iPon Cikkek

The Book of Unwritten Tales: Visszatért a Discworld?

Dátum | 2012. 12. 22.
Szerző | Chocho
Csoport | JÁTÉK

A német humor régóta vicc tárgya, de sajnos nem azért, mert olyan jó. Pont ellenkezőleg, ezer éves sztereotípia, hogy a derék germánok híján vannak a humorérzéknek, így a legtöbb vicces történetük inkább csak keserédes fintort gerjeszt az ember arcán. Bár nem szeretjük az előítéleteket, tény, hogy az iPonon eddig bemutatott német kalandjátékok között alig akadt olyan, amin vidáman mosolyogtunk volna, és bár volt ígéretes próbálkozás nem kevés, egyiknek sem a szellemes párbeszédek vagy a helyzetkomikum szülte poénok bizonyultak az erősségüknek. Holott 2011 őszén megjelent egy program, ami sajnos elkerülte a figyelmünket - még úgy is, hogy nem sok kacagtató kalandjáték lát napvilágot manapság. És persze különös tréfája a sorsnak, hogy a The Book of Unwritten Tales is egy német csapat műhelyében született.

A tudósokkal csak a baj van...
Elmondhatatlan ökörségek

Ahogy minden kalandjátékban, úgy a The Book of Unwritten Talesben is a történet kibontása az egyik legfontosabb dolog, hisz az első tíz vagy húsz perc tapasztalataiból okulva dönti el az ember, hogy akar-e órák hosszán keresztül agyalni az adott játék fejtörőin, vagy inkább visszaül lövöldözni a CoD elé. Nos, bár a King Art alkotásának nyitánya nem a legmeggyőzőbb (kissé vontatott, ahogy bemutatkoznak a szereplők), a klasszikus point 'n clickek rajongóit már azon tulajdonságával megragadja, hogy univerzuma összetéveszthetetlen hasonlóságokat mutat a Discworld-játékokéval. Bizony, ezúttal is egy meseszerű fantasy birodalomban járunk, ahol mindenki éli a maga kis varázslatos életét, mígnem egy öreg archeológus meg nem kaparint egy gonosz erejű, mágikus tárgyat, ami a világ minden faját egymás nyakának ugrasztja.

A sztori szerint egy csapat botcsinálta, világmegmentőnek még csak véletlenül sem alkalmas szerencsétlenen múlik, hogy eljő-e a vég: az első karakter, akivel találkozunk Ivo, az elf hercegnő, aki szexis és nagyszájú, ám ehhez mérten még esze is van; őt követi az örökké optimista, ám mindent elszúrni képes Wilber, aki egy gnóm; majd végül megismerjük a gyáva Nate-et és haverját, a rózsaszín szőrmók Crittert (de tényleg, ő mi a fene?), akiknek eszük ágában sincs mindent feláldozni a jó ügyért, csak egy rossz ork üzlet elől menekülve segítik a brigádot. Namármost így leírva is érződik, hogy ezek a szereplők nem jönnek majd ki túl jól egymással, ám amit játék közben művelnek, az mindennek a teteje. Az öt fejezetre bontott sztori alatt annyi marhaság hangzik el, hogy még Ron Gilbert is elégedetten csettintene, és külön poén, amikor Nate-et egyedül terelgetve kell szembesülnünk a "hős" szarkasztikus kommentárjaival. A játék egyébként elég hosszú, tapasztalt kalandoroknak is bő 18 óra, szóval nem kell attól félni, hogy egyszer csak megszakad a vicczuhatag. Ráadásul a forgatókönyv a legnagyobb popkulturális sikereket sem kíméli: a Gyűrűk urától az Indiana Jonesig mindenki megkapja a magáét...

A karakterekről fontos elmondani egyébként, hogy régóta nem láttunk ilyen emlékezetes kalandjáték-hősöket. Talán csak a Deponia Rufusa és ártatlan Goalja említhető velük egy szinten, de míg a szemétdomb-trilógia elsőszámú bajkeverőit nem lehet tiszta szívből szeretni, addig gyűlölködő szocipata legyen a talpán, aki haragudni tud Wilberre, bármit is tegyen tönkre egy szempillantás alatt. Egyedül Critter idegesítő egy kicsit, de szerencsére a fejlesztők is érezték ezt, így olyan sok vizet nem fog zavarni. Ami a mellékszereplőket illeti, vegyes az összkép. Az anyjától kórósan függő goblin rosszfiú és a csapos, aki csak az alkoholos italokban bízik, még csak hab a tortán, ugyanakkor ahogy haladunk előre, úgy válnak sablonosabbá az NPC-k. Hiába, azért idővel a legkreatívabb írók is kifogynak az ötletekből.

A patkányfogó robot, ami DNS-sel működik. Problem?
"Hová tettem az a porszemet?"


A négy főszereplőt a játék nagy része alatt külön-külön terelgetjük majd, de az is előfordul, hogy közös erővel kell megoldaniuk egy útjukat álló logikai feladványt. Akárkiket is irányítsunk viszont, alapszabály, hogy mindig mindent meg kell néznünk, és amit csak lehet, fel kell szednünk, mert a The Book of Unwritten Tales játékmenete a többi kalandjátéknál is nagyobb hangsúlyt fektet a tárgyak átadogatására és kombinálására, illetve alkalmi felhasználására.

Bár elsőre ez szimpatikus húzásnak tűnik, mondván, hogy elég csak böngészni a tárgylistát és kiválasztani az esethez legnyilvánvalóbb módon passzoló objektumot, a valóság azért zordabb ennél, nem is kicsit. Először is, a feladványok, bár a maguk kifacsart módján még logikusnak is csúfolhatók, valójában állandó koncentrációt igényelnek, mert a nyitjuk nagyon sokszor egy-egy mellékesen elejtett megjegyzésben rejlik, és az sem mindegy, melyik NPC-vel beszélgettünk legutóbb, mert a játék hajlamos a scripteket csak a megfelelő sorrendben aktiválni. Előfordult a végigjátszás alatt, hogy fogalmam sem volt, mit kéne tennem, így elsétáltam pár képernyővel arrébb. Mikor még mindig tanácstalanul visszatértem, láttam, hogy új dialógusok érhetők el, és lám, meg is lett a rejtély nyitja. Jobb lett volna tehát kevésbé támaszkodni a felszedett cuccokra és több teret hagyni a játékos kreativitásának - igaz, ez egy teljes Runaway-trilógia után már mit sem számít a keményvonalas kalandoroknak.

Ami egyébként a beszélgetéseket illeti, nem elég, hogy nagyon viccesek (külön kedvencem volt Ivo és a múmia kedélyes csevelye), de kidolgozottságukat sem érheti szó. A dialógusablak a klasszikus LucasArts-féle kalandjátékokat idézi: kiválasztjuk, hogy mire mit válaszolunk, a szereplő pedig ennek fényében reagál. A lehetőségek tárháza emiatt elég széles, és mivel az NPC-k mást-mást mondanak a négyes fogat különböző tagjainak, már csak a poénok kedvéért is érdemes mindegyikükkel szóba elegyedni. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy néha teljesen jelentéktelennek tűnő mondatok kellenek a továbbjutáshoz, szóval a sok duma nemcsak élvezeti faktorral, de szükségértékkel is bír.

Most komolyan: ha ez nem gyönyörű, akkor mi az?
Ivo hercegnő és a szögletes fenék esete


A The Book of Unwritten Tales gyönyörű játék, ehhez kétség sem fér, igaz, szépségét elsősorban kidolgozott, mesés háttereinek köszönheti. A lenyűgöző téli erdő, vagy a napsütötte karnevál nemcsak kényezteti szemeinket, de meg is nyugtat egyben: úgy érezzük, hogy egy másik, vidámabb, jobb világba csöppentünk. Ami a karaktermodelleket illeti, már nem ilyen rózsás a helyzet. Az animációk nagyon jók, de maguk a modellek szögletesek és elnagyoltak - ez utóbbi jelzőt talán csak Wilber nem érdemli meg, egész arcát beterítő mosolya közel tökéletes. Egy zavaró tényező azért akad: hiába támogatja a játék az 1920x1080-as felbontást is, ha a hátterek így is 4:3-as arányban láthatók, szóval a kép két szélső fekete csíkkal "gazdagodik" a szélesvásznú monitorok tulajdonosainál.

A látványvilág azonban mit sem érne, ha a zene nem lenne fülbemászó, a szinkron pedig sziporkától és beleéléstől visszhangzó. A játék alatt lágyan doromboló muzsika a legjobb választás a műfajhoz, hisz ki ne szeretne békésen töprengeni a puzzle-ökön ahelyett, hogy a némítás funkciót keresse a menüben. A szinkronszínészek is pazar munkát végeztek, és kiemelendő, hogy mindegyik főszereplő más-más akcentussal szólal meg. Az iPonnál mi csak az angol változattal játszottunk, de állítólag a német eredeti még jobb - ezt majd eldöntik azon kommentelők, akik mindkét nyelvet beszélik.

A The Book of Unwritten Tales egy remek kalandjáték, és bár nem hibátlan, mégis ajánlható a műfaj legkényesebb ízlésű szerelmeseinek is. Külön öröm ráadásul, hogy a napokban megérkezett a sztori előzménye is, mely Nate és Critter barátságának eredetét meséli el - visszatérünk rá, addig is csak óvatosan a morcos professzorokkal!


Platform: PC

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. David_King
2012.12.22. 19:00
a végefele lévő furcsa logika....enyhén szólva kicsit megölte a játékot. A többi része jó persze. Nah de a vége....shhhhhsss
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Swarczi
2012.12.22. 23:59
Hmm, szerintem a Simon the Sorcerer sorozat is egész jó, ahhoz képest h német játék
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!