iPon Cikkek

The Cat Lady - a szörnyek mi vagyunk

Dátum | 2013. 04. 26.
Szerző | Morte
Csoport | JÁTÉK

Szeretem az indie játékokat, mert olyan műfajokkal és témákkal is mernek foglalkozni, melyeket a nagy kiadók túl kockázatosnak ítélnek meg. Oldalscrollozós 2D-s kalandjáték egy olyan korban, amit az FPS-ek uralnak és olyan témák, mint az öngyilkosság, a magány és a depresszió... A Harvester Games duplán is bevállalta, így született meg a The Cat Lady című kitűnő horror darab.
A slasher részek ellenére, melyekkel bőven találkozhatunk benne, alapvetően pszichológiai horror játékról van szó, amely természetfeletti elemekben is bővelkedik. Aki nem bírja a vér, a hús vagy az erőszak látványát, de szereti a komoly, tartalmas történeteket, és nem bánja, ha azok keményebb, darkosabb tálalásban érkeznek annak azt tudom ajánlani, hogy bátran (vagy akár félve) tegyen a The Cat Ladyvel egy próbát. A játékban amúgy sem a 2D vér és hús a legijesztőbb: a hangulatát a nyomasztó környezet, a visszafogott, nagyrészt fekete-fehér színpaletta és a szemünk előtt kibontakozó tragikus emberi sorsok adják. Bár a darab sokszor nyomasztó és elég kemény témákkal foglalkozik, nem kell attól félnünk, hogy végigjátszása közben a kardunkba dőlünk, mert a mindenütt jelen lévő fekete humor jól ellensúlyozza a darkosabb részeket, és időnként még a főhősök szarkasztikus megjegyzései és interakciói is egész szórakoztatóak tudnak lenni. Másfajta humorral is találkozhatunk: az egyik pálya, egy nagy öreg ház az ott lakókkal egyetemben nem titkoltan hatalmas tisztelgés a Maniac Mansion előtt, akik ismerik a klasszikus kalandjátékot, azoknak bizonyosan mosolyt csal majd az arcára.
A csigalépcsős könyvtárszoba rögtön ismerősnek tűnt.
A játék vizuális stílusa egészen különleges, a helyszínek nagyrészt lepusztult városi épületekből állnak; öreg bútorok, málló vakolat, rothadó gerendák, betört ablakok, dohos falak, rozsdás csövek, egy elhagyatott, széteső világ részei, a magány emlékművei. Mivel a történet több síkon is játszódik, emlékekben, hallucinációkban, nem létező és természetfölötti helyeken is kalandozhatunk, de itt se számítson senki Disneylandre. A karakterek szépnek nem mondhatóak, a főhős sokszor kifejezetten csúnyának látszik, az animációk elnagyoltak, ami általában negatívumnak szokott számítani egy játék esetében, de mindez tudatos művészi döntés eredménye, és ehhez a történethez valóban ez a legjobban illő tálalás. A helyszínek és a gyakran zuhogó eső mellett a kitűnő muzsika az, ami nagyon hozza a hangulatot és illusztrálja a főhős körül és a lelkében zajló viharokat. A kísérőzenét Michal Michalski (micAmic), a játék atyjának Remigiusz Michalskinak a testvére szerezte, pár dal a Warmer (Jesse Gunn) munkája, a játék végén hallható szám (Forever) pedig Josiah Orsie szerzeménye. Szomorú zongorafutamok, félelmetes dolgok közeledtét sejtető gitárakkordok, szívhez szóló borongós dalok, és időnként némi metáldübörgés is befigyel, akinek bejött a dolog a játékban annak érdemes utánanéznie ezeknek a szerzőknek. A játék gyakorlatilag zéró költségvetésből készült, a zenék és a hangok is baráti alapon kerültek bele, az előbbinél ez nem volt gond, az utóbbinál viszont néha hallatszik, hogy a szinkronszínészek nem mind profik. Szerencsére ez csak egy-két mellékszereplőnél fordul elő, így annak ellenére, hogy a darab nagyon sok szöveget tartalmaz, a dolog nem annyira zavaró, hogy emiatt kiessen az ember a játék hangulatából. A legtöbbet természetesen a főhőst hallhatjuk, akinek Lynsey Frost profi szinkronszínésznő kölcsönözte kifejezetten kellemes, sőt szexi hangját, ami érdekes kontrasztot alkot azzal, hogy egy kiábrándult, cinikus, az életben nagyot csalódott emberről van szó, aki többnyire szomorúan, visszafogottan beszél. Főhősnőnk, Susan Ashworth az a fajta, aki cigit és kávét reggelizik, egyedül él egy lepusztult lakásban, egy lepusztult környéken, egyetlen társai a bérház körül élő kóbor macskák, akiket ő etet. Láthatóan valamikor nagyon kisiklott az élete, melynek negyvenedik évében elhatározza, hogy megöli magát. Ez után a vidám kezdet után csak még vidámabb dolgok várnak rá. Susan egy különös helyre kerül, ahol meglepő és bizarr dolgok történnek vele, és akár akarja, akár nem, kap még egy esélyt az életre egy titokzatos idegentől, aki a Férgek Királynőjének hívja magát, de valódi kilétére csak a játék végén derül fény. Az új életnek persze ára van, cserébe meg kell szabadítania a világot azoktól, akiket a Királynő parazitáknak nevez. Érdekes utazás veszi kezdetét, és közben játékosként sosem lehetünk biztosak abban, hogy amit látunk az valóság, álom, hallucináció, vagy Susan kezd épp megőrülni. Ez a bizonytalanság és WTF-pillanatok, amelyekből bőven jut, gyönyörűen fokozzák a hamisítatlan horror hangulatot. Hogy kik ezek a paraziták? Pszichopata sorozatgyilkosok a legrosszabb fajtából. Olyanok, akik számára már rég nincs visszaút ahhoz, amit embernek nevezünk. A főhős valódi harcát azonban mégsem a válogatott pszichopata sorozatgyilkosok ellen folytatja, akikből rövid idő alatt meglepő mennyiségűvel kell összefutnia, a küzdelem saját lelkében zajlik. Helyre lehet-e hozni egy teljesen szétesett életet? Barátságot köthet-e még az életben egy magányos, ember, aki már nem bízik senkiben? Van-e még remény? Ilyen és hasonló kérdéseket feszeget a játék.
A játékban bőven akad vér és erőszak, de sohasem öncélúan
Az irányítás a régi idők kalandjátékait idézi, de még egér sem kell hozzá, mindent elérhetünk a nyilak és az enter segítségével fél kézzel is. A kezelőfelület egyszerű, a használata sem túl bonyolult és némi kezdeti bénázás után viszonylag gyorsan meg lehet szokni. A játékmenet is a kalandjátékokban szokásos tárgykeresésből, ezek összegyűjtésből és a megfelelő helyen történő használatából áll, és időnként előfordul, hogy egy feladatot többféleképp is megoldhatunk (pl. egy híváshoz használhatunk mobilt, vagy vezetékes telefont, persze csak miután sikerül hozzájuk jutnunk). A különböző fejezetekben (összesen hét van a játékban) használt tárgyakat nem vihetjük át más fejezetekbe, és egy fejezeten belül sem kell túl sok tárgyat használjunk, így attól nem kell tartanunk, hogy összekavarodunk. Akad néhány fejtörő is, de ezek sohasem olyan nehezek, hogy legyőzhetetlen akadályt képezzenek a történet szabad folyása előtt, kalandjátékosoknak, vagy a klasszikus logikai feladványok ismerőinek nem fognak gondot okozni. A darab a Chris Jones által fejlesztett, indie körökben még manapság is előszeretettel használt AGS (Adventure Game Studio) motort használja, amely ősrégi ugyan, de az alkotók rendesen kihozták belőle a maximumot, ahogy azt az átvezető filmeken, a vágásokon és a különböző effekteken is láthatjuk. A játékban a filmbejátszásokban szereplőkön kívül is sok párbeszéddel találkozhatunk, ezek során az rendelkezésünkre álló választási lehetőségek néha csak hangulati elemek, máskor extra információhoz juthatunk segítségükkel, megint máskor egészen fontos események alakulására lehetünk hatással. A darabnak több különböző befejezése van, hogy melyiket kapjuk, az teljes egészében döntéseinktől függ, melyeket a játék, különösen az utolsó jelenetek során hozunk. A megszokottal ellentétben nem mindig a szokásos morális dilemmákról van szó, amelyeknél tetteink következményei előre láthatóak, előfordul, hogy valami azon múlik, hogy helyesen oldunk-e meg egy fejtörőt máskor azon, hogy beszólunk-e valakinek a kellő pillanatban, vagy sikerül-e elkerülni, hogy idegösszeomlást kapjunk. Olyan tettek és történések ezek, melyek következményei nem láthatóak előre, mindez azt tükrözi, amit a játék is többször hangsúlyoz: az élet nem igazságos. Egy átlagos játékban ez meglehetősen furcsa, sőt frusztráló lenne, de a The Cat Lady-ben, amely brutálisan őszinte, tökéletesen a helyén van ez a fajta megközelítés.
Kit hívjunk?
A sztori előadásmódja egészen különleges, egyrészt több létsíkon játszódik, melyek időnként egymásba folynak, és csak később derül ki, mi volt közülük valós és mi nem (persze mindez attól is függ, mit értünk és fogadunk el valósnak), másrészt a történéseket nem mindig időrendben tálalja elénk. Ezt lehetett volna nagyon rosszul is csinálni, úgy, hogy a végeredmény egy érthetetlen massza legyen, de Remigiusz Michalski mesterien oldotta meg a feladatot. A hangulat, a történet és annak előadásmódja kitűnő, de a játék nem hibátlan. Az egyik ellenfelünk kissé kidolgozatlannak tűnik a többiekhez képest, akikkel viszonylag hosszabb időt is töltünk, mint vele. (Nem mintha hiányozna bármelyikük társasága, kiráz a hideg, ha rájuk gondolok). Egy másik szereplővel, Joe Davisszel a sztori vége felé futunk össze, vele egész részletesen foglalkoznak, több helyszínen, jelenetben, és síkon is felbukkan, mégis amikor az ő része lezárult, csak megválaszolatlan kérdések maradtak bennem. Ki volt ez a fickó, mit történt vele és a feleségével, és egyáltalán mi a szerepe a darabban? A játék befejezése után is elvarratlan szálnak tűnt a dolog. Később, amikor utánanéztem kiderült, hogy Remigiusz Michalski előző játékának, a 2007-es Dawnfallnak a főszereplőjéről van szó, így az egészet igazán csak az érthette, aki játszott azzal is. Az epizód hangulatát és témáit tekintve teljesen beleillet a The Cat Lady-be, de egy kis magyarázat nem ártott volna mellé. A Maniac Mansion előtti tisztelgés ebből a szempontból nem volt zavaró, mert úgy alkalmazták, hogy a referált darab ismerete nem szükséges a továbbjutáshoz, vagy a történések megértéséhez, egyszerűen csak fokozza az őrületet. Joe Davis esetében más a helyzet. Persze nem mondom, hogy nem kaptam kedvet a Dawnfall végigjátszásához, nagyon is felkeltette érdeklődésemet. A The Cat Lady hibái ellenére egy igen komoly és jól sikerült játék, amit csak ajánlani tudok a különleges kalandok és a horror kedvelőinek és nem csak egy, hanem többszöri végigjátszásra is, mert sok dolog így mélyebb értelmet nyer. Azok a kis részletek, amelyeknek nem tulajdonítottunk jelentőséget, azok az elejtett mondatok, amelyek felett elsiklottunk még gazdagabbá teszik a játékélményt. A játék a kiadó oldalán, GOG-on és Desurán is megvásárolható, Steam Greenlighton már javában megy rá a szavazás - szavazzatok rá, megérdemli. A The Cat Lady ára 10 dollár körül van, ennyit bőven megér egy ilyen remek darab. Értékelés: 9/10
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. Kobest
2013.04.26. 11:35
Számomra ez a játék is olyan, hogy látszik, mennyire hangulatos, és mennyit foglalkoztak vele, de egyedül ki nem próbálnám!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Csatigabi
2013.04.28. 05:36
Nemrég kezdtem független játékokkal játszani, a Dear Esther-rel és a Fibrillation-nal kezdtem, valószínűleg ez is megér egy próbát!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!