iPon Cikkek

Zeno Clash II - Hatalmas pofon

Dátum | 2013. 05. 25.
Szerző | Chocho
Csoport | JÁTÉK

Az első Zeno Clash a semmiből robbant be, és sokan nagyon szerették, többek közt mi is. A folytatásra viszont meglepően hosszú ideig kellett várni, a játék körüli gyanús csend pedig elég baljóslatú volt. S most, hogy megjelent, okkal nem beszél róla szinte senki: az Ace Games alkotása nem hogy nem ér fel az első részhez, de amiben csak lehetséges, alulmúlja azt, így már most, cikkünk elején le kell írjuk, hogy a Zeno Clash II az év eddigi egyik legnagyobb csalódása (de persze még így is messze az Aliens mögött áll). Holott látszólag minden adott volt a sikerhez: új grafikus motor, sok-sok idő a munkára, egy lenyűgöző és eredeti világ, és persze egy kicsit monoton, de tagadhatatlanul zseniális játékmechanika. De hiába.

Ghat keményebb mint valaha
Pofonfa

Már maga a sztori is elég furcsán kezd, sehol sincs meg benne az első rész rejtélye, ami még a játékmenet hibái ellenére is végigverekedtette a játékost a cirka négyórás programon. Hónapok teltek el azóta, hogy a vasöklű Ghat felfedte ApaAnya titkát, a Gólemnek nevezett, természetfeletti lény pedig tömlöcbe zárta a madárszerű gyerekrablót. Csakhogy Ghatet lelkiismeret-furdalás gyötri, úgy érzi, hogy nem cselekedett helyesen, mi több, Gólem jelenléte csak még agresszívebbé tette az amúgy sem hidegvérükről ismert, torz lényeket. Így aztán hősünk útra kel, hogy kiszabadítsa álszülőjét, és mivel ez már nem tetszik Zenozoic polgárainak, mind egyszerre akarják agyonütni szegényt. Ghat tehát kénytelent végigverni mindenkit, aki a szeme elé kerül, hogy kiszabadítsa ApaAnyát, és hogy… hogy… Hogy mi?

Na, igen, a Zeno Clash II története nem olyan egyenes és érthető, mint az első részé volt. Onnantól kezdve, hogy megmentjük a jó öreg csőrös fatert… vagy mutert, egyre nehezebb követni az eseményeket, így a tizenhárom fejezeten és kb. 6 órán át tartó játék egy zagyva, fejcsóválást gerjesztő maszlaggá válik. És mielőtt még azt hinné a kedves olvasó, hogy a sztori végén ismét vár ránk egy nagy leleplezés, eláruljuk, hogy bár itt is kapunk némi magyarázatot, korántsem olyan kielégítő érzés végignézni a záró képsorokat, mint 2009-ben volt.

Persze senki sem várt Oscar-gyanús forgatókönyvet, de mivel az első részben a történet segített átlendülni az állandó verekedés önismétlő jellegén, vártuk, hogy itt is a sztorival próbálják meg eladni a játékot. Ehelyett az Ace Team inkább a játékmenetet változtatta meg, de sajnos az újdonságok összecsapottnak, átgondolatlannak tűnnek.

A felvehető társak fabatkát sem érnek
Egy tasli ide, egy meg oda

Ugyebár a Zeno Clash II is egy belső nézetes beat ’em up, csakhogy a lineáris pályák helyét átvették a szabadon bejárható, nagy területek, és az eddig egyszerű harc is kibővült pár szerepjátékos elemmel. Az, hogy a pályák nagyok, végül is jó hír lehetne, hisz minél több hely jut a felfedezésre, annál jobban ki tud teljesedni az RPG-vonal. Csakhogy a Zeno Clash II látványosan nem tud mit kezdeni a bejárható tereppel. Már maga a térkép sem valami jó, egyáltalán nem részletes, zoomolni, megjelölni rajta nem lehet semmit, és az épp aktuális feladatok sem látszódnak rajta. Hogy merre kellene mennünk, egy fehér nyíl hivatott jelezni, de sajnos sokszor egyszerűen rossz helyre mutat, mi több, előfordul, hogy nyomtalanul felszívódik. A dialógusok ködösek és zavarosak, így nem segítenek kihámozni a feladatainkat, aminek aztán sok esetben céltalan bolyongás a vége. A különös világot sok-sok furcsa szerzet lakja, akik időnként mellékküldetésekkel bíznak meg bennünket, de mivel a jutalom általában a nullához közelít, jobb figyelembe se venni őket.

Mivel minden szerepjátékban gyűjtünk tapasztalatot, a Zeno Clash II-be is kellett ilyesmi, de harcok helyett elrejtett totemek felkutatásával fejleszthetjük alapképességeinket, mint az életerő, az állóképesség és a vezetői jellem. Előbbiek nem szorulnak magyarázatra, utóbbi viszont egy teljesen új játékelem, mely lehetővé teszi, hogy társakat vigyünk magunkkal a bunyókba, vagy meggyőzzünk egyes karaktereket, hogy segítsenek átmenni a pályák zárt szakaszain. Jól hangzik? Az ám, kár, hogy a társak az égvilágon semmire sem jók. A baráti mesterséges intelligencia egyszerűen túl ostoba hozzá, hogy segítségünkre legyen a harcok során, legfeljebb arra jó, hogy ha nagyon sok ellenfél ugrik a nyakunkba, párat elterel, míg mi legyűrjük az első adagot. Megemlítendő, hogy a Zeno Clash II-be kooperatív multiplayer is került, ekkor az MI társak helyét értelemszerűen egy cimboránk veszi át. Ez ugyan elméletben klasszul hangzik, de nem teszi jobbá a Zeno Clash II-t, mert a játék így is unalomba fullad egy idő után – és ezen a totemek hajkurászása sem segít. Mivel pedig folyton eltévedünk, és az utunkba kerülő logikai feladványok már csak a szürreális stílusból kifolyólag is nehezek (nem egyszer képtelenség megmondani, mit kellene belelátnunk a beteges konstrukciókba), egész egyszerűen nem megy élményszámba a játék.

A Zeno Clash II két teljesen átlagos polgára
A verekedésről egyébként eddig szándékosan nem írtunk egy sort sem, mert annyit nem változott, hogy érdemes legyen külön is foglalkozni vele. A kombók rendszere elég átláthatatlan, jó példa erre, hogy a mögénk kerülő ellenfelek megrúgásának lehetőségéről még most sem tudjuk eldönteni, mitől függ, mert hol felajánlja a játék, hol nem. Taktika nem igazán van, egyszerűbb csak menni és ütni, és néha elhajolni, mert a védekezés meríti az állóképességünket. Visszatértek a lőfegyverek is, de egyszerűen nincs semmi hatásuk, így jobb azon nyomban eldobni őket, és inkább az ökleinkre hagyatkozni. Érdekesség egyébként, hogy idővel szert teszünk két különleges fegyverre is, melyek közül az egyik összeköt két ellenfelet, így növelve ütéseink hatósugarát, a másik pedig a nap erejét szívja magába és használja fel, amolyan sugárvetőként. De persze ahogy semmi más, ezek sem működnek túl jól. Főleg a fénnyel működő kesztyű „sül be” gyakran, elvégre ahhoz, hogy feltöltődjön, tényleg célba kell venni vele a napot (vagy a Holdat, azzal is megy), ám ekkor ugye nem látjuk, hogy kit vagy mit akarunk épp kicsinálni.

Dalí elpirulna

A játékmenet tehát unalmas, kiegyensúlyozatlan és fárasztó… na de mi a helyzet a tálalással, melyről az első rész is messze földön híres volt? Nos, a Source motort felváltotta az elméletileg mérföldekkel fejlettebb Unreal Engine 3.0, de a helyzet az, hogy semmivel sem lett szebb a folytatás. Komolyan, akár egymás mellé is tehetnénk a képeket, látható lenne, hogy egyedül a pályatervezők LSD-tripeken edződött képzelőereje viszi el a grafikát a hátán, a technológia semmit sem ad hozzá a végeredményhez. A dizájn persze eszelős, soha egy játék sem nézett még ki olyan betegesen, mint a Zeno Clash II, de azért a darabos animációkon és a gagyi, gyakorlatilag minden dramaturgiát és rendezési rutint nélkülöző átvezető videókon igazán javíthattak volna az Ace-es srácok. Ami a hangot és a zenét illeti, minden rendben van, de ez is az első rész érdeme, hisz egy csomó hangeffektet egy az egyben onnan emeltek át, és a szinkron is a régi.

Nehéz szívvel búcsúzunk a Zeno Clash II-től, mert ha van játék, amiben aztán van potenciál, akkor az Ace Team alkotása az. Ehhez képest a csapat nem tudott élni a kínálkozó lehetőséggel, és egy gyenge, átgondolatlan programot dobott piacra. Nem az a legnagyobb baj, hogy a játék nem kifejezetten jó, mert láttunk már ilyet, túléljük valahogy. Sokkal aggasztóbb, hogy az első részből kiszakadni akaró, brutális szintű tehetség és bizonyítani akarás itt már egyáltalán nem érződik. Mintha csak „muszájból” készítették volna a játékot a srácok. Bízzunk benne, hogy ha lesz harmadik rész, összeszedik magukat, mert ez így még 20 euróért sem ajánlható tiszta szívvel.

6.5/10

Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

1. mikej95
2013.05.25. 20:34
Kíváncsi vagyok mi lesz ennek a résznek a vége! Kiderül, hogy mégsem az anyja az apja, mint Cartman-nek és csak simán egy zabigyerek?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!