iPon Cikkek

The Tomorrow Children - Majdnem szovjet!

Dátum | 2016. 09. 16.
Szerző | farkas.balazs
Csoport | JÁTÉK

Sosem felejtem el az első munkahelyemet, pontosabban az első éjszakámat diákmunkásként. Megvolt a lelkesedés, hogy akár háromezer-valamennyi forintot is kereshetek árufeltöltőként, feltéve, ha éjjel megyek. Szóval, naivan odamentem, hogy végül is mi baj lehet, menni fog, ki lehet bírni. Megismerek új embereket, egy kicsit mozgok, és még pénzt is keresek. Beléptem, leellenőrzött a biztonsági őr, és így tovább... a többiek pedig azonnal mentek dolgozni.
Én egy kicsit tétován odaléptem a látszólag elfoglalt műszakvezető hölgyhöz, egy egyszerű kérdéssel: „Jó estét, most vagyok itt először. Mi a feladat?” Erre ő intenzív idegbetegséggel üvöltötte le a fejemet: „CSINÁLD!”. Ahogy dermedten álltam és figyeltem, ahogy elmegy, még hallottam mérgelődését, hogy „minek küldenek ide ilyen idiótákat”. Nos, ha valakit érdekel, hogy milyen játék a The Tomorrow Children... hát ilyen. Nem túlzok. Pont ugyanilyen. Egy kicsiny karaktert irányítunk, aki a világ legegyértelműbb tutorialja után elmetrózik egy más játékosok által lakott városba, és az egyetlen útmutató, amit kap: „dolgozni kell”. Az egész semmihez sem hasonlít, amivel eddig dolgom volt. Egy szovjet esztétikába csomagolt online, közösség-alapú társadalmi fejlődésszimulátor, ahol a munka és munka és munka az egyetlen út a bajtársias, elvtársi haladáshoz és fellendüléshez – épp csak azt nem mondja el a játék, hogy mit és hogyan is kellene csinálni.
A szemléletesség kedvéért talán egyszerűbb, ha elmondom, mi történt velem a játék első néhány órájában, máshogy nem tudok az egészről hiteles képet festeni. Elnézést tehát az esetlegesen rendhagyó értékelésért.
A tutorial, ahogy mondtam, egyértelmű. Van egy nagy fehérség, abban egy tévé. A tévéből egy baljóslatú figura mondja el (oroszul?), hogy én csak valamiféle klón vagyok egy megsemmisült világban, de néha megjelennek ebben a semmiben kis szigetek, szilárd testekkel, tessék egy csákány. Oké. Egyértelmű. Odaszaladok, Minecraft. Kivéve persze, hogy összesen (alapesetben) három nyersanyagot tudok elvinni. Ezután megtanít az inventory kezelésére, megtanít a mozgás, kirakodás nüanszaira, odaadja a letelepedési engedélyt (és egyebeket), és megnyitja a metróhálózatot, ami az első, más játékosok által lakott városhoz vezet.
Eddig rendben van. Innentől kezdve viszont valami rémes és kaotikus disztópiába kerülünk, ahol az égvilágon semmi nem utal arra, hogy mi is a játék lényege. Ez persze látszólag tudatos. Ahogy téblábolunk a fura, összetákolt városok utcáin, előbb-utóbb észrevesszük a tévékből sugározott propagandát, amely időnként közli velünk, hogy „ha nem tudjuk, mit kell csinálni, utánozzuk a többieket, amíg bele nem jövünk”, és ez tulajdonképpen az egyetlen jó tanács, amivel a játék szolgál a játékosoknak (és azoknak, akik diákmunkát vállalnak a való életben). Hamarosan elkezdtem bátortalanul megfigyelni a környezetemet, mivel lehet interakcióba lépni. Odamentem egy fához, megráztam, leesett róla néhány gyümölcs. Ezért munkapontot kaptam. Ha felvettem a gyümölcsöt és letettem egy kirakodózónán, azért is. Hát, jó. Egy ideig ezt csináltam. Ráztam a fákat, felszedtem a gyümölcsöt, lerakodtam. Van egy kis számláló (hülyeséget mondok, van vagy egy tucat), ahol nyomon lehet követni a haladást, a munkapontok pedig előbb-utóbb szintlépéshez vezetnek. Szóval, gondoltam, amíg szintet lépek, addig jó a gyümölcsszedés. Szedtem hát a gyümölcsöt, amíg az arcomba nem repült a szintlépő üzenet, új pecsétek a kiskönyvbe, egy tulajdonságot fejleszthetek is (erő, ügyesség, hazafiasság, stb.). Viszont... ezután sem volt nagyon tennivaló, a gyümölcsszedést pedig hamar meguntam. Elkezdtem a város határa felé bandukolni, ahol a többi játékos ide-oda teleportálgatott. Észrevettem, hogy van egy buszjárat, ami kivisz valami fura helyre. Azt is észrevettem, hogy a távolban kilométeres rémek cammognak, amelyeket a játékosok légvédelmi ágyúval lövöldöztek. Észrevettem a földön a különböző típusú anyagok lerakóhelyeit. Azonnal megfájdult a fejem az egésztől.
Felszálltam hát a buszra. A busz elvitt egy szigetre, ahol mindenki nyersanyagokat bányászott. A buszra felpakoltak, és visszabuszoztak a városba. Hirtelen rádöbbentem, hogy ez tényleg erről szól. Jeges félelem gyűrt maga alá. Minden egyértelművé vált. A pokolba kerültem.
És igen, tényleg ennyi. Van egy nagy fehér, minden stimulációt és valamerre tartást nélkülöző síkság, amit be lehet járni. Lehet ásni, építeni, bányászni, pakolni, fát rázni, fát vágni, áramot biztosítani a városnak, lelövöldözni a bizarr ellenfeleket, és büszkén viselni a munkáért kapott plecsniket. Meg venni jobb munkaeszközöket. És ennyi. Ennyi. Konyec. Elképzelhető, hogy ez az egész nem is egy játék, hanem egy társadalmi kísérlet. Egy olyan free to play koncepció, ahol nem csak a végtelen grind a minimum, hanem annak elfogadása is, hogy ez az egész sehová nem tart, és a munka gyümölcse a még hatékonyabb munka, újra és újra, amíg tart ez az egész hibbant, bizarr, szürreális világ. És persze kísérlet arra, hogy egy egyszerű játékos hogyan fejti meg az egésznek a nyitját, az egész koncepció értelmét.
Ahogy játszottam (gürcöltem?), a dolgok aztán szépen lassan kezdtek körvonalazódni, és lassan el tudtam vonatkoztatni az egész furcsaságtól, és különválasztani azokat a dolgokat, amelyek működnek és amelyek nem működnek a játék enigmatikus, bizarr kontextusában. Tulajdonképpen mégiscsak van itt valahol egy játék, amit értékelni lehet (talán), és értékelni is kell (ha már írok róla). Szóval át is térnék a kritikára. Lehetnék nagyon bölcsész, és magyarázhatnám az egyforma városok és iránymutatástalanság allegorikus jelentéseit, de az a helyzet, hogy ez a gyakorlatban nagyon taszító, és egy közösségi játéknál elég nagy hátrány, ha nem tud az ember azonnal beilleszkedni, magát otthon érezni. A városok egymástól megkülönböztethetetlenek, zavaros felépítésűek - rögtön az első feladatunk az, hogy rakjuk le a lakásunkat, de nem lehet, mert a város betelt. Ezt csak akkor jelzi a játék, ha már ledolgoztuk a letelepedéshez szükséges munkát, és mindig rettenetes csalódás. Azt írja, hogy a város betelt, de lehet bővíteni, ha a városházát meglátogatjuk és ott bizonyos feltételeket teljesítünk. Melyik a városháza? Mit kell csinálni? Mit csinál a többi játékos és miért? Ezek a kérdések csak halovány találgatások és felfedezés útján válaszolhatók meg. Előbb-utóbb az is leesett, hogy a városokat maguk a játékosok építik-bővítik, és hát az egész akkora rendetlenség, hogy nem igaz. A buszjáratnak például nincs beépíthetetlen, adott útvonala, így csak simán átközlekedik az épületeken (meg a játékosokon). A játékosok mozgása sincs rendesen szinkronizálva, egyszerűen ide-oda teleportálnak. Egy csomó ilyen furcsaság van, ami azonnal kizökkent a beleélésből.
És persze a kérdések, amelyek soha nem érnek véget. Mik ezek az ellenfelek, amelyek néha besettenkednek a városokba? Mi az a VoidKa? Hogy lehet elérni a Black Marketet? Hogyan lehet különféle engedélyeket szerezni? Miért fontosak? A játék elképesztő mennyiségű kérdést dob a játékosra, és azonnal próbára teszi a türelmét - viszont gyanítható, hogy akinek türelme és éleslátása van hozzá, valamelyest jól szórakozik majd, ha máson nem is, legalább a koncepció agyamentségén. Milyen pompázatos a tény, ugye, hogy valódi, imperialista pénzért vehetünk olyan dolgokat, amelyek semmi másra nem jók, csak hatékonyabb szocialista munkára... komolyan, Marx sírna a gyönyörtől.
Közben persze visszaolvasgattam a játék fejlesztésével kapcsolatban, voltak itt érdekes ígéretek, hogy valós időben renderel majd olyan grafikát, amilyet csak a Pixar-filmek tudnak, hááát... ehhez képest az egész játékon van valamiféle bizarr, széteső blur-filter, a framerate jóindulattal stabil csak, és természetesen háromból egyszer metrózás közben teljesen összeomlik a játék - hát azért vesz az ember konzolt, hogy kékhalált nézegessen, kérem?
Ígéretes persze ez az egész játék, egyedi és érdekes ez az ábrázolási stílus is, az egész hangulat, de soha, egy pillanatra nem áll össze valami koherens, értelmes alkotássá, soha nem kapott el sem a lendület, sem a tisztelet a játék bármilyen vonatkozása iránt. Még ha el is fogadom, hogy ebben a játékban kilátástalan távlatokban kell ismételgetni ugyanazt a semmiért, akkor is fel kell hoznom, mennyire idegesítő tud lenni maga a mozgás, utazás, tárgyhasználat is... ez így nem fog működni ebben az állapotában. Ez az állapot pedig jelenleg amolyan early access, és a Founders Packot megvásárolhatjuk kemény 5990-ért (akik pedig proli módra ingyen akarnak játszani, ki kell várniuk a tényleges, nyílt megjelenést), ami azért elképesztő módon megy szembe a játék által sugallt gazdasági megoldásokkal. Szóval... hol itt az integritás, hol itt a vízió, hol van bármi, ami megváltja a nyögve nyelt fáradalmainkat? Hol egy utópia, amiért szívesen dolgoznánk harmincas szintig?
Szóval, na, nehéz szívvel mondom ezt, mert nem szeretek egyedi ötleteket, új címeket, új fejlesztőket piszkálni... de egyszerűen nem tudom ajánlani ezt a játékot. Nem elég, hogy sivár és monoton, de még csak nem is csúszik jól. A játékos pedig hol a játék iránytalanságába, hol a technikai kivitelezésébe gabalyodik bele, de nyakig. Néha-néha átsejlik azért a játék eredeti víziójának szépsége, sármja, de pénzt ezért tényleg ne adjon senki, főleg, ha később ingyenes lesz. Ha valamikor a holnap gyermekeiről elmondhatjuk, hogy mégis tartanak valahová, ha ez a kemény, oroszos munka meghozza gyümölcsét, és a játék is valahogy összeszedi magát, én csak örülni fogok... de most mélységes, elvtársi csalódással veszem észre, hogy a cikk lezártával nem kívánom újra elindítani a játékot. Mostanában nem. Reménnyel engedem hát el, hátha egy nap visszatérve látok valami fejlődést.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!