iPon Cikkek

X-Men: Destiny - neveletlen mutánsok

Dátum | 2011. 11. 12.
Szerző | InGen
Csoport | JÁTÉK

Manapság, ha egy képregényből készül film, majd abból egy játék, akkor eléggé elfogadóak vagyunk. Elfogadjuk, hogy az adott dolog a tág popkultúra részévé vált, s kíváncsiak vagyunk rá, hogy vajon a kontrollerrel is tudunk-e annyira menők lenni, mint a filmben az adott karakter, aki képességeivel / mutációival / technikai arzenáljával / nyers testi erejével (a nem kívánt törlendő) rendkívül hatásosan képes a túlvilágra küldeni a rosszfiúk egész garmadáját. Erre nagyon jó példa volt az X-Men Origins: Wolverine. A film nem éppen egy kiemelkedő alkotás, a belőle készült játék viszont eltalált szinte minden pontot, amit egy hasonló hentelős anyagtól elvárunk. Sajnos azonban, mára már szinte mindenki elfelejtette, hogy valaha létezett a játék, új Origins-film pedig egyelőre nincs, így a játékkészítők némileg bajban vannak: az X-Men: Az elsők túlságosan komoly és drámai ahhoz, hogy jó alap legyen egy akciójátékhoz. Ezért vissza kellett térni a gyökerekhez, s a filmek kihagyásával újra egy képregényből készíteni játékot.


A végeredmény pedig az X-men: Destiny lett, amit a főként erősen közepes játékairól hírhedt Silicon Knights készített az Activision számára. A történetért az X-Men: Legacy képregények íróját, Mike Carey-t kell valamilyen formában megbüntetni, ha egyszer találkoztok vele. Pedig az alapfelállás még nem is rossz: San Franciscóban hatalmas összejövetellel kombinált megemlékezés veszi kezdetét X Professzor halálának tiszteletére, ahol úgy látszik, egy régi álom teljesül, s végre megszülethet a béke a mutánsok és az emberek között. A dolog azonban valakinek nyilvánvalóan eléggé böki a csőrét, így minden rendezvényszervező legrosszabb álma válik valóra: az eseményt egy elsőre ismeretlen, mutánsokból álló csoport zavarja meg, aminek következtében elszabadul a pokol, s a békés város pillanatok alatt kaotikus és füstölgő romhalmazzá válik, az utcák pedig átadják helyüket a küzdelmeknek.

A megemlékezésen részt vesz három fiatal is, akik mind teljesen különböző karakterek, s csak egy dolog közös bennük: mindannyian ebben a pillanatban döbbennek rá, hogy ők is mutánsok. A legkevésbé szimpatikus talán Adrien, akinek édesapja a Tisztogatók néven futó mutánsellenes banda egyik vezetője volt, s annak szellemében nevelte fiát is, hogy a Földön csak tisztavérű emberek élhetnek. A fater aztán egy mutánsok elleni ütközetben elpatkolt, a bosszúállás pedig a fiúra maradt. Ahogy Morpheus mondta a Mátrixban: a sorsnak is van azért némi humorérzéke. Második szereplőnk a kissé együgyű izomagy, Gran Alexander, aki nem tud túlzottan sokat a mutánsok és emberek közötti konfliktusról, meg úgy általánosan a világ történéseiről, egyetlen célja ugyanis, hogy profi amerikaifoci-játékos legyen belőle. Nem számít, mert úgyis mindenki a harmadik karaktert, a tündéri japán kislányt, Aimi Yoshidát fogja választani. Aimi mutáns szüleit Japánban foglyul ejtették, ám előtte őt még kicsempészték az országból, így a lány most egy idegen környezetben, szomorúsággal vág neki élete legnagyobb küldetésének.


Habár a választási lehetőség adott, valójában szinte teljesen mindegy, hogy melyik főhőssel csapunk bele a lecsóba, a történet menete gyakorlatilag teljesen ugyanaz, így a dolog főként szimpátia kérdése. Ahogy kiválasztottuk a megfelelő jóembert, rögtön szembesülünk még egy döntéssel is: meg kell választanunk, hogy a három fő képességosztály közül melyiken induljunk el. Érdemes jól megfontolni, mert ez határozza meg a játékstílusunkat. A Density Control gyakorlatilag a tank helyi megfelelője; ha ezt választjuk főhősünk lassú, de durva támadásokkal operál, miközben testtömegének változtatásával be tudja keményíteni magát, hogy a durva támadásokat is viszonylag probléma nélkül állja. A Shadow Matter ennek az ellentéte: ez a gyors, fürge támadásokat jelenti, s egyben a mozgásunkat is nagyon gyorssá, agilissá teszi. A harmadik pedig az Energy Projection, ami a messzire irányított energia manipulációját jelenti, ami akár nagyobb robbantásokban is megnyilvánulhat.

Ha sikerült döntenünk, rögtön belekerülünk az akció közepébe, a játék pedig néhány látványos, beúszó képregényes dobozka segítségével tanítja meg nekünk az irányítás alapjait. A dolog rendkívül egyszerű: az X a fő támadásunk, az Y a nagyobb támadásunk, az A megnyomására karakterünk ugrik, a B-vel kitér, míg a jobb felső vállgomb a védekezés. Ezekből főként az X-et és az Y-t érdemes megjegyezni, ugyanis végig ezt a két gombot kell felváltva nyomkodnunk, hiába rendelkezünk már később mindenféle szupererővel, ezek az esetek többségében redundánsak. Ami nagyjából jól le is írja, hogy mennyire változatos az X-Men: Destiny – semennyire. A játékmenet ugyanis annyiból áll, hogy beérkezünk egy minden irányból zárt pályarészre, ahova velünk párhuzamosan beszabadul 20-30-40 ellenfél, akiket egytől-egyik ki kell nyírnunk ahhoz, hogy tovább haladhassunk a következő részre, ahol ugyanez vár ránk. Hogy még véletlenül se veszítsük szem elől, hogy az adott területen hány rosszarcút kell még áttessékelnünk a túlvilágra, a játék folyamatosan jelzi is nekünk. Ennél egyszerűbb és fantáziátlanabb mechanizmust, azt hiszem, ki sem találhattak volna.


A monotóniát alkalmanként jelentkező ugrálós-platformrészek törik meg, de ne tessék semmiféle Prince of Persia, vagy akár csak Dante’s Inferno-szintre gondolni: a játék kivilágítja nekünk, hogy éppen hova kell felkapaszkodnunk, az irányt sosem tudjuk eltéveszteni. Az egyes területeken pedig láthatatlan falak és egyéb oldschool megoldások akadályozzák meg, nehogy eltévedjünk San Francisco utcáin. Elsőre azt hihetnénk, hogy néha-néha felbukkanó bossharcok majd hoznak valami változatosságot a dologba, de tévednénk. Mert azt sajnos megszoktuk már, hogy a közepes játékokban a „normál” ellenfeleket (kis katona, közepes katona, nagy katona) újrahasznosítják a fejlesztők, de hogy már a főellenségeket is, az kicsit túlzás. A Silicon Knights pedig ezt tette, ami fölött még akár szemet is tudnánk hunyni, ha a bosszok nem lennének egyaránt könnyűek és fantáziátlanok. De sajnos azok.


A fejlesztők a megjelenés előtt szerepjátékként írták le az X-Men: Destinyt, azonban az eddigiekből talán mindenki számára kiderült, hogy ez elég erős sarkítás. Körülbelül akkora, mintha a Barátok köztöt drámának neveznénk csak azért, mert Miklós és Klaudia veszekednek benne. Tény ugyan, hogy a Destiny rendelkezik néhány szerepjátékos beütéssel, de ezek talán még az akciós részeknél is rosszabbak. Nagyon hangulatos viszont, hogy az előrehaladásunk során folyamatosan tűnnek fel az X-Men univerzum legendás karakterei, akiket tényleg marokszámra dobál elénk a játék. A teljesség igénye nélkül, itt lesz Nightcrawler, Cyclops, Gambit, Emma Frost, Iceman, Quicksilver, Pyro, Mistyque, de még Magneto is, tényleg minden sarkon belefutunk egy-egy mutáns celebbe. A legtöbbjükkel el is beszélgethetünk, de ezek a beszélgetések annyira egyhangúak és rosszul megírtak, hogy kis idő elteltével inkább az „oké, hagy menjek már” opciót választja az ember. A játék néhány ponton választásra is kényszerít minket: vagy az X-Men csapat küldetését választjuk, vagy pedig a Testvériségét, s ezek alapján kerülünk közelebb valamelyik oldalhoz. A megjelenés előtt sokan ebbe már-már az InFamous morálrendszerét látták bele, de erről szó sincs: gyakorlatilag teljesen mindegy, melyiket választjuk, a történet szinte semmiben nem módosul, így ha esetleg végigjátszás után azon töprengenél, végigtolod még egyszer a másik oldal misszióit választva, inkább ne tedd. Mint ahogy az alkalmanként fellelhető mellékküldetések kihagyása miatt se érezzen senki különösebb fájdalmat, mert ezek kimerülnek annyiban, hogy a játék a berak egy újabb helyszínre, ahol a változatosság kedvéért meg kell ölni mindenkit.

Az egész szerepjátékos vonal egyetlen jól sikerült része a fejlődési rendszer, és a karakterünk testreszabhatósága. Utóbbira rögtön kétféle lehetőséget is ad a játék: egyrészt ahogy fejlődünk, bizonyos időközönként választanunk kell két képesség közül. Mivel a játék összesen nyolc választható képessége két fába rendeződik, sosem szerezhetjük meg mindkét oldal skilljeit, így érdemes megfontoltan dönteni, hiszen a választásunkat később sem vonhatjuk vissza, vagy alakíthatjuk át. Ezen kívül menet közben elszórva találhatunk úgynevezett X-géneket, melyeket különböző mutánsok „hagytak el”. Azt ne kérdezzétek, miként heverhetnek csak úgy gének az út szélén, de itt ez a helyzet. A megtalált gének háromféle csoportba tartozhatnak: offensive, defensive és utility. Ebbe a három slotba pakolhatunk be egy-egy gént, amik ennek megfelelően módosítják testi erőnket, tulajdonságainkat, vagy adnak teljesen új támadó és védekező képességeket, annak megfelelően, hogy melyik mutáns génjeit találtuk meg. Ha Pyro génjeihez van szerencsénk, akkor támadásaink nyomán felgyulladnak a szerencsétlenek, míg például Quicksilver génjeivel villámgyorsan közlekedtünk úgy, hogy még be is szédítjük a közelben tekergő rosszarcúakat. Ha pedig még ez sem lenne elég karakterfejlesztés területén, akkor minden képességet további három szinten fejleszthetünk a megszerzett tapasztalati pontokat felhasználva.


Van egy negyedik slot is, ez pedig a ruházat: híres X-Men szereplők ruhatárát lelhetjük fel a nagy hentelés közepette, s ha sikerül mind a három gént és a ruhát is összegyűjteni egyazon mutánstól, akkor igazán nyeregben érezhetjük magunkat, mert kis időre aktiválhatjuk a még hatékonyabb szeletelést biztosító X-mode-ot. A probléma pusztán annyi, hogy a játék során fellelhető géneket teljesen véletlenszerűen adagolja a program; ez egyfelől jó, mert minden végigjátszás kicsit más lesz, másfelől viszont így kiszámíthatatlan, hogy mikorra tudunk összekaparni egy teljes szettet.


Végül pedig térjünk rá a prezentációra. Nem szeretek hosszasan beszélni a grafikáról és a textúrákról, általában néhány szóban el szoktam intézni ezt a részt, de ha olyan kirívó esetet látok, mint az X-Men: Destiny, akkor mindenképp szentelnünk kell néhány sort a dolognak. Sokan azt mondják, a játék úgy néz ki, mintha a mostani meg az előző generáció között ragadt volna valahol félúton. Nos, ez részben igaz, csak éppen a megfelelő generációt nem találták el: ez a grafika ugyanis még a PS2 fénykorában sem állta volna meg a helyét, néhány felújított klasszikus (ami általában csak nagyobb felbontást jelent) sokkal jobban néz ki. Ormótlan, szögletes karaktermodellek népesítik be a játékterek, borzalmas, darabos animációkkal, a környezet pedig annyira egyhangú és szürke, olyan mosott textúrákkal, hogy egyszerűen csodálkozom, hogy ezért ma teljes árat mernek kérni. Biztos úgy gondolták, hogy a célcsoportnak (gyerekek) úgyis jó lesz, de akkor ennek megfelelően kellett volna beárazni a terméket is, bár őszintén szólva ez manapság még a budget-kategóriában is ciki lenne. Csak úgy, mint a szinkron, ami még a grafikánál is borzalmasabb. Persze, mondhatnánk, hogy ennyire gyengén megírt, gyerekes és idegesítő szövegeket nem is lehet túl jól felmondani, de amikor egy karakter egy monológon belül többféle akcentussal beszél felváltva, az kicsit durva. Ráadásul az átvezetőket nem lehet továbbléptetni sem. Hahó, 2011-et írunk!

S ennek ellenére, valahogy mégsem tudom teljesen lehúzni az X-Men: Destinyt. Igen, borzalmasan sivár, egyhangú, bugyuta és ronda, de különös módon a játszhatóság rendben van. Habár az irányítás szinte semmi visszajelzést nem ad, de mégis, játszhatóság terén semmi olyan hatalmas hiba nincs benne, ami a hasonlóan rossz anyagokban előfordul. Mindez kombinálva az egyébként viszonylag jó hangulattal azt eredményezi, hogy a Destiny nem teljesen reménytelen alkotás. Jelenleg azonban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tengernyi csúcsjáték között válogathatunk, így abszolút semmi nem indokolja, hogy pont erre költsük a pénzünket.



Platformok: Xbox 360, PlayStation 3, Wii, DS
Tesztelt platform: Xbox 360

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

3. uristen
2011.11.12. 10:59
Hat ez nalam inkabb igy nez ki:1/10, 5/10, 1/10, 1/10
A hangok tetszenek, de a tobbi, 10 perc utan mar feladtam, mert sokat szenvedtem az ido alatt is. Hogy lehet ilyet csinalni?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Norbert09
2011.11.12. 13:19
This is a piece of shit!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Terror
2011.11.12. 17:45
Untrue vagyok, ha Bulldozeren és Jubilee-n kívül abszolúte senkit nem ismerek fel a képeken?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!