iPon Cikkek

Yooka-Laylee - A sárkány és a képmása

Dátum | 2017. 04. 24.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

She főűr, három tartomány tapasztalt kormányzója és bírája igazságossága mellett arról is messzeföldön ismert volt, hogy rajong a sárkányokért. Arannyal, jádéval, vagy mézesmázos szavakkal lehetetlen volt hatni rá, de ha valaki egy olyan, különösen szépen megmunkált szoborral, vagy értő mester keze alól kikerült festménnyel kereste fel, ami a legendás bestiák egyikét ábrázolta, bizton számíthatott arra, hogy elnyeri a jóindulatát. Meggyőződésem, hogy valahol, egy távoli, hólepte, világtól elzárt kolostorban léteznie kell egy könyvnek, amibe egy titkos rend tagjai feljegyzik a játékipar összes bűnét. Jókora, vaskos, csalódott vásárlók és cserben hagyott rajongók véréből készült tintával teleírt, tehetségtelen fejlesztők és hagymázas, hazug marketingesek bőrébe kötött kódexről beszélünk. Egy olyan, tiszteletet parancsoló kötetről, amit egyetlen habzó szájú vadállat sem merne tűzre vetni, mert mindvégig attól rettegne, hogy a két kézzel is bajosan megemelhető monstrum sértetlenül kimászik a lángok közül, ő pedig hátralévő, igen kurta életében nyüszögve szűkölhet egy sarokban, mielőtt egy a legtapasztaltabb kórboncnokok gyomrát is felforgató módon elhalálozna.
A cím nélküli, akkurátusan vezetett krónikában minden megtalálható, ha tudjuk, hogy hol keressük. Hosszasan olvashatunk benne az elnyomott és fellázadó fejlesztőkről, az 1983-as krachról, a Philips CD-i-ról is szól pár bekezdés, de a franciák és az oroszok nélkül megjelenő Battlefield 1-ről, vagy a Mass Effect Andromeda szereplőinek mimikájáról is beszámolnak a gyöngybetűkkel papírra vetett sorok. Vitán felül áll, hogy a mindenről tudó videojáték-szerzetesek a Rare kálváriájának is hosszú oldalakat szenteltek művükben. Hiszen közel példa nélküli, hogy egy független, AAA-kategóriás stúdió annak megvásárlását követően új gazdái akaratából lassú lejtmenetbe kezdjen, és végül egy, a megjelenése pillanatától kezdve megbukott kiegészítőre fejlesztett fércművekkel nullázza le az összes eredményét. Azt, hogy a Microsoftnak mi is volt az üzlet abban, hogy megszerezze az egyik legeredetibb fejlesztőcsapatot, majd bárki által elvégezhető, nívótlan kulimunkák rátukmálásával beletapossa a földbe, alighanem sohasem tudjuk majd meg, de a tény tény marad: kevés ennél szomorúbb történet van az ágazatban. Szerencsére, az egykor virágzó vállalat ex-alkalmazottjai Playtonic néven saját vállalkozást alapítottak, és azzal a szent szándékkal vágtak bele első művük, a kétmillió fontot összekalapozó Yooka-Laylee fejlesztésébe, hogy soha nem múló emléket állítanak egykori munkahelyüknek. Lássuk hát, hogy vajon egy újabb bejegyzéssel gazdagodik-e a rettenetes kötet, vagy sem!
Egy nap az Égben Lakó Sárkány úgy döntött, alászáll a hatalmas kékségből és azzal a keggyel tünteti ki a jeles férfiút, hogy megosztja vele mérhetetlen bölcsességét. Felkerekedett és oda is repült a palotája elé. She főűr épp a naplementében gyönyörködött a szobájában, meglátta, hogy az Égben Lakó Sárkány, aki akkora volt, mint egy nagyobbacska hegy, és az orrlyukaiból haragosvörösen izzó láng csapott ki minden lélegzetvételénél, egyenesen felé közeledik. Kalandjaink kezdetén már-már földöntúli idillbe csöppenünk bele. Yooka, a kaméleon és kissé furcsán viselkedő cimborája, Laylee, a habókos és szarkasztikus denevérhölgy éppen végeztek nemrég vásárolt hajójuk, a Batship Crazy felújításával. Hőseink épp a kemény munka, illetve a deszkák alatt talált bogarak elfogyasztásának fáradalmait pihenik ki, amikor a szó arra terelődik, hogy mihez is kezdjenek egy, a roncsban talált fóliánssal. Mindeközben tőlük nem messze a kegyetlen méhmágnás, Capital B azon mesterkedik, hogy megkaparintsa a páratlan páros legújabb szerzeményét, ami valójában egy bárkit a világ urává tevő varázskódex. Ám a gazfickónak fogalma sincs arról, hogy merre keresse a kincset, ezért csatlósához, a nem teljesen normális kacsa-kiborg Dr. Quack-hoz fordul, aki más ötlet híján egy, a világ összes könyvét ellopó gépet épít, abból kiindulva, hogy a sok vacak között ott kell majd lennie a hőn áhított zsákmánynak is. Az ördögi duó tervébe azonban két hiba is csúszik. Egyrészt, a misztikus kötet lapjai kiesnek és szanaszét szóródnak, másrészt, az örök barátok nem tűrhetik, hogy a gonosz győzedelmeskedjen, tehát felkerekednek, hogy a rettegett rovar és az eszelős kacsa előtt összeszedjék a Pagie-nek nevezett, beszélő oldalakat. Ahogy mindebből kikövetkeztethető, Disney-rajzfilmbe illő történethez van szerencsénk, amiben egymást követik a színesebbnél színesebb, szinkron helyett jópofa halandzsanyelven gügyögő karakterek. A prímet értelemszerűen Yooka és Laylee viszik, akik jó eséllyel pályázhatnak az utóbbi idők leginkább imádni való párosának címére, de a mellékszereplők között is rengeteg a felejthetetlen figura. Elsőnek a simlis Trowzert, a testét egy nadrág két szárába bújtató, illetve nyakkendőt kötő és kalapot is viselő kígyó-neppert ismerhetjük meg, de van itt polip-ember hibrid kutatónő, retrojáték-mániás T-Rex, versenyszellemű felhőcske, rosszkedvű és cinikus bevásárlókocsi, angol lordok beszédmodorát utánzó, cilinderes szörny, és még megannyi emlékezetes és mókás karakter. Az ellenfelek is illeszkednek a hangulathoz: butuska külsejű rémecskék, alávaló, tárgyakra ráugorva azokat irányítani tudó szempárok, és hasonló gonosztevők igyekeznek minket megállítani.
Ilyen szereplőgárdával persze fölösleges is véresen komoly párbeszédeket, vagy fordulatokat várnunk. Egyik, mind a kicsik, mind pedig a nagyok számára élvezhető poén követi a másikat, a főellenségek közül többen merő tévedésből esnek nekünk, és Dr. Quack sem halálsugárral, testrészeket lemetsző lézercsapdákkal, vagy hasonló szerkentyűkkel próbálja megkeseríteni a rendíthetetlen állatkák életét, hanem rafinált kvízkérdésekkel, de mindeközben olyan arcot vág, és annyira sátánian kacarászik, mintha körfűrésszel felszerelt robotok hordáit eresztené ránk. A koronát az élményre a helyszínek teszik fel: a központként funkcionáló Hivory torony mellett még öt, merőben eltérő világban mérettethetjük meg magunkat. Elsőnek egy azték romváros rejtélyeiben mélyedhetünk el, majd egy gigászi jégmező, egy veszedelmes mocsár, egy csillogó játékbarlang, és egy némi kalózos beütéssel bíró, futurisztikus vidék következik.
She főúr szemei tágra nyíltak a rettenettől, majd egy szó nélkül a szívéhez kapott, és holtan rogyott meseszép, kergetőző sárkányokkal ékesített szőnyegére. A bohókás külső miatt látatlanban könnyen arra a feltételezésre juthatunk, hogy a modern trendeknek megfelelően ismét egy olyan címről beszélünk, amit egy közepesen elszánt alga is erőfeszítések nélkül végig tud vinni, ám a valóságtól kevés dolog állhatna távolabb. Legfőbb célunk, hogy minél többet gyűjtsünk be a varázslapokból, hiszen azokkal új világokat nyithatunk meg, valamint a már elérteket is kibővíthetjük, tovább növelve a lehetőségeinket, valamint idővel eljuthatunk a méhvezér irodájához is, ahol megküzdhetünk vele. Az oldalakat azonban többnyire nem direkt módon szerezhetjük meg, hanem feladatok vagy rejtvények elvégzéséért cserébe juthatunk hozzájuk. Vannak többször is megismétlődő kihívások, mint például öt, eltérő taktikát igénylő szellem elfogása, illetve a csontváz-felfedezőnő, Clara kisegítése a bajból, de jócskán találni egyedi missziókat is. Hóemberek sapkáit szedhetjük össze, növénnyé változva virágokat porozhatunk be, a kaszinóban pedig a játékgépeket fordíthatjuk a magunk hasznára. Nyitott világú, a felfedezésre építő alkotást kapunk, amiben könnyű belefulladni a gyűjtögethető tárgyak tengerébe. Az izgalmakat még tovább fokozza, hogy a szerte-szana lebegő pennákért cserébe olyan, új képességeket vásárolhatunk Trowzertől mint a magasabbra ugrás, a rejtett platformokat felfedő, és az ellenfeleket elkábító ultrahang-kiáltás, a siklás, a környezetbe beolvadás és még megannyi hasznos trükk. Mivel kalandunk nonlineáris, azaz viszonylag korán megnyithatjuk az összes pályaszakaszt, könnyen megeshet, hogy mindaddig nem tudunk megcsinálni egy feladatot, ameddig valahol máshol be nem szereztünk egy kulcsfontosságú mozdulatot.
Azt azonban, hogy mi vagyunk-e ügyetlenek, vagy még gyűjtögetnünk kell az értékes írószerszámokat ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk, magunknak kell kikövetkeztetnünk, mert a világon semmiféle segítséget nem kapunk a kötelező minimumon túl, tehát nincs kicsiny, az érdekesebb pontokat jelölő térkép a sarokban, vagy hatalmas, a kincsekre mutató lebegő nyíl, és azt sem rágja senki a szánkba, hogy mit kell csinálnunk. Éppen ezért hatalmas öröm, amikor rájövünk, hogy mi is a nyitja egy korábban megoldhatatlannak hitt talánynak, vagy küldetésnek, ráadásul amiatt, hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy ne előre kijelölt útvonalakon járjunk, hanem minden zegzugba benézzünk, még akkor is találunk valami újat és váratlant, amikor már azt hittük, hogy betéve ismerjük az egész vidéket. Az pedig már hab a tortán, hogy ha lazítanánk egy kicsit a fő történetszál teljesítése közben, akkor a Rextro Sixtyfourus négy barátunkkal is kipróbálható minijátékaival kapcsolódhatunk ki.
Mindebből látszik, hogy bár egészen a végzetes pillanatig maga is azt hitte, She főűr valójában egy kicsit sem szerette a sárkányokat, sőt, egyesen irtózott tőlük. Ellenben, a képmásukban örömmel gyönyörködött. Shen Buhai tanmeséjének átköltése Ennyi dicsérő szó után örömteli lenne azzal zárni a soraimat, hogy a Playtonic maradéktalanul meg tudott felelni az elvárásoknak, de sajnálatos módon akadnak olyan védhetetlen technikai gyengeségek, amik miatt a várt nagy feltámadás elmarad. Az irányítás egyike a kritikus pontoknak. Szerencsére billentyűzettel játszva sem izzadunk meg, a gombkiosztás logikus, de hallatlanul idegesítő, hogy időnként az van kiírva, hogy az A vagy B kontroller-gombot nyomjuk meg, és még utalás szintjén sincs említés arról, hogy melyik billentyű mit is csinál. Így, ha véletlenül elfelejtjük, hogy miképpen is kell előcsalni egy ritkábban használt mozdulatot vagy praktikát, megnézhetjük magunkat, arról nem is beszélve, hogy kalandjaink elején ahelyett, hogy a felfedezéssel foglalkoznánk, kétségbeesetten próbálunk rájönni a kezelés mikéntjére. Mivel már a kilencvenes években is meg lehetett nézni a beállítások menüpontban, hogy az egyes gombokhoz mi is tartozik, még csak az autentikusságot sem veszélyeztette volna egy efféle lista.
Az amúgy sem egyszerű helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a kamera rendszeresen a lehető leglehetetlenebb szögből követi az eseményeket. Egyszerűen botrányos, hogy egy több, mint hétszáz millió forintból készült játéknál ilyen, fillérekből gazdálkodó független csapattól is gyalázatos, sőt, megkockáztatom, hogy nem hogy a kései, de a korai 3D-s címeknél is elfogadhatatlan nyűgtől kell szenvednünk. Elképesztően frusztráló, amikor azért zúgunk alá a mélybe, mert nem látjuk, hogy hova is kéne megérkeznünk, vagy mert az addigi nézet váratlanul megváltozik, esetleg ide-oda ugrál és esélyünk sincs arra, hogy pontosan kiszámítsuk, hogy hol is lesz az a mozgó platform, amire meg kellene érkeznünk. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a fejlesztők ezt nem vették észre, vagy, hogy senki sem jelezte nekik a tesztcsapatból, hogy sürgősen tegyenek valamit. Mindezek ellenére azonban a Yooka-Laylee pontosan az, aminek ígérték: egy olyan 3D-s platformer, ami, ha a grafikáját nem nézzük, könnyedén megjelenhetett volna Nintendo 64-re is. Hogy ez jó, vagy rossz dolog-e, azt mindenki maga kell, hogy eldöntse. Én minden negatívum dacára imádtam, szívem szerint megadnám neki a nyolcvan százalékot, de sajnos objektív szemmel nézve be kell látnom, hogy lenne még min javítani ahhoz, hogy egy ligában említhessük az ihletforrásokkal. Némi öröm az ürömben, hogy maga a játékmenet elsőrangú, így ha van elég elszántság és akarat a Playtonic csapatában, akkor kijavíthatják a zavaró problémákat, mely esetben az értékeléshez hozzá kell adni a levont százalékpontokat. Mindent összevetve, a Banjo-Kazooie páros, illetve Conker rajongói egy percet se habozzanak a vásárlással, mert hibák ide, hiányosságok oda, egy messze nem tökéletes, de roppant kellemes és hiánypótló időutazás részesei lehetnek. Nem ajánlom viszont azoknak, akik nem magát a sárkányt, hanem csak a sárkány képmását szeretik, azaz bár örülnek a régi címek ilyen vagy olyan formán való feltámadásának, de ha a mai grafika mellett visszatérne a kései kilencvenes évek a maga összes erényével és hibájával, akkor új hobbit keresnének. Ők nem tudják majd olyan rózsaszín szemüvegen keresztül nézni, mint a célközönség.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. NiLL
2017.04.24. 11:58
"szinkron helyett jópofa halandzsanyelven gügyögő karakterek"... Szerintem, a játék egyik legnagyobb hibája, hogy egy gyerekeknek szánt játék gügyög és nem értelmes nyelven beszél. Ha éppen nem tud még olvasni a gyerek, nem ért a játékból - és a feladatokból - semmit, ha pedig tud olvasni, akkor az ötödik párbeszédnél már inkább idegesítő, mint jópofa. Engem úgy is idegesített, hogy a gyerek a háttérben játszott vele. Mondjuk lehet őt is, mert elég hamar megunta és visszament Ratchet & Clank-et játszani! A cikkben szereplő, illetve az általam említett hibák miatt megbántam a vételt, még 50%-os akcióban sem ajánlanám senkinek.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. BBShockwav...
2017.05.17. 13:56
A gügyögést leszámítva (amit el kéne ma már hagyni, az olcsó szinkronhangok korában) szerintem tökéletesen visszaadja a régi Rare játékok stílusát. Az hogy Crash Bandicootot is remasterelték, remélem arra utal hogy felélednek az ilyen rajzfilmszerű platformerek...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!