iPon Cikkek

There Came an Echo – Nincsenek szavak

Dátum | 2015. 04. 06.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Félelmetes belegondolni, hogy nem egészen negyvenhárom év alatt hova is fejlődött a játékipar. Míg húsz-harminc évvel ezelőtt egy mai szemmel nézve szánalmasan kinéző, fülbántóan rossz zenéjű, primitív és repetitív alkotásra is sokan valóságos csodaként tekintettek a szórakozni vágyók, 2015-ben már nem vagyunk messze attól, hogy a virtuális valóság szimulálására alkalmas masinák minden eddiginél intenzívebb és hihetőbb élménnyel kényeztessenek. A haladás nem csak a grafikai megjelenítés fejlődésén, a hangzásvilág nívójának emelkedésén és az egyes programok által feldolgozott témák sokszínűségén érhető tetten, hanem az irányításon is. Bár az egér, a billentyűzet és a kontroller még alighanem hosszú évekig nélkülözhetetlenek lesznek, ha az ember számítógépen, vagy konzolon kíván játszani, sorra jelennek meg az ilyen-olyan kiegészítők, vagy alternatív megoldások. Elég csak a harmadik legjobban fogyó asztali konzolra, a Nintendo Wii-re gondolnunk, aminek sikerében oroszlánrészt játszott a mozgásérzékelés. Akadnak azonban kevésbé szerencsés csillagzat alatt született újítások is. Ezek egyike a rendkívül ritkán használt hangirányítás, ami nem igazán tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, és valóságos kuriózumnak számít, ha egy játékot mikrofonba mondott vezényszavakkal lehet irányítani.
Ez persze nem meglepő, hiszen a különböző akcentusok, beszédhibák és tájszólások jelentősen megnehezítik egy hangfelismerő program dolgát. Továbbá az is köztudomású, hogy felfokozott idegállapotban az ember hajlamos furcsán artikulálni, és hogy játék közben igen gyakoriak az olyan helyzetek, amikor izgatottak, vidámak, vagy rémültek vagyunk. Márpedig, ha valaki rendszeresen nem a saját hibája miatt hal meg valaki, hanem azért, mert a program nem tudja feldolgozni az utasításait, akkor joggal követelheti vissza a pénzét. Egy ezeknek a problémáknak a zökkenőmentes kiküszöbölésére képes szoftver kifejlesztése nem is olcsó mulatság, és az sem elhanyagolható szempont, hogy sokan furcsának találják az ilyen kezelési módot, és nem szívesen „beszélgetnek” masinájukkal. Tehát a lehetséges vevők köre szűkebb, mint egy megszokott irányítású program esetében, a rizikó viszont nagyságrendekkel nagyobb. Éppen ezért volt rendkívül meglepő, hogy egy tőkeerős, nem negyedévekben, hanem konzolgenerációkban gondolkozó mamutcég helyett egy jóval szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró, korábban mindössze egy fillérekért árult ritmusjáték-RPG hibridet jegyző csapat határozta el, hogy egy új, beszéddel irányítható játékkal lepi meg a közönséget. A független fejlesztőkből álló Iridium Studios játéka There Came an Echo címmel került a virtuális boltok kínálatába. Lássuk, hogy a játék nevéhez méltóan nagy visszhangot ver-e, vagy egyetlen nyikkanás nélkül tűnik majd el a semmiben!
Főszereplőnk, Corrin egy átlagos életet élő, de szakmája legjobbjai közé tartozó kóder, aki egy nap hívást kap egy titokzatos, önmagát Valnek nevező nőtől. Jóakarója szerint nincs sok ideje: ha nem lép azonnal, pár mindenre elszánt, marcona zsoldos elrabolja, és miután mindent kiszedtek belőle a „Radial Lock”-nak nevezett programjáról, végeznek vele.
A férfinak felocsúdni sincs ideje a sokkból, már rá is rontanak a martalócok, és csak a jószerencséjének, valamint egy tüskés modorú katonanőnek köszönheti, hogy el tud menekülni. A feladat adott. Rá kell jönnie, ki, és miért van a nyomában, és ha akarja, ha nem, ellentámadásba kell lendülnie úgy, hogy csak pár nem túl megbízható, kényszerből segítő „szövetségesre" számíthat. Mi a csapat őrangyalát, Samet alakítjuk. Mivel csak mi látjuk át teljes egészében, hogy mi is zajlik a csatatéren, rajtunk múlik, hogy a karakterek diadalmaskodnak-e a túlerővel szemben. Harcosaink szerencsére nem agyhalottak, tehát külön felszólítás nélkül is lőnek az ellenségre, de ha azt akarjuk, hogy kifejezetten egy célpontra fókuszáljanak, netán fegyvert cseréljenek, vagy másik fedezékbe mozogjanak, akkor már rájuk kell szólni. A játék elvileg irányítható egérrel is, de ezt nem javaslom. Túlságosan is nehézkes, ráadásul ekkor azt is ki kell várni, hogy Val felolvassa az általunk adott utasítást. Emiatt a menürendszerben való bogarászás idejéhez újabb értékes másodpercek adódnak hozzá. Sokkal jobban megéri a direkt, szóbeli parancsosztogatás, amihez nem árt egy legalább középkategóriás mikrofon. A hangfelismerő rendszer azonban sajnos messze van a tökéletestől, még ha pocséknak nem is lehet nevezni. Én többször jártam sikerrel önmagam megértetésével, mint ahányszor inkább a hagyományos kezeléshez nyúltam, de volt, hogy ötször is neki kellett futnom a dolognak. Mivel azonban van némi beszédhibám, aligha én vagyok az átlag. Ezért megkértem pár barátomat és rokonomat, hogy segítsenek a tesztelésben, de nem lettem sokkal okosabb. Nagyon személyfüggő, hogy felismeri-e a program azt, amit mondunk. Elvileg arra is van mód, hogy saját parancsszavakat rendeljünk az egyes utasításokhoz, de mivel ez az adott nyelvet tökéletesen bíróknál sem mindig működik rendesen, jobban tesszük, ha nem is foglalkozunk vele.
A kissé bajosan működő hangfelismerést azonban még bőven kompenzálhatná a játékélmény. Csakhogy a There Came an Echo többi elemére még ez a tökéletesnek távolról sem nevezhető opció is köröket ver rá. Számos olyan játékkal találkoztam életem során, amiről annak készítői haszonvágyból, vagy elfogultságból arcpirító hazugságokat állítottak, de ezt megelőzően még soha nem fordult elő velem, hogy még a műfaj-meghatározás sem volt igaz. Az alkotást ugyanis RTS-ként árulják, aminek első két betűje kétségkívül helytálló, mert csakugyan valós időben történik minden. De stratégiai címnek nevezni legalább olyan merész, mint a Sonic-széria következő installációját kisállat-szimulátornak eladni, vagy éppen a véresebb Mortal Kombatokat anatómiai oktatóprogramokként rásózni az iskolákra. A legnagyobb probléma az, hogy a hangirányítás miatt nem mozoghatunk szabadon a térképen, csak egyes kijelölt részekhez irányíthatjuk oda embereinket. Így az egész játék nem szól másról, mint a megfelelő fedezék kiválasztásáról. Ez önmagában nem lenne baj, ha döntési lehetőségekkel telezsúfolt harcmezőkön zajlanának a csaták, és komoly agymunka lenne kikövetkeztetni, hogy hova kell elbújtatnunk szakaszunk tagjait, ha azt akarjuk, hogy túléljék az ütközetet.
Mivel viszont a pályatervezés kritikán aluli, ha hat másodpercnél tovább tart számunkra, hogy kikövetkeztessük, mely pontra érdemes vezérelni az egységeinket, érdemes pánikszerű gyorsasággal bejelentkeznünk agyi CT-re, mert súlyos bajok vannak velünk. Amennyiben négynél több opció áll rendelkezésünkre, akkor azok háromnegyedéről ordít, hogy nem szabad őket használni, hacsak nem akarjuk tisztességtelen mértékű előnyhöz juttatni a másik oldalon harcoló katonákat. Ha sikerrel vettük a fedezékválasztás bármelyik három hónap alatti csecsemőt megizzasztó feladatát, nyertünk. Elvileg ugyan lehet taktikázni öt különböző fegyverrel, gyakorlatilag ennek a világon semmi értelme nincs, mert közel lehetetlen meghalni. A rendkívül rövid küldetések során legalább kétszer maximumra tölthetjük vissza a karakterek pajzsát és egyszerre szinte soha nem kell komolyabb haderővel megküzdenünk. Ha pedig valaki túl sok lövést kap be és összeesik, pár másodperc alatt talpra lehet állítani.
A harc tehát nemhogy kihívást nem rejt magában, de a harmadik tűzpárbaj után egyenesen halálosan unni fogjuk az egészet. Viszont, még így is jobban be fogja magát lopni a szívünkbe, mint a történet, a párbeszédek, vagy a karakterek. Mivel a TCaE erősen narratív-alapú, és a három-öt órás játékidőnek körülbelül a felét az átvezető videók teszik ki, ez újabb szeg a program koporsójába. A sztoriban egymást követik a banálisabbnál banálisabb fordulatok. A korábban említett megmenekülés példának okáért úgy néz ki, hogy a mindenre elszánt zsoldosok a kábítópisztolyuk használata helyett gyermekfilmbe illő módon kergetőznek az informatikussal. Emberünk pedig le is tudja hagyni őket, mert köztudomású, hogy semmi sem tartja olyan jó kondiban az embert, mint az, ha hetente legalább negyven órát a monitor előtt tölt. A támadóknak csak később jut eszükbe, hogy van fegyverük, de akkor már késő. Ezután nem sokkal egy fegyveresek által őrzött bázisra kell hang nélkül behatolnunk, de úgy, hogyha bárki észrevesz, akkor azonnali hatállyal vége mindennek. Semmit sem tudunk tenni azon kívül, hogy végignézzük, amint a minket kiszúró őr kényelmes tempóban az egyik riasztóhoz kocog, és aktiválja azt. Az első lebukás után felmerült bennem, hogy egy pengével könnyedén át lehetne metszeni az strázsák torkát, és hogy milyen kár, hogy Miranda, a katonanő nem hord magánál kést. Természetesen, a nő két jelenettel később egy gégemetszővel keményít be... Hogy korábban miért nem jutott eszébe használni a halefot, rejtély. Az sem sokat javít az összképen, hogy átlagosan félóránként vagyunk kénytelenek végigszenvedni egy meghökkentőnek szánt csavart, vagy drámainak gondolt fordulatot. Ezek két főbb csoportba sorolhatóak: amiket már jóval a bekövetkeztük előtt könnyűszerrel ki lehetett találni, és amik akkora orbitális marhaságok, hogy józan embernek eszébe sem jutna rájuk gondolni. Külön említésre méltó, hogy az utolsó fejezet abszolút felülír mindent, amit tudtunk, és semmilyen szinten nem illeszkedik a korábban lezajlott események láncolatába. Így a hatás pont olyan, mint ha a Gyűrük Ura végén Frodót és Samut elkapná a Los Zetas kartell, és a hősies hobbitokat halálra kínoznák egy csótányokkal teli pincében, mert korábban elloptak három kiló tiszta kokaint. A dialógusoknál az erőltetett könnyedség megy majd az idegeinkre. Mindenki igyekszik csattanós egysorosokkal felelni a feltett kérdésekre, ami egy Saint's Row -féle elborult és abszurd címnél működik is, de itt elvileg egy komoly, a világ sorsát megváltoztató összeesküvés után nyomozunk. Egészen szürreális élmény, hogy miközben a karakterek azzal szembesülnek, hogy semmi sem igaz abból, amit korábban hittek, és fenekestül felfordul az életük, ráérnek amatőr stand-up estet tartani, és izzadtságszagú „sziporkákkal” reagálnak az életveszélyes szituációkra is.
Mindehhez hozzájön, hogy a szereplőket nem hogy megkedvelni nem lehet, de kifejezetten irritálóak. Az elsőnek megismert Corrin annyira teszetosza és nyámnyila, hogy egy csillámló flitterekkel feldíszített nyuszis mamusz hozzá képest a tesztoszteron és az állatias ösztönök felspécizett versenymotorral furikázó avatárja. Miranda egy elvek és személyiség nélküli zsoldos, akit annak ellenére sem lő senki fejbe álmában, hogy kedvenc szabadidős elfoglaltsága csapattársai életveszélyes megfenyegetése, és három vele egy légtérben eltöltött perc után ordít róla, hogy egy fényesen csillogó tízcentesért egy komplett óvodát levegőbe röpítene. A testvére halálának megbosszulásán munkálkodó Grace-nél komoly gondot okoz eldönteni, hogy imbecillis, vagy viccesnek akar tűnni, az elvileg hiperintelligens Syllt pedig tízből kilencszer az érzelmei vezérlik. A mezőnyből szimpátia terén magasan kiemelkedik az egyik nagy fordulat után irányíthatóvá váló ötödik karakter, akiről alig valamit fogunk tudni, és annyira hatodrangú szerepet tölt be a történetben, hogy a nevére sem fogunk emlékezni.
A korábban olvasottak ellenére nem mondanám, hogy nincs értelme beruházni a There Came an Echo egy példányába. Szakítós bosszúajándéknak több mint kiváló. Illetve ha ismerünk olyat, akiben mazochista hajlamok munkálkodnak, egy egész délutánon keresztül tartó orgazmussal ajándékozhatjuk meg csekély négyezer-ötszáz forintért, ami a töredéke egy profi domina vagy kínzómester óradíjának /Tapasztalat, Freelancer? - a szerk./. Ivós játékként leülőfélben lévő bulik felpörgetésére is remekül felhasználható: ha a társaság tagjai minden agyrohasztóan logikátlan fordulat vagy kínosan hangzó párbeszéd után magukhoz vesznek némi nedűt, biztosra vehető, hogy háromnegyed óra elteltével a legfélénkebb nebáncsvirágnak is feloldódnak a morális gátlásai, és egy igazán emlékezetes estében lehet részük.
További nagy előnye ennek a módszernek, hogy az alkohol csillapítja, vagy legalábbis tompítja a fájdalmat, és nincs az a másnap, ami úgy kikészítené az embert, mint egy tudatmódosító szerek nélküli végigjátszás. Ha viszont az az elképzelés fészkelte be magát a fejünkbe, hogy hagyományos értelemben vett kikapcsolódás céljára ruháznánk be az alkotásba, tegyünk le róla. Aki nagyon szeretne kipróbálni egy hangfelismerős játékot, egy kilencven százalékos árleszállításnál esetleg tehet egy próbát, de keserűen meg fogja bánni elhamarkodott döntését. Platformok: PC, Xbox One (tervezett), PS4 (tervezett) Tesztplatform: PC Értékelés 3.5/10
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. VikMorroHu...
2015.04.06. 18:00
Ha ez a hangfelismeréses dolog olyan bonyolult, akkor miért van az, hogy a régi, nem-annyira-okos Nokia telefonom remekül tudja értelmezni - magyarul -, hogy milyen utasítást adok neki, kit hívjon fel, milyen üzemmódra akarom állítani?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Cynaris
2015.04.09. 09:16
Ha a játék maga nem is a legnívósabb, a hangfelismerésre abszolút nem lehet panasz. Ha mégis van, az valószínű a játékos képtelensége érthető angol beszédére.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!