iPon Cikkek

Wipeout Omega Collection - Látványos száguldás

Dátum | 2017. 06. 27.
Szerző | farkas.balazs
Csoport | JÁTÉK

Van a versenyzős játékoknak ez a talán nem is olyan szűk rétege, amelyben antigravitációs járgányok versenyeznek szédületes sebességgel – először talán a Star War Episode I: Racer volt, amit próbáltam a műfajból, de okoztak hajtépést és visítozást a Ratchet & Clank 2 és a Jak II versenyzős részei is. A sebesség, az érzékenység, az irányítás bizonytalansága mindig félelmet ébreszt az emberben.
A Wipeout (amúgy wipE’out”, de hadd ne írjam így) széria talán ennek a zsánernek a királya, és a 3D-korszak első nagy pionírja. A nagy múltú Psygnosis mutatta be 1995-ben, hamar húzónév lett a PlayStation-exkluzívok között, a 3D technológiája bámulatos volt és páratlan (még a Hackers című filmben is ezzel játszottak!), és talán az egyik legszebb játék az első PlayStation-ön. Épp ezért elég vicces, hogy a negyediken is.
Nyilván nem ugyanarról a játékról beszélek: a Wipeout-címek listája hosszú, és úgy középtájon volt egy HD remake és egy fergetges Vita-cím, a Wipeout 2048 is, mindkettő korszerűen látványos játék – de azért meg kell jegyeznem, hogy mennyire más 4k-ban és 60 FPS mellett ámuldozni a mélyebb színvilágon, élesebb képen, ezen az elképesztő science-fiction univerzumon, ami elénk tárul. A Wipeout: Omega Collection ezt kínálja, egy ütős PS4 Pro melletti érvet, amit bár én egy alapkonzolon próbáltam, az eredmény így is elég transzcendens élmény.
Nem kerülgetném a tartalmi feltárást: a Wipeout Omega Collection három játékot tartalmaz, a Wipeout HD-t, a Wipeout HD Fury-t, és a Wipeout 2048-at. Mindegyiket alaposan letisztogatták és felpörgették, hogy kihasználja a PS4 adottságait, így (ahogy már említettem) talán a leglátványosabb játékgyűjtemény most ezen a konzolon, de úgy, hogy az egyes részek között eltelt évek meg sem látszanak. Mindegyik 2017-es színvonalon száguldozik.
Persze nem vagyok az a típus, aki a tálaláson szeret pörögni (nagyon is a tartalom dönti el, hogy tetszik-e egy játék, vagy sem), de azért be kell látnom, hogy a játék műfajából adódóan nem sok mindenről lehet beszélni, nincs lehetőségem sem narratív elemzésre, sem komplex játékmechanikai bravúrok ecsetelésére: nyomod és mész, de azt nagyon. Az egész annyira prototipikus, letisztult formula, hogy először féltem is, hogy nem köt le hosszú időre. Érdekes anekdota: a játék ötlete úgy született, hogy a fejlesztők Mario Kart-tal játszottak, miközben atomdurva trance-zenét hallgattak… és lényegében tényleg ennyi, dübörög és serceg az elektromos zene, miközben 4-500-zal repesztenek a járgányok, a megfelelő játékmódban pedig fegyverhasználattal színesedik a formula.
Nehéz nem észrevenni, hogy ezek is mennyire alapvetőek (rakéta, bomba, akna, turbó, automata pilóta, stb.), de könnyű elfelejteni azt is, hogy mégiscsak egy huszonkét éves játék remake-jének a remaster-éről van szó (atyaég), szóval valahol érthető az egyszerűség. És egyébként frissítő is, mert teljesít egy nagyon szigorú játéktervezési szabályt: a játék legyen egyszerű, de mély. Ha a fentiek alapján úgy tűnne, hogy ez egy hátradőlős, öt perce kikapcsolós játék… nagyon nem. A Wipeout nehéz. Irgalmatlanul nehéz. A győzelemhez elengedhetetlen a tér minden irányában tekergő pályák alapos, ösztönös ismerete, az esetleges titkos elágazások kihasználása és minden gyorsítópanel precíz eltalálása. A gyorsaság eleinte megtévesztően barátinak tűnik, amíg rá nem ébredünk, hogy a gyorsítókkal együtt kell olyan manővereket összehoznunk, amelyre másodpercnyi időnk is alig van.
Az egyik ilyen manőver a „barrel roll”, vagyis teljes átfordulás, amelyet az analóg kar jobbra-balra-jobbra vagy balra-jobbra-balra rángatásával tudunk összehozni, ha elég időt töltünk a levegőben egy ugratás után. Ilyenkor landoláskor rövid gyorsítást kapunk, ugyanakkor a jármű energiája csökken (ez amolyan elkölthető nyersanyag, amelyet a sérülés is lejjebb visz). 0%-nál felrobban a jármű, nem instant game over, de esélyesen nyolcadik helyen ér be, aki egyszer pórul jár.
Ha ez a fegyelmezett, fókuszált játékmenet nem lenne elég, még mennyiségi szempontból is elképesztő tennivalók vannak: csak a Wipeout 2048 tartalmaz három kampányt (2048, 2049, 2050), hexagonálisan elrendezett, feloldható pályák rengetegével, amelyek mindegyikén Elite nehézségen kell aranymedált szerezni, és XP gyűjtésével rang-szinteket lépni. A Wipeout HD-vel és Fury-vel együtt simán elképzelhető legalább száz órányi játékmenet, ha mindent meg akarunk csinálni. A kihívások között vannak egészen furcsa játékmódok is, például egy neonszínekbe öltözött, kitartásra kihegyezett pálya, ahol a jármű automatikusan megy (tehát fékezni nem lehet), és egyre gyorsul. Itt kell bizonyos ideig helyt állni, ami a végefelé már egészen hisztérikus reflexjáték.
És ha a kampányok végeláthatatlan kihívásaival végeztünk, még mindig ott az online játékmód, amely egészen aprólékos testreszabhatóság mellett enged játszani egy felületről mindhárom játék anyagaival: teljesen össze van fésülve az összes. Attól tartottam egyébként, hogy irgalmatlanul elkenik a számat a Wipeout-veteránok, de rengeteg kezdő játékossal találkoztam, és végeztem dobogós helyen is többször, ez úgy helyrerakta az önbizalmamat. Mindenesetre, trófeavadászként meg kell jegyeznem, hogy a platinához szükséges teljesítendő feladatok mennyisége és nehézsége sápasztóan, lélekőrlően szemét, még Wipeout-veteránok is sopánkodnak a megfelelő fórumokon, hogy ez lesz a legnehezebb platina a Wipeout-ok történelmében.
Szerencsére csak úgy önmagában játszani is jó. Eufórikus, felemelő, kikapcsoló. Minden újrajátszott pálya után érezni a fejlődést, a feladathoz való felnövést. A különböző járművek közötti különbség eleinte fel sem tűnik, de vannak szituációk, amikor észrevesszük, hogy bizony jobb, ha lassabb járművet választunk. Szóval… játszhatjuk a Wipeoutot a látvány és a száguldás miatt, de a játék akkor kezd igazán jó lenni, amikor elkezdjük komolyan venni. És ha elég jók vagyunk, a Wipeout nem fog a sikerünk útjába állni: minden mechanikája annyira egyértelmű szabályokon alapul, annyira letisztult és félreérthetetlenül egyszerű, hogy csakis rajtunk múlik a győzelem. És ez elképesztő eredmény.
Nem könnyű, de ha igazán kifogást kellene találnom az Omega Collection-ben, az talán az extrák hiánya (leszámítva a már-már kötelező „Photo Mode”-ot). Mégiscsak egy klasszikus gyűjteményről van szó, én pedig szerettem volna látni mondjuk egy galériát, feloldható tervrajzokat, a gyűjteménybe be nem vett címek anyagait, külön soundtracket, de semmi hasonlót nem találtam. Egy hófehér, minimalista menüből érjük el mindhárom játék kampány-anyagát, amely talán pont emiatt nekem egy nagy összemosódott „egyjátékká” vált, ami talán nem is probléma, de így nem definitív, katalógus-szerű gyűjteménynek, hanem „best of” mixlemeznek tűnik.
Na de hát ennyi legyen a legnagyobb problémám… és igazából ennyi is. A Wipeout annyira vadállat módra adja azt, amit ígér, hogy lerepül tőle a parókánk, még csukott ablak mellett is. Harminc dolláros árazásában ott van három játéknyi, extrém látványos és tökélyig polírozott versenyanyag, ami még akkor is húzócím lehetne a Sony-nak, ha most hallanánk róla először. Azoknak, akik tényleg most hallanak róla először, egyszerű üzenetem van: Igen, toljátok. Padlóig.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

1. Tno
2017.06.29. 10:58
Sikerült felizgatni, utoljára a PSP-s résszel játszottam, de azért örültem, hogy jó visszhangot kapott a HD, egyedül azon csodálkoztam a cikk végén, hogy nem 90% fölöttit kapott a játék...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!