iPon Cikkek

The Abbey teszt

Dátum | 2008. 10. 02.
Szerző | Chocho
Csoport | JÁTÉK

Ha van vonzóbb téma a filmes iparban, mint a szuperhősök és óriásrobotok tombolása valamelyik mai metropoliszban, akkor az nem más, mint a sikerkönyvek megfilmesítése. Gyűrűk Ura, Harry Potter, Arany Iránytű, Narnia széria, hogy csak az utóbbi évek legjövedelmezőbb blockbuster-eit említsem. Éppen ezért furcsa számomra, hogy a videojátékok között miért is van olyan kevés, filmtől abszolút független könyv adaptáció. A The Abbey (vagy ahogy a nagy halászlén túl kiadásra került, Murder in the Abbey) pont ezen, elhanyagolt réteg egyik legfrissebb képviselője, hisz Umberto Eco angolul 1983-ban kiadott A rózsa neve című bestsellerén alapszik. Ráadásul már a műfaj sem mindennapi, hisz a kalandjátékokat még mostanság is mostohán kezelik a nagyobb kiadók. Remek történet, nyomozós stílus, izgalmas, történelmi és egyházi háttér, ami már a Da Vinci-kód őrület óta a toppon van. Mi kellhet hát még egy jó point ’n click kalandjátékhoz? Nos, a derék fejlesztők bizony eltalálták, hogy mi az, ami semmiképpen sem…

„Anyám, Ön is a könyv szerint él?”


A kalandjátékok legfontosabb része maga a történet, hisz ha az nem üt meg egy bizonyos szintet, nem veszi rá a játékost a folyamatos nyomozgatásra. Ilyen fronton a The Abbey a remek alapanyagnak hála jelesre vizsgázik. Igaz ugyan, hogy csupán az alapvonalakat tartották meg és a nevek is mások, ez azonban még nem ront a dolgon. A sztori szerint rejtélyes haláleset történik egy XIV. századi, spanyolországi kolostorban, s az egyház egy saját emberét, Toledoi Leonardo atyát küldi a helyszínre. A feladat természetesen a körülmények vizsgálata és az igazság kiderítése lenne, ám már rögtön az első pillanatban merényletet kísérelnek meg hősünk és annak fiatal pártfogoltja, Bruno ellen. Innentől természetesen nem is várhatunk szívélyes fogadtatást. Hazug szerzetesek, természetfeletti rejtélyek, s egy láthatatlan ellenség, aki mindent elkövet, hogy a kolostor titka örökké titok is maradjon.

Ha 2D-s lenne, gyönyörű volna!

Jól hangzik igaz? Ehhez járul még hozzá, hogy a főszereplő, Leonardo atya remek karakter. Vallási hivatása és megrendíthetetlen hite ellenére két lábbal áll a földön, és ezt nem átall más rendbe tartozó kollégáinak rendszeresen a tudtára adni. A dialógusok ugyan nem sok humort tartalmaznak, Leonardo atya éles és cinikus megjegyzései sokszor csaltak mosolyt az arcomra. Szomorú viszont, hogy egy ilyen kiváló főhős mellett milyen éles kontrasztban áll a többi szereplő. Egysíkú, jellemtelen figurák, az önálló személyiség leggyengébb szikrájának hányában. Értem én, hogy a könyv és a stílus kötötte a fejlesztők kezét, viszont azt már nem tudom lenyelni, hogy egy kifejezetten dialógusokra épülő játékba ennyi semmitmondó karakter kerüljön. Segédünk, Bruno pedig a legalja az egész kompániának. Néhány óra játék után sajnálni kezdtem, hogy a point ’n click stílusban nincsenek fegyverek, s nem lőhetem le valamelyik eldugott sikátorban…
 

A játékmenet

A sík karakterek még talán megbocsáthatóak lennének, ha a logikai feladványok megütnék azt a bizonyos, agyat megtornáztató szintet. Sajnos erről azonban szó sincs. Alig-alig vannak fejtörők a The Abbey-ben, a nyomozás 90%-át a dialógusok, kihallgatások teszik ki. Odamegyünk valakihez, megkérdezzük, amit meg lehet, majd az általa említett nevű egyéneket megkeressük, s mindez kezdődik elölről. Muszáj kijelentenem továbbá, hogy ebben a játékban találkoztam eddig a legtöbb felesleges szövegeléssel. Egyes karaktereknél hosszú perceket fogunk eltölteni a semmiért. Ha viszont mondanak is valami hasznosat, azt olyan mélyen rejtették el a forgatókönyvben az író srácok, hogy mire kiderülne, sokszor önkéntelenül is rányomunk a „Viszlát!” vagy a „Nincs több kérdésem.” mondatokra. (Az egyetlen olyan dolog, amit ezen a fronton dicsérni tudok, a szép és tiszta angolság. Jó volt végre egy olyan játékot látni, ahol a szövegek közé a minimálisnál is kevesebb rövidítés és szleng kifejezés épült be.) Mindezt összegezve bátran ki lehet jelenteni, hogy a The Abbey egy rémesen unalmas játék. Mivel pedig képi és szövegi humornak sok nyomát nem leljük, egyszerűen motiválatlanná válunk a végigjátszás iránt.

A helyszín nagyon impresszív, nem igaz?

A tárgygyűjtögetés még megmenthetné a helyzetet, ha nem lenne az is ennyire lebutítva. Nem áll másból a dolog, mint hogy mindenre rákattolunk a jobb egérgombbal, amire csak kihoz valamit a kurzor. Ha egyszer még jól jöhet, Leonardo elteszi, ha pedig nem, hát szimplán közli, hogy „Nem.”. Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha hiányolni fogom a Runaway öngyilkosságba kergetően nehéz és illogikus feladványait, pixelvadászatát, de ez esetben rimánkodtam, hogy legalább egyszer nehezedjen be a program. Nem azt mondom, hogy megvásárolható IQ tesztnek kellene lennie, de ez mégiscsak egy kalandjáték, ami – többek között - az eszünk megmozgatásáról szól. A viszonylag egyedi hangulat még elviszi egy darabig a hátán a dolgot, de az átgondolatlan koncepció, a rossz karakterek és a hajmeresztően blőd megoldások hamar elveszik a játékosok kedvét.
 

„Run away!”

A látványvilág a kalandjátékok mindig is sarkalatos pontja volt bizonyos szempontból, hisz előre lerenderelt háttereken tevékenykedni csak akkor nem válik frusztrálóvá, ha szemünket élvezettel legeltethetjük azok kidolgozottságán. Ilyen tekintetben nincs is baj a The Abbey-el. Minden háttér gyönyörű, kézzel festett, s bár a román stílusjegyek miatt a rajzolók nem operálhattak sok színnel, hangulatában maximálisan hozzájárul a játék élvezeti faktorának minimálisszinten tartásához. Kár, hogy a karakterekről mindez már nem mondható el. Ugyan a ’90-es évek végén / kétezres évek elején megjelent kalandjáték-fertelmek bebizonyították, hogy a stílus és a 3D nem fér össze (tisztelet a kivételnek: Grim Fandango, ugye), a Pendulo (szintén spanyol csapat) 2004-es Runaway-je forradalmasította az elképzelést. Rajzfilmszerűen megformált, poligon alapú karaktereket mozgatott kézzel festett hátterek előtt. Azonban míg ott különösen ügyeltek a jó szájszinkronra és az aprólékos animációra (Na jó, ne essünk túlzásokba, annyira azért nem volt aprólékos, de legalább próbálkoztak…), addig itt ennek nyoma sincs. A szereplők ugyan nagy műgonddal lettek lemodellezve, viszont az animációjuk legjobb esetben is csapnivaló. Úgy csúsznak a háttereken, mint hokis a jégen, képtelenek reális mimikai reakciókra (Bruno vigyorától felállt a szőr a hátamon…), valamint kórosan utánozzák egyes mozdulataikat beszéd közben. Apróság még, de véleményem szerint a figurák túl gyermekdedre sikeredtek. Bruno például olyan, mintha valamelyik régi Disney rajzfilmből került volna ide. Mindez egy komoly, gyilkosság körül forgó nyomozós kalandjáték esetében nehezen összeegyeztethető.

Bruno arcáról csak úgy süt az értelem.

Amiről még nem ejtettem szót, az a szinkron minősége. Fertelmes. Erre nincs jobb szó. Leonardo atyát leszámítva az összes színész túljátszva, erőlködve kelti életre karakterét. Az egészben a legszörnyűbb, hogy a hangulat, ami a különleges atmoszféra miatt még a sok hiba ellenére is jelen van, gyakorlatilag szörnyethal egy-egy szereplő megszólalásakor. A könyvtáros segéd áldadogása volt a dolog legalja. Valahányszor beszélni kellett vele, letekertem a hangerőt, mert olyan magas, sípoló hangon erőlködött a szinkronszínész, hogy azzal vallatni lehetne. Még jó, hogy a zenei aláfestést úgy, ahogy eltalálták…

Hőseink rendíthetetlenül menetelnek a... hova is?

Summa summarum

Sajnos ez most nem sikerült, kedves Alcachofa. Hiába a jó alapanyag, a szép grafika és a hiánypótló stílus, ha az egészet agyoncsapják egy idegesítő koncepcióval és ügyetlen technikai megoldásokkal. Nagy kalandjáték kedvelőként is maximum egy erős közepesnek tudom értékelni a spanyolok munkáját. Ajánlani meg végképp csak azoknak a kalandőrülteknek merem, akik nagyon ki vannak éhezve az utóbbi időben, ne adj’ Isten már tízszer vitték végig a Monkey Island-et. Ők próbálják ki, a Next Life még mindig mérföldekkel rosszabb. A többiek azonban várják meg a So Blonde-ot, vagy a Runaway közeledő harmadik részét.

Chocho

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások