egyik leglényegesebb bizonyíték. Jó példával járva elől, a boncolásokon mindig személyesen résztvevő és az ott tanultakat akkurátusan leíró szakember pár év alatt többet tudott a wuzuok-nak nevezett, többnyire felületes és hiányos orvosi képzettséggel bíró halottkémeknél, és általánossá vált a vélekedés, miszerint senki sem ismeri úgy a sebeket és sérüléseket, mint ő. Emiatt idősebb korában kötelességének érezte, hogy megossza tudását az utódjaival. Ezen elhatározásának eredménye a „A bűnök elsöprésének összegyűjtött jegyzetei” címmel 1247-ben, két esztendővel a halála előtt kinyomtatott könyve lett. Ugyan egy Hszü Cse-caj nevű orvos már a hatodik században papírra vetette, hogy hogyan is kell levezetni egy boncolást, és hogy miképpen ajánlatos értelmezni a procedúra során talált sérüléseket és elváltozásokat, műve elveszett az évszázadok viharában, ezért Szung alkotása a legrégebbi, épségben fennmaradt igazságügyi orvosszakértői kézikönyve. Az öt nagyobb fejezetre tagolódó, a gyilkosság, öngyilkosság és baleseti halál jószerivel minden formáját kiveséző mű nagy erénye, hogy mivel szerzője alaposan ismerte a célközönséget és pontosan tudta, hogy írását többnyire alulfizetett, nála kevésbé elhivatott tisztségviselők fogják forgatni, közérthetően, tudományos sallangoktól mentesen, ám hallatlanul alaposan fogalmaz, ráadásul sorra veszi azokat a buktatókat, amik félrevihetnek egy nyomozást.
Részlet Szung könyvéből.
Azon túl, hogy gondosan felhívja a figyelmet arra, hogy a halottkém mindent maga csináljon, mert egy figyelmetlen, vagy megvesztegetett asszisztens könnyen meghamisíthatja a feljegyzéseket, minduntalan emlékezteti a tanulni vágyókat arra, hogy sosem szabad beérni a legegyszerűbb válasszal, hanem minden esetben rá kell szánni az időt arra, hogy a dolgok mögé nézzünk és teljes bizonyossággal hozzunk döntést. Így, a magyarul "Egy kínai halottkém feljegyzései" címmel megjelent műben nem csak arról olvashatunk, hogy hogyan derítsük ki, hogy miféle állat taposott valakit halálra, vagy, hogy milyen annak a húsa, akibe belecsap a villám, de a második fejezet ötödik szakaszában manapság nyilvánvalónak tűnő, ám a maga korában forradalmi állításokra bukkanhatunk. Ezek közül a legérdekesebb alighanem egy, a korabeli módszerekkel elsőre megoldhatatlannak tűnő gyilkosság krónikája. 1235-ben egy falu egyik lakosát holtan találták az út melletti bozótosban. Az egy sarlóval jószerivel a felismerhetetlenségig szétszabdalt férfi halálát elsőre banditatámadásnak könyvelték el, ám a helyszínre kiérkező halottkém elvetette ezt a lehetőséget. Érvelése szerint ugyanis az út menti haramiák jellemzően áldozatuk vagyonát akarják megszerezni, tehát gyorsan, halkan és hatékonyan dolgoznak. Itt viszont egyik vágás a másikat érte, ami arra utalt, hogy valaki olyan követte el a szörnyű tettet, aki ismerte és gyűlölte az áldozatát. A halott nejének kivallatása is ezt erősítette meg, mivel, bár az asszony állítása szerint hites urának nem voltak ellenségei, az egyik földije nagyobb összeget kért tőle kölcsön és vonakodott megadni a tartozást. Az indíték tehát adva volt, ám mégsem jutottak közelebb a megoldáshoz, mert a gyanúsított könnyedén védekezhetett volna azzal, hogy az aratáshoz nélkülözhetetlen eszközből minden portán akadt legalább egy. A hivatalnok azonban megfigyelte, hogy a legyek előszeretettel repülnek rá véres tárgyakra, még akkor is, ha azokat lemosták, elrendelte, hogy az összes sarlót vigyék ki egy mezőre és tegyék le a fűre. Eleinte semmi sem történt, de ahogy teltek-múltak az órák, az egyik készségre feltűnően sok rovar szállt rá. A halottkémnek ezután nem volt más dolga, mint, hogy ravasz keresztkérdések özönével árassza el a szerszám gazdáját, aki végül belátván, hogy nincs menekvés, mindent bevallott. Ezzel cikkünk végére értünk. Mint ahogy látható, régebben is akadtak olyanok, akik a kezdetleges körülmények ellenére mindent megtettek azért, hogy kiderítsék az igazságot, és ezért megérdemlik, hogy emlékük fennmaradjon. (A logó Michal Maňas képének felhasználásával készült.)
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. Chavalier
2017.06.29. 08:25
Érdekes cikk volt, köszönöm!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Kogeru
2017.07.03. 21:48
Koruk Holmesai A könyveknek utána fogok nézni, köszi.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. ChoSimba Chava...
2017.07.03. 22:16
+1
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!