iPon Cikkek

Trackmania Turbo - Padlógázzal előre

Dátum | 2016. 04. 08.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Manapság, amikor a videojáték-ipar egy dollármilliárdokat hozó sikerágazat és a közösségi finanszírozásnak hála, gyakorlatilag bárki összeszedhet annyi pénzt, hogy anyagi fölényükkel visszaérő, és a munkálatokba beleszóló nagybefektetők nélkül is tető alá hozhassa álmai programját, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen mélyről is indult a szakma és hogy mennyi minden nehezítette meg az elterjedését. Valamivel több mint egy évtizeddel a Magnavox Odyssey megjelenése után már két, az unalmas klónjátékok és a piaci túlkínálat okozta krachon is túl volt az ágazat. A legnagyobb gondot a mai szemmel nézve sokkolóan kevés tárhely jelentette, ami miatt nagyon nehéz volt újító ötleteket kitalálni. Beszédes, hogy a Warren Robinett nevéhez fűződő első széles körben elterjedt easter egg, ami nem volt más, mint egy pár szóból álló felirat, elfoglalta az Atari játékgépéhez kiadott kazetta öt százalékát. Mindezeken túl, ott volt még az árprobléma is, mert a nyolcvanas években egy kazetta negyven-ötven dollárba került, ami az akkori fizetésekhez viszonyítva vérlázító összegnek számított. Így azok a fejlesztők, akik a pályán akartak maradni, más választásuk nem lévén, kénytelenek voltak megtanulni gúzsba kötve táncolni, azaz ki kellett találniuk, hogy miképpen is lehetne a monitor, tévé, vagy a játéktermekben található masinák elé szegezni a játékosokat. Ezen felül arról is gondoskodniuk kellett, hogy ne unják magukat halálra, hanem épp ellenkezőleg, soha nem csökkenő lelkesedéssel nyüstöljék a drága pénzért kínált műveiket. A legszélesebb körben elterjedt megoldás a nehézségi szint drasztikus megnövelése volt. Így a felhasználóknak ahhoz, hogy tovább tudjanak jutni egyik szakaszról a másikba, szabályosan memorizálniuk kellett a pályákat, ami rengeteg időt vett igénybe, ezért az amúgy nem túl hosszú alkotásokkal is heteket lehetett eltölteni. Angolszász nyelvterületen a "Nintendo hard" a mai napig élő és gyakran használt fogalom a digitális kalandokat keresők között, amivel a legkeményebb játékokat szokás illetni.
A CD megjelenésével ez a módszer egyre inkább feledésbe merült és mind ritkábbak és ritkábbak az olyan játékok, amiknél a reflexeink mellett az emlékezőtehetségünkre, valamint a türelmünkre is szükségünk van, manapság pedig kifejezetten hódítanak a hangsúlyt a narratívára, nem pedig a kihívásra helyező címek. A Trackmania Turbo ezért joggal dobbanthatja meg a nehézségeket keresők szívét, mert olyan, mintha egy alaposan kicsinosított NES vagy SNES játékhoz lenne szerencsénk, amiben azért gondoltak a szerényebb képességekkel megáldottakra is.
Az alapkoncepció, illetve a játékmenet tisztább, világosabb és sallangmentesebb már nem is lehetne. Nincsen izzadtságszagú körítés, nem kapunk egy vagy három kávészünet alatt összedobott történetpótlékot, amiben valahogy összehozzák a világ megmentését az autóversenyzéssel, és olyan párbeszédekkel sem fárasztanak minket, amiknek hallatán az ember zokogva átkozza a napot, amikor az első ősember igyekezett egy értelmes és logikusan felépített mondatban kifejteni azon óhaját, hogy márpedig vagy az övé a mammutcomb, vagy mindenkit agyon fog verni egy bunkóval. Egyszerűen annyi a dolgunk, hogy egy a fizika legelemibb törvényszerűségeire is fittyet hányó, elnyűhetetlen, de azért látványosan törő csodakocsit vezetve a lehető leggyorsabban teljesítsük az egyes pályákat és minél jobb eredménnyel próbáljuk meg átlépni a célvonalat. Ez elsőre nem tűnik nagy kunsztnak, de ahhoz, hogy mind a kétszáz pályát megnyithassuk, megszabott mennyiségű és minőségű helyezést kell elérnünk, tehát azzal, hogy kényelmes tempóban futjuk a köröket, semmire sem megyünk. Eleinte elég, ha csak bronzérmeket zsákolunk be, a későbbi pályák megnyitásához viszont már ezüst vagy arany medálok szükségesek. Ennek folyományaként nagyon hamar azon fogjuk magunkat kapni, hogy huszonhatodszorra futunk neki egy szakasznak, mert még mindig hiányzik két tizedmásodperc ahhoz, hogy egy a már meglévőnél fényesebben csillogó korongot akasszanak a nyakunkba.
A töltőképernyőkön rendszeresen olvashatunk magvas bölcsességeket.
Kitartásunk jutalma nem marad el: hatalmas élmény lehagyni a riválisként szolgáló fantomautókat és amikor végre megszerezzük az aranyat, úgy fogjuk magunkat érezni, mintha a világ teteje felett lebegnénk három lépéssel. Már csak azért is, mert ahogy egyre több pályán érjük el a lehető legjobb időt, úgy nyílnak meg az újabb és újabb, a kocsinkat még egyedibbé és extrémebbé tevő, tisztán kozmetikai célt szolgáló lehetőségek. Fontos, hogy ha nagyon nem bírunk egy szakasszal, akkor lehetőség van arra, hogy Joker-érméket szerezzünk, amiket ténylegesen nem kapunk meg, de az előrehaladásunk szempontjából úgy van véve, mintha kiérdemeltük volna őket. Szerencsére nem csak a játékmenetre, hanem a változatosságra sem lehet panaszunk. Már az induláskor számtalan díszítőelem közül választhatjuk ki a nekünk legjobban tetszőt. A pályák között épp úgy akadnak rallyversenybe illő, saras-pocsolyás földutakkal teli szakaszok mint futurisztikus stadionkomplexumok, a hangulatot pedig csak tovább fokozzák az őrült reklámok, valamint a száguldás extázisát teljessé tevő, pörgős zeneszámok.
Ha egy időre szünetet tartanánk az egyjátékos kampányban, akkor sem fogunk unatkozni, mert számtalan lehetőség vár ránk. Ezek egyike, hogy pályatervezéssel ütjük el az időnket. Ebben az esetben egy olyan menürendszerben találjuk magunkat, amit egy figyelemhiányos óvodás is fél perc alatt képes átlátni, de mindez szerencsére csak azt jelenti, hogy könnyen kezelhető, nem pedig azt, hogy primitív. Nincs más dolgunk, mint hogy kiválasszuk, majd lerakjuk a szakaszunkat alkotó, világos kategóriákba sorolt elemeket, végül pedig leteszteljük művünket, amivel ha elégedettek vagyunk, akkor meg is oszthatjuk azt a nagyközönséggel. Amennyiben van fél-háromnegyed óránk, nincs az az ötlet, amit ne tudnánk megvalósítani, az egyetlen határt a képzeletünk jelenti. Külön öröm, hogy attól függően, hogy mennyire akarjuk részletekbe menően megtervezni a pályánkat, több alkotási mód közül is választhatunk, illetve lehetőségünk van egy teljesen véletlenszerű szakasz létrehozására is. Ezen kívül különféle kihívásokat is teljesíthetünk, valamint ott van az elmaradhatatlan offline és online multi is. Utóbbiban akár száz másik játékossal is megmérkőzhetünk, ami garantáltan megtanít minket arra, hogy még egy negyvenedik helynek is örüljünk, mert a virtuális viadalok végtelen forgatagában valóban mesterien kell kezelnünk a járművünket ahhoz, hogy felhághassunk a digitális dobogó valamelyik fokára. Persze, ha inkább csak a barátainkkal játszanánk, akkor szerencsére létrehozhatjuk saját, jelszóval védett szerverünket is. Az igazi ínyencek pedig a Double Driver móddal tehetik próbára a szerencséjüket, amiben két sofőr vezet egy kocsit és gyakorlatilag egy emberként kell cselekedniük, ha nem akarják, hogy a Benny Hill Show legszebb pillanatait idézze a szerencsétlenkedésük. Minden szép és jó tehát, bár a mókás Double Drivert leszámítva nem találkozunk különösebb újításokkal a játékban. A grafikán kívül nem nagyon lehet panaszunk semmire. Ezt csúnyának nevezni hatalmas hazugság lenne, viszont összességében van benne valami steril, művi és élettelen, ami nem annyira zavaró, hogy komoly problémát jelentsen, de időnként még a természet lágy ölén átszáguldva is olyan érzése támad az embernek, mintha teljesen művi környezetben hasítana.
Ez a merőben szubjektív és ízlésfüggő negatívum viszont elhanyagolható a pozitívumokhoz viszonyítva, így összességében a Trackmania Turbo bátran ajánlható a száguldás valamennyi, arcade versenyektől hidegrázást nem kapó szerelmesének. Jó esélye van arra, hogy kategóriája egyik legjobb idei darabjaként fogunk majd rá visszaemlékezni. A Joker-opció miatt azoknak is érdemes tenni vele egy próbát, akiknek hamar elegük lesz a kihívásokból, de az igazi zamatát akkor adja ki, amikor tisztességes módon vívjuk ki jól megérdemelt helyünket az autóversenyek világában.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!