iPon Cikkek

Taylor Wilson, a legifjabb atomtudós ‒ 2. rész

Dátum | 2012. 02. 26.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

1. rész


„Arra gondoltam, hogy építek egy hordozható, célra tartható neutronforrást.”

„Kérsz hozzá egy kis deuterizált polietilént?”

Így zajlott Taylor és legjobb „nukleáris barátja”, Carl Willis beszélgetése, amikor egy hetet együtt töltöttek Új-Mexikóban. Évente pár alkalommal találkoznak egy kis „nukleáris turistáskodásra”, ahogy maguk közt nevezik. Ilyenkor kutatótelepeket vagy uránlelőhelyeket látogatnak meg, illetve kísérleteket végeznek.

Erre a kirándulásra Tom Clynes is elkísérte őket. A hét elején urán után kutattak a sivatagban, majd némi használt laborfelszerelést vásároltak Los Alamosban. Ezt követően a Bayo Canyont látogatták meg, ahol a Manhattan-projekt mérnökei minden idők egyik legnagyobb „piszkos bombáját” robbantották fel, a később Nagaszakit letaroló Fat Man fejlesztése közben.

Taylor a nyilvánosan hozzáférhető katonai jelentésekben kutakodva felfedezte, hogy egy Mark 17 jelzésű hidrogénbomba a környéken robbant fel véletlenül 1957 májusában. Az Egyesült Államok katonai szakzsargonjában a „Törött Nyíl” (Broken Arrow) olyan nem tervezett nukleáris incidenst jelöl, amely következtében nem merül fel egy atomháború kitörésének közvetlen veszélye. Ide tartoznak a véletlenül bekövetkező atomrobbanások, atomfegyverek nem nukleáris robbanása vagy égése, radioaktív szennyeződések, atomfegyver vagy részeinek eltűnése szállítás közben stb.


A Mark 17 névleges ereje hétszázszorosa volt a Hirosima felett felrobbantott bombáénak. Légi szállítás közben a bomba elszabadult állványáról és nekicsapódva kitörte a B-36-os gép hangárajtaját. Bár a plutónium mag még nem volt belehelyezve, a hagyományos robbanóanyagból álló gyújtószerkezet és a bomba radioaktív anyaga felrobbant a becsapódáskor, jelentős krátert vájva a felszínbe.

Nagyjából egy órás keresés után a detektor sípolni kezdett, meséli Clynes. Enyhén radioaktív műanyagdarabokra bukkantak, majd tovább keresgélve nagy mennyiségű radioaktív hulladékra akadtak az egykori robbantásból, bár a katonaság állítása szerint a területet teljesen megtisztították. „Ez életem legjobb napja!” ‒ áradozott Taylor a darabok gyűjtögetése közben. Miután sikerült az izgatott gyereket betuszkolni a kocsiba, anyja megkérdezte, hogy hazafele a repülőn mihez kezdenek a hulladékkal. Willis válaszolt: „Ötven dollárért feladjátok plusz poggyászként. Nem írtok rá semmit, senki sem fogja tudni mi az, és nem is árt senkinek.”

Taylor közben a fellegek felett járt a boldogságtól: „Ez nagyjából 30 kilónyi urán, bombarepesz és radioaktív szilánk. Ennyiből már nagyon jó piszkos bombát lehetne csinálni.” A radioaktivitás szintje alacsonynak mutatkozott, így tényleg nem volt ok az aggodalomra. „És hogy visszük keresztül a biztonságiakon?” ‒ kérdezte Tiffany. „A reptereken nincsenek sugárzásmérők” ‒ válaszolta Taylor. „Egy prototípust kivéve, amiről nem árulhatom el, hogy melyik reptéren van.”

Renóban landolva Taylor aggódva sietett a csomagok átvételére. „Remélem kibírta a doboz. És ha nem, akkor remélem azért a darabokat visszakapjuk.” A doboz rövidesen megjelent szalagon, benne az üzenettel, hogy a Közlekedésbiztonsági Felügyelet munkatársai felnyitották és biztonságosnak nyilvánították tartalmát. „Fogalmuk sem volt, mi van a szemük előtt” ‒ vigyorgott Taylor. 

Willis elmondása szerint, amikor először beszélt Taylorral, lenyűgözte az akkor 12 éves fiatalember tudása és az, hogy az általa tesztként feltett nehéz technikai kérdések sem hozták zavarba a fiút. A szülőkkel való egyeztetés után elküldött neki pár tanulmányt a fúziós reaktorokról. Ezt követően Taylor nekiállt összeszedni a találmányához szükséges alkatrészeket.

A Davidson Akadémián töltött első évében Taylor minden délutánját Phaneuf laborjában töltötte reaktorának tervein munkálkodva. Technikai problémákat hidalt át és alkatrészekre vadászott fáradhatatlanul. Brinsmead és Phaneuf segítségével közben rengeteg tudást szedett össze számos területről a mag- és plazmafizikától elkezdve, a kémián és sugárzásmérésen át, a villamosmérnöki ismeretekig. Lassacskán elkezdte próbálgatni azt is, hogyan épül majd fel a reaktor, makacs vákuumszivárgásokkal, elektromos problémákkal és plazma-átmenetekkel viaskodva.

Röviddel 14. születésnapját követően Taylor és Brinsmead deutériumot helyeztek a készülékbe üzemanyag gyanánt, beindították és kimutatták a felszabaduló neutronokat. Ezzel Taylor a 32. olyan ember lett a Földön, aki nukleáris fúziót hozott létre. Ami azonban igazán jelentőssé teszi Taylor munkásságát, az nem maga a reaktor, hanem annak célja.

Az orvosi izotópok egyszerűbb létrehozásának módját kutatva Taylor kezébe akadt egy tanulmány, amely az Államokba naponta érkező több ezernyi hajókonténer kockázati jelentőségét tárgyalta. A szállítmányok ellenőrizhetetlen mennyiségben érkeznek, így nagyon sebezhetővé teszik az országot a (nukleáris) fegyvercsempészettel szemben. Taylornak ekkor újabb ötlete támadt: miért ne lehetne fúziós reaktor által termelt neutronokkal „átvilágítani” a kikötőkbe érkező konténereket fegyverek után kutatva? A következő hetek során elkészítette egy erre alkalmas berendezés terveit. Az elv a következő: A készülék aprócska fúziós reaktora neutronokkal bombázza a konténert. Amennyiben az fegyvert tartalmaz, a neutronok hasadásra késztetik az atomokat, miközben nukleáris anyagok jelenlétében gammasugárzás, hagyományos robbanószer esetében nitrogén szabadul fel. Az ezeket érzékelő detektor pedig pozitív eredmény esetén riasztja a kezelőt.


Taylor nevezte reaktorát és a bombakereső készülék tervét a világ legnagyobb középiskolai természettudományi versenyére, a Nemzetközi Tudományos és Innovációs Versenyre (Intel International Science and Engineering Fair, Intel ISEF). Az 1950 óta megrendezésre kerülő vetélkedés döntőjébe mára már 65 ország 1500 fiatalja kap meghívást. Amikor Paul Otellini, az Intel vezérigazgatója meghallotta, hogy van itt egy 14 éves, aki működő fúziós reaktor épített, rögtön Taylor standja felé vette az irányt. A húszperces beszélgetés végeztével Otellini hitetlen mosollyal az arcán köszönt el Taylortól. „Csak az járt az agyamban, hogy mekkora szerencse, hogy ez a kölyök a mi oldalunkon áll.”

Az elmúlt három évben Taylor uralta a versenyt, összesen kilenc díjat nyert el ‒ köztük 2011-ben a nagydíjat is ‒, és összesen több mint 100 ezer dollárnyi pénzdíjjal lett gazdagabb. A nukleáris detektor tervének hallatán meghívást kapott az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatalától, hogy tárgyaljanak a detektor gyakorlati megvalósításáról. Washingtoni látogatása során találkozott többek közt Kristina Johnson energiaügyi miniszterrel is, aki így számolt be az eszmecseréről: „Ilyen elme generációnként legfeljebb egyszer fordul elő. Nemcsak okos, de higgadt és érthető is. Azt hiszem, Taylor a legelképesztőbb gyerek, akivel valaha is alkalmam volt találkozni.” 

A bejáratnál található ujjlenyomat-leolvasóktól eltekintve a Davidson Akadémia tipikus középiskola benyomását kelti. Amíg a tanulók ki nem nyitják a szájukat, el sem képzelné az ember, hogy ez a géniuszok Roxfortja, ahol matekzsenik, zenei tehetségek és sakkmesterek vívják intellektuális párbajaikat.

És bár senki sem nevezhető átlagosnak, Taylor még a kimagasló értelmi képességű gyerekek között is az iskola egyik legnagyobb sztárjának számít. Az eredményeiről beszámoló, kivágott és bekeretezett újságcikkek számos folyosó falán felbukkannak. Tom Clynes és Taylor az órák után az egyetemre tartanak a reaktor megtekintésére. A Phaneuf laborjának sarkában álló készülék elegáns hatást kelt rozsdamentes acél és üveg borításával. A reaktorkamrába egy kis ablakon betekintve látszik a golflabda méretű wolframszálas „ketrec”, amely működés közben a plazmát öleli körül.

„Oké, álljatok hátrébb” ‒ mondja Taylor. A többiek visszavonulnak az ólommal bélelt falak túloldalára, miközben Taylor felkattintja a kapcsolót. Elforgat egy tárcsát, hogy növelje a feszültséget, majd gázt ad a reakcióhoz. „Pontosan így csináltuk Bill-lel a legelső alkalommal” ‒ mondja. „De azóta még jobb lett.”


A monitoron látszik, ahogy a wolframszálak naracssárga izzásba kezdenek. Megjelenik a plazma kék felhője, szellemként lebeg a reaktorkamra közepén. Taylor közben eléri a 25 ezer voltot, kicsit kienged a gázból, majd még feljebb viszi a feszültséget. Willis energiaforrása recsegni kezd, ahogy a reaktor „csillag-módba” kapcsol. Plazmasugarak lövellnek ki a rács résein, ahogy a felgyorsított deutérium-atomok ütközésbe kezdenek. Brinsmead le nem veszi a szemét a neutron-detektorról. „A műszer neutronokat jelez” ‒ mondja, a folyamat beindult!

Taylor közben eléri a 40 ezer, majd az 50 ezer voltot, a reaktorkamrában lévő plazmát 580 millió fokra hevítve, ami a Nap maghőjének negyvenszerese. A neutrondetektor csúcsot jelez, a plazmából lila szikrák repkednek ki, a laborban mindenkinek fülig ér a szája. 

„Itt is van” ‒ mondja Taylor. „Csillag született.”


***


Hogy mi az oka annak, hogy Taylor története nem sugárvédelmi ruhákba öltözött osztagokkal, letartóztatással és egy azóta is félresiklott életpályával ért véget (ahogy az David Hahn esetében történt), hanem tudományos díjakkal, szabadalmaztatott találmányokkal, tévés szereplésekkel és egyetemi ösztöndíj-ajánlatok tömegével?

A válasz nagyrészt a támogató háttérben rejlik. Hahn nem kapott támogatást az őt körülvevő felnőttektől, és így a megfelelő tudásmennyiséget sem volt lehetősége elsajátítani ahhoz, hogy biztonságosan, felelősségteljesen és eredményesen tevékenykedhessen. Taylor olyan embereket gyűjtött maga köré lelkesedésével és tehetségével, akik segítettek elérni céljait és még inkább kibontakozni. És persze a legfontosabb különbség a szülők viselkedésében figyelhető meg: Taylor szülei tiltás helyett bátorították fiukat, és igyekeztek neki mindent megadni, hogy tragédiák nélkül válthassa valóra álmait.


(További érdekességek a fúziós reaktorok kutatásának aktuális eredményeiről a fusor.net oldalon olvashatók.)
 

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

5. balrogh
2012.02.26. 17:02
2 nap szerelés után, beindult a saját magam által összerakott robogó blokk : )
Az érzés megfizethetetlen.
Elismerésem a srácnak.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
4. Szaandrea
2012.02.27. 21:24
Kiváncsi leszek mikor tűnik - tüntetik el egy katonai laboratóriumban, mivel azonnal gyakorlati hasznot húzott a megszerzett tudásból...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. hacatip
2012.02.29. 17:46
Ki hiszi el, hogy ez a gyerek épít egy fúziós reaktort ami működés közben 580 millió fokosra hevítíti a plazmát egy wolfram szál körül. Hallott it már valaki napfúziós kísérletekről, ahol a 5-10 méter átmérőjű tokamak-ban plazmát hevítenek több millió celziusfokra, és több MegaWatt energiát fordítanak hűtésre hogy elkerüljék az egész szerkezet elolvadását, konkrétan a szilárd anyagok elpárolgására gondolok pl:beton . Fizikai képtelenség olyan anyagot találni ami ekkora hőmérsékleten szilárd marad. A wolfram 3100 celsius fok körül elolvad. nem hogy e körül gyűlik a plazma

még ha ez a story igaz is, biztos vagyok benne hogy tele van inkorrekt állításokkal
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Turai
2012.03.01. 02:12
hacatip

Kicsit utána nézhetnél mielőtt összehordasz mindenfélét.
Minden esetre ajánlok neked egy olvasni valót...
Néz utána...!!!
A plazma mágneses térekkel történő irányítása-
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. morgyi
2012.03.02. 22:34
Hacatip teljesen igazat mondott.

A fúzió során ugyanaz játszódik le, mint a hidrogénbomba, vagy a csillagok belsejében. hacatip egyébként említette a tokarnakot ami egy toroid alakú szupravezető mágnes aminek a terével irányítják a palzmát ami eléri a 100 millió celsiust is, egyébként jelen állapotában kevesebb energiát termel mint amit befektetnek.
Ennek tényében NEM HISZEM EL hogy a srác megépítette főleg úgy hogy semmilyen dokumentáció normális kép stb nincs az egészről, csak ez az egy mondat hogy ő a világon az első aki 14 évesen blabla bla...

Várom a cikket arról hogy a mellkasába építette és páncélt is épített mellé... -.-
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!